Ahogy megteszem az öt háztömbnyi utat a metrómegállótól a lakásomig, ismét csak azt érzem, hogy feláll a tarkómon a szőr.
Ha a puccos Manhattanben érzem mindezt, ahol dolgozom, és ahol a barátom lakik, puszta paranoiának tűnik. De itt, Dél-Bronxban, ahol a nap már épp lemenőben van, a paranoia teljesen hétköznapi. Pedig nem is öltözködöm feltűnően. Épp egy farmer van rajtam, amely legalább egy számmal nagyobb a kelleténél, egy szürke Nike edzőcipő, amely egykor még fehér volt, illetve egy kabát, amely inkább laza, mint divatos – azért választottam sötét színűt, hogy beleolvadhassak az éjszakába –, ám mindezzel sem takargathatom a tényt, hogy nő vagyok. Pedig a szőke hajamra húzott kötött sapkám meg a ronda pufidzsekim igazán megteszi, amit tud – de az, hogy nő vagyok, még így is több házt
