A bosszú otthona

Öt

1964-ben meggyilkoltak egy Kitty Genovese nevű nőt, egy huszonnyolc éves pultoslányt.

Körülbelül hajnali háromkor megerőszakolták és leszúrták a queensi lakásától úgy harmincméternyire. Segítségért kiáltott, bár a szomszédok hallották, senki sem ment oda hozzá. A támadója, Winston Moseley egy időre otthagyta, majd tíz perc múlva visszatért, hogy még párszor megszúrja, és ellopjon tőle ötven dollárt. A késszúrások eredményeképpen halt meg.

– Kitty Genovesét megtámadták, megerőszakolták és meggyilkolták, mindezt harmincnyolc tanú szeme láttára – meséli Kindred professzor az előadóteremben. – Harmincnyolc ember látta, hogy megtámadják, és egyikük sem sietett a segítségére, vagy értesítette a rendőrséget.

A tanárunk, egy hatvanas férfi, akinek a haja folyamatosan az égnek mered, úgy néz végig rajtunk, olyan vádlón, mintha mi lennénk az a harmincnyolc ember, aki hagyta meghalni azt a szegény nőt.

– Ez – folytatja – az úgynevezett járókelő-effektus. Egy társadalompszichológiai jelenség, amikor az egyének kevésbé hajlandóak segíteni az áldozatnak, amennyiben mások is jelen vannak.

A teremben ülő diákok jegyzetelnek, vagy a laptopjukon pötyögnek. Én viszont csak hallgatom a tanárt.

– Gondoljanak csak bele – folytatja. – Több mint háromtucatnyi ember hagyta, hogy egy nőt megerőszakoljanak és meggyilkoljanak, ők pedig csak nézték, és nem tettek semmit. Ez tökéletesen példázza a felelősség szétszóródását egy csoporton belül.

Fészkelődni kezdek a székemen, és elképzelem, én mit tennék hasonló helyzetben, ha mondjuk az ablakon kinézve azt látnám, hogy egy férfi megtámad egy nőt. Hogy nem tudnék hátradőlni és semmit sem csinálni, az biztos. Akár az ablakon is kiugranék.

Na jó, azt mégsem tenném. Ennél már jobban tudok uralkodni magamon. De biztosan tárcsáznám a segélyhívót. Kimennék az utcára egy késsel a kezemben. Nem csinálnék vele semmit, de talán így elriaszthatnám a támadót.

Ahogy kilépek az előadóteremből, még mindig zaklatott vagyok, és erre a több mint ötven évvel ezelőtt meggyilkolt szegény lányra gondolok. Amikor kilépek az utcára, majdnem elsétálok Brock mellett. Utánam kell szaladnia, és megragadnia a karomat.

Hát persze. Hiszen vacsorázni készültünk.

– Hahó! – vigyorog rám olyan fehér fogsorral, amilyet még nem láttam. Sosem kérdeztem meg tőle, vajon rendszeresen fehérítteti-e, de biztosan. Mert az ember foga alapból nem lehet ennyire vakítóan fehér; ez természetellenes. – Ma este ünneplünk, igaz? Az új munkádat.

– Igen, tényleg – próbálkozom egy mosollyal. – Ne haragudj.

– Minden rendben?

– Igen, csak… felzaklatott, amit az előadásomon hallottam. Egy nőről volt szó, akit a hatvanas években harmincnyolc járókelő szeme láttára erőszakoltak meg, és egyikük sem tett semmit. Hogy történhet meg ilyesmi?

– Kitty Genovese, ugye? – csettint az ujjával Brock. – Emlékszem az esetére a saját pszichológiaóráimról.

– Igen. Szörnyűséges történet.

– Valójában kamu az egész – mondja, miközben a kezembe csúsztatja a kezét. Meleg a tenyere. – A New York Times felkapta és kiszínezte az esetet. Sokkal kevesebb szemtanú volt, mint ahogyan írták. És a lakások elhelyezkedése alapján a legtöbbjük nem is láthatta, mi történik éppen; azt hitték, mindössze egy szerelmespár veszekedését hallják. Az sem igaz, hogy senki sem hívta a rendőrséget, mert többen is megtették. Úgy emlékszem, épp az egyik járókelő karjában feküdt, amikor megérkeztek a mentők.

– Tényleg? – Kicsit ostobának érzem magam, ahogyan oly sokszor, amikor Brock többet tud valamiről, mint én. Ami igazából elég gyakran megtörténik. Brock szinte mindent tud. Ez azon számtalan dolgok egyike, amelyek olyan tökéletessé teszik őt.

– Így már nem is olyan óriási történet, nem igaz? – Brock elengedi a kezemet, és átkarolja a vállamat. Megpillantom magunkat az egyik üzlet kirakatüvegében, és nem tudok nem arra gondolni, milyen jól mutatunk együtt. Az a pár vagyunk, akik ötszáz embert hívnak meg az esküvőjükre, majd vesznek egy fehér kerítéses házat valahol a külvárosban, és elkezdik megtölteni új otthonukat gyermekekkel. – De egyébként sem lenne szabad rosszul érezned magad olyasvalami miatt, ami több évtizede történt. Egyszerűen… egyszerűen túl jólelkű vagy, tudod?

Mindig is sürgetést éreztem arra, hogy segítsek a rászorulóknak. Sajnos azonban valahogy mindig én kerültem bajba miatta. Bárcsak tényleg olyan jólelkű lennék, ahogyan azt Brock gondolja. Valójában azonban fogalma sincs…

– Ne haragudj, nem tudok mit tenni ellene.

– Gondolom, ezért akarsz szociális munkás lenni – kacsint rám. – Hacsak nem tudlak rábeszélni valami jövedelmezőbb hivatásra.

A legutóbbi párom győzött meg arról, hogy érdemes lenne szociális munkásnak tanulnom – ezzel úgy segíthetnék a rászorulóknak, hogy közben a törvény keretei között maradok. „Te mindenkinek segíteni akarsz, Millie. Ezt szeretem benned.” Remekül megértett engem. De sajnos már nincs velem.

– De mindegy – szorítja meg a vállam Brock. – Ne is gondoljunk a hatvanas években meggyilkolt nőkre. Inkább mesélj az új munkádról.

Elmesélek neki mindent Garrickék lenyűgöző penthouse lakásáról. Amikor beszámolok a kilátásról, az elhelyezkedéséről és az emeletről, Brock halkan füttyent egyet.

– Egy ilyen lakás egy vagyonba kerül – mondja, ahogyan lelépünk az útra, és kis híján elüt egy biciklis. A városi bicikliseket mintha egyáltalán nem érdekelnék a közlekedési lámpák vagy a gyalogosok. – Tuti, hogy legalább húszmilliót fizettek érte.

– Hűha! Tényleg?

– Bizony. Remélem, jól megfizetnek.

– Így is van. – Amikor Douglasszel az órabéremről beszéltünk, szinte éreztem, amint dollárjelek ugrálnak a szemem előtt.

– Mit mondtál, hogy hívják a megbízódat?

– Douglas Garrick.

– De hiszen ő a Coinstock vezérigazgatója! – csettint az ujjával Brock. – Egyszer találkoztam vele, amikor megbízta a cégünket, hogy képviseljük őt egy szabadalom ügyében. Nagyon rendes fickó.

– Nekem is rendesnek tűnt.

Tényleg annak tűnt. De azt a bezárt ajtót az emeleten egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Meg a feleségét, aki ki sem tudott jönni a szobából, hogy üdvözöljön engem. Bármilyen izgatott is vagyok az állás miatt, van egy kellemetlen érzésem.

– És még egy érdekesség – teszi hozzá, miközben a zebra felé húz. Már villog a lámpa, de még épp időben átérünk. – A lakása csak úgy ötsaroknyira van az enyémtől.

Micsoda célzás.

Természetesen én is tudtam róla, hogy Garrickék lakása közel van Brockéhoz. Most mégis kényelmetlenül feszengek, akár csak korábban az előadóteremben. Egyre köti az ebet a karóhoz. Azt akarja, hogy hozzáköltözzek, és nem úgy tűnik, hogy el tudná engedni a dolgot. De egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy ha igazán ismerne, nem akarná ezt. Imádok vele lenni, és nem akarom elszúrni.

– Brock… – kezdem.

– Rendben, értem – forgatja a szemét. – Nézd, nem akarlak ezzel nyomasztani. Ha nem állsz készen az összeköltözésre, megértem. De szerintem jó kis páros vagyunk. És a hét felében így is nálam alszol, nemde?

– De – próbálok a lehető legkisebb meggyőződéssel felelni.

– No meg… – villantja rám vakító fehér fogsorát. – A szüleim szeretnének megismerni.

Na, erre már egyenesen hányingerem támad. Bár már többször nyomasztott az összeköltözéssel, arra nem gondoltam, hogy mesélt rólam a szüleinek. De végül is miért ne mesélt volna? Valószínűleg heti egyszer felhívja őket, vasárnap este nyolckor, és beszámol tökéletes élete minden szalonképes részletéről.

– Ó – felelem bizonytalanul.

– És én is szeretném megismerni a te szüleidet – teszi hozzá.

Jó alkalom lenne ez arra, hogy elmondjam neki, nem tartom a kapcsolatot a szüleimmel. De egyszerűen nem jönnek a számra a szavak.

Olyan nehéz ez az egész. A legutóbbi férfi, akivel találkozgattam, már az elejétől mindent tudott rólam, így sosem kellett felfednem előtte a zavaros múltamat – sosem jött el az a rémületes pillanat, amikor mindent ki kellett teregetnem neki. És mint mondtam, Brock olyan… tökéletes. Ami pedig mégsem tökéletes benne, az mind jelentéktelen apróság, mint például az, hogy egyszer nem hajtotta le a vécétetőt a lakásomban. És ez is csak egyetlenegyszer fordult elő.

Az a gond Brockkal, hogy ő már készen áll megállapodni. És bár egyidősek vagyunk, én még nem szeretném ezt. Ő viszont nem akar tovább várni. Hiszen remek állása van egy vezető ügyvédi irodánál, és a keresetéből vígan el tudna tartani egy családot. És bár a kardiológusánál tett legutóbbi látogatása alkalmával az orvos mindent rendben talált nála, aggódik amiatt, hogy nem fogja megérni a fehér amerikai férfiak esetében várható életkort. Addig szeretne megházasodni és gyereket vállalni, amíg élvezni tudja azt.

Én viszont úgy érzem, még nem nőttem fel. Végtére is még iskolába járok. Nem állok készen a házasságra. Egyszerűen… nem megy.

– Rendben – egy pillanatra megáll, hogy a szemembe nézhessen. Egy mögöttünk haladó férfi majdnem nekünk ütközik, és továbbsétálva szitkozódik egyet. – Nem akarlak siettetni. De tudnod kell, hogy megőrülök érted, Millie.

– Én is megőrülök érted – felelem.

Mindkét kezemet megfogja, és mélyen a szemembe néz.

– Igazából… azt hiszem, szeretlek.

Kicsit megugrik a pulzusom. Azt már mondta korábban is, hogy megőrül értem, de azt, hogy szeret, még sohasem. Még ezzel az „azt hiszemmel” megspékelve sem.

Válaszra nyitom a számat, de nem tudom, mit kellene mondanom. Ám még mielőtt megszólalnék, ismét érzem, hogy feláll a szőr a tarkómon.

Miért érzem azt, hogy valaki figyel? Kezdem elveszíteni az eszemet?

– Hát – szólalok meg végre –, azt hiszem, ez nagyon aranyos tőled.

Még nem állok készen arra, hogy azt mondjam neki „Én is téged”. Nem tehetem meg ezt a lépést a kapcsolatunkban így, hogy Brock még rengeteg mindent nem tud rólam. Szerencsére nem is erősködik.

– Gyere! – mondja. – Együnk egy kis szusit.

Egyszer valószínűleg azt is kénytelen leszek elmondani neki, hogy nem szeretem a szusit.