Lydia Bird két élete

Ébren

ÉbrenMájus 10., csütörtök

Freddie Hunter, akit úgy ismer mindenki, mint életem szerelmét, ötvenhat nappal ezelőtt halt meg.

Az egyik pillanatban még magamban átkozódva szidtam, amiért késik, és tönkreteszi a születésnapi vacsorámat, a következőben pedig azt próbáltam megérteni, mit keres két egyenruhás rendőrnő a nappalimban. Egyikük a kezemet szorongatva beszélt hozzám. Lenéztem a jegygyűrűjére, aztán a pillantásom a saját eljegyzési gyűrűmre vándorolt.

– Freddie nem halhatott meg – mondtam. – Jövőre lesz az esküvőnk.

Valószínűleg a mindig velünk lévő életösztön nyilvánul meg abban, hogy csak nagy küzdelmek árán tudom felidézni, mi történt ezután. Emlékszem, hogy kék fénnyel villogó rendőrkocsival vittek be a kórházba, és a nővéremre támaszkodtam, amikor a lábam össze akart rogyni alattam. Arra is emlékszem, hogy hátat fordítottam Jonah Jonesnak, aki egyszer csak felbukkant a váróban, szinte egyetlen karcolás nélkül. Csak a keze sérült meg, és kötés takarta az egyik szemét. Hát igazságos ez? Ketten ülnek be a kocsiba, és csak az egyik száll ki belőle. Emlékszem, mi volt rajtam: egy új, zöld blúz, amit kifejezetten azért vettem, hogy a vacsorán viseljem. Azóta már bevittem egy jótékonysági boltba; nem akarom, hogy valaha újra a bőrömhöz érjen.

Az óta a rettenetes nap óta megszámlálhatatlanul sokszor próbáltam felidézni a Freddie-vel folytatott utolsó beszélgetésünk részleteit, de csak az maradt meg bennem, hogy morgolódtam, és a lelkére kötöttem, hogy nagyon igyekezzen kellő időben odaérni az étterembe. Ezt követik a további gondolatok. Vajon azért rohant annyira, hogy elégedett legyek? Vajon az én hibám, hogy a baleset megtörtént? Istenem, mennyire szeretném, ha elmondtam volna neki, hogy szeretem. Ha tudtam volna, hogy az utolsó alkalommal beszélek vele, megteszem. Persze hogy meg. Párszor az is eszembe jutott már, hogy bárcsak legalább még egy beszélgetéssel tovább élt volna – bár nem vagyok benne biztos, hogy a szívem nem hasadt volna bele ebbe. Valószínűleg így a legjobb. Az, amikor életedben legutoljára teszel valamit, minden külön jelzés nélkül történik meg: ahogy az utolsó alkalom, amikor anyám értem jött az iskolába, és a keze megnyugtatóan körbefogta az enyémet, meg az, amikor apámnak eszébe jutott a születésnapom.

Tudjátok, mik voltak Freddie utolsó szavai, amiket aközben mondott nekem, hogy a huszonnyolcadik születésnapomon visszafelé száguldott az úton? Értettem, leléptem. Ez megszokott fordulat volt nála, évek óta mondogatta. Ostoba szavak, amelyekből életem legjelentékenyebb mondata formálódott.

Néha az is eszembe szokott jutni, mennyire Freddie-re vall, hogy ezekkel a szavakkal távozott. Kielégíthetetlen éhséggel vetette bele magát az életbe. Könnyed hozzáállása lenyűgöző versenyszellemmel párosult – ez szórakoztató, de halálos elegy, ha úgy tetszik. Sohasem találkoztam még senkivel, akinek ekkora tehetsége lett volna ahhoz, hogy mindig megtalálja a megfelelő szavakat. Nagyszerű adottságai közé tartozott, hogy el tudta hitetni a másik emberrel, hogy ő győzött, miközben valójában Freddie érte el, amit akart. Zöldfülűként érkezett a hirdetési szakmába, és egy meteor sebességével száguldott felfelé a karrierje, tekintetét mindig a következő díjra függesztette. Ő volt a két lábon köztünk járó fényes szikra, az a valaki, akire az emberek jóval azután is emlékezni fognak, hogy elhagyott minket.

És bizony nagyon is elhagyott bennünket: a kocsija olyan erővel csapódott bele egy tölgyfába, hogy harmonikaszerűen összenyomódott, én meg úgy érzem, mintha valaki kettéhasított volna, és csomót kötött a légcsövemre. Mintha nem tudna elég levegő bejutni a tüdőmbe – teljesen ki vagyok fulladva, és a pánik határán egyensúlyozom.

Az orvos végre adott valamit, hogy tudjak aludni, miután anya tegnap este ordítozott vele egy sort a nappaliban. Valami újfajta pirulából kaptam egyhavi adagot. Az orvos azért habozott ilyen erősen, hogy felírjon-e valami szert, mert az a véleménye, hogy „a gyász szakaszait érzékenyen végig kell járni, hogy aztán az ember felállhasson belőle”. Nem én találtam ki ezt a hülyeséget; ezeket a szavakat ő maga mondta az arcomba pár héttel ezelőtt, mielőtt faképnél hagyott volna, hogy hazamenjen a nagyon is életben lévő feleségéhez és gyerekeihez.

Az, hogy alig egysaroknyira élek az anyámtól, hol áldás, hol átok. Olyankor például, amikor elkészíti a világbajnok sült csirkéjét, és úgy hoz át belőle hozzánk egy nagy adagot, hogy még gőzölög, vagy amikor egy hideg novemberi reggelen ott vár az utca végén, hogy kocsival vigyen be a munkahelyemre – kész öröm a közelsége. Máskor ellenben, mondjuk, amikor az ágyban heverek, és szabályos kettőslátásom van a másnaposságtól, ő meg úgy bukkan fel a hálószobámban, mintha még mindig tizenhét éves volnék; vagy amikor már néhány napja nem takarítottam, és ő olyan megvetőn néz körbe nálam, mintha egy valóságshow-ban szereplő extrém gyűjtögető otthonába csöppent volna, határozottan átok. Akkor is az, amikor magányosan, délután háromkor is behúzott függönyök mögött szeretnék gyászolni, ugyanabban a pizsamában, amiben tegnap voltam, amikor nálam járt, és mellesleg tegnapelőtt is; és teát főz nekem, amit el fogok felejteni meginni, és szendvicset készít, amit el fogok rejteni a hűtőm mélyére, miközben odafent takarítja a fürdőszobát vagy kint jár a ház előtt a kukánál.

Megértem őt, persze. Vad ösztön él a lelkében, hogy védelmezzen, különösen most. A doki szó szerint reszketett a félelemtől, amikor anya rárontott, mert nem döntötte el elég gyorsan, hogy felírja-e az altatókat. Ha már itt tartunk, én magam sem vagyok teljesen biztos benne, hogy akarok-e tablettákat szedni, habár isten látja lelkemet, a kábulat most kifejezetten vonzó a szememben. Persze nem is tudom, miért rángatom elő istent. Freddie mindig is harcos ateista volt, és az is maradt volna, ami pedig engem illet, a legjobb indulattal is kétkedőnek vagyok nevezhető. Azaz nem hinném, hogy bármilyen istennek túl sok köze volna ahhoz, hogy ilyenformán bekerültem egy gyógyszerkísérletbe, amit nemrég nagy veszteségen átesett személyek körében végeznek. Az orvos javasolta, hogy csatlakozzam, valószínűleg azért, mert anyám a legerősebb Valium mellett kardoskodott, ezek az új tabletták viszont állítólag gyengédebb megoldást, holisztikusabb megközelítést képviselnek. Hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel, mi van bennük; hivatalosan is én vagyok a világ legszomorúbb, legfáradtabb kísérleti egere.

Freddie-vel egészen elképesztő ágyunk van. Valószínűtlenül hangzik, de a Savoy árverésen hirdette a hotelszobákban található, lecserélés előtt álló darabokat, és szinte a nullával egyenlő összegért meg tudtunk szerezni egyet. Na, ez az ágy egy elképzelhetetlen méretű fantáziasziget. Az emberek először a szemüket meregették: Tényleg használt ágyat akarsz venni? Mi a fenéért csinálna bárki ilyesmit? – vágott anya is olyan elszörnyedt arcot, mintha a helyi hajléktalanszállásról leselejtezett darabról volna szó. Nyilvánvaló, hogy ezek az értetlenkedők sohasem jártak a Savoy Hotelban. Ami azt illeti, én magam sem, de a tévében láttam valamikor valamit a kézzel faragott ágyaikról, és pontosan tudtam, mire számítsak. Így jutottunk hozzá a száz mérföldes körzetben legkényelmesebb ágyhoz, amelyben Freddie társaságában heverészve számtalan vasárnapi reggelit pusztítottam el, amelyben együtt sírtunk és nevettünk, hogy a szívfájdítóan édes szeretkezéseinket ne is említsem.

Anya azzal, hogy pár nappal a baleset után bejelentette, lecserélte az ágyneműt, akaratlanul is a teljes összeomlás szélére sodort. Mintegy kívülről és távolról figyeltem magamat, ahogy kapaszkodom a mosógép ajtajába, és zokogva figyelem az ágynemű kavargását a mosószeres vízben, ami magával ragadja Freddie bőrének és illatának utolsó nyomait, és a csatornán keresztül örökre elviszi tőlem.

Anyám is magán kívül volt, megpróbált felrángatni a földről, és kiabálva hívta a nővéremet, hogy jöjjön segíteni. Végül hármasban összebújva kuporogtunk a konyha padlóján, és sírva néztük a mosógép dobjában kavargó ágyneműt, mert annyira rohadtul igazságtalan dolog, hogy Freddie nincs velünk többé.

Azóta nem feküdtem abban az ágyban. Igazából azt hiszem, azóta egyszer sem aludtam rendesen. Néha elszunyókálok: fejem a szinte érintetlen reggelim mellett landol a konyhaasztalon; a kanapén összekucorodva találom magamat Freddie télikabátja alatt; vagy néhány percet a hűtő előtt álltomban töltök tompultan.

– Gyere, Lyds! – rázza meg a nővérem gyengéden a vállamat. – Felmegyek veled.

Az órára nézek. Teljesen össze vagyok zavarodva, mert amikor lehunytam a szememet, még javában világos volt, de mostanra annyira beállt a szürkület, hogy valaki, gyanítom, Elle, még a lámpákat is felkapcsolta. Ez a figyelmesség jellemző rá. Mindig is úgy éreztem, hogy a nővérem az én jobb verzióm. Külsőleg eléggé hasonlítunk egymásra: a magasságunk, a testfelépítésünk, csak az ő haja és szeme sötétebb tónusú, mint az enyém. És kedvesebb is nálam, sokszor még a saját kárára is. Itt töltötte nálam majdnem az egész délutánt – nem lepne meg, ha anyám készített volna egy beosztást, nehogy egy-két óránál tovább egyedül maradjak. A táblázat valószínűleg fel van tűzve a hűtője ajtajára, közvetlenül a bevásárlólista szomszédságába, amin egész héten gyűjtögeti a beszerzendőket, mellettük az ételnapló, amit a fogyókúrás klub miatt vezet. Hát igen, nem vitás, az anyám nagy listagyártó.

– Fel, hová? – kérdezem ültömben felegyenesedve, és az Elle kezében lévő pohár vizet meg a gyógyszeresfiolát nézem.

– Az ágyba. – A nővérem hangjában acélos eltökéltség csendül meg.

– Jól megvagyok itt – motyogom, még ha a kanapénk igazából nem is elég kényelmes ahhoz, hogy rajta töltse az éjszakát az ember. – És még nincs is itt az alvásidő. Nézhetnénk a… – A sarokban álló tévé felé intek, és megpróbálom felidézni valami szappanopera címét. Aztán nagy sóhajjal, bosszankodva veszem tudomásul, hogy fáradt agyam nem képes összeszedni magát, és egy sem jut eszembe. – Tudod, azt, amiben a kocsma van, meg az ordítozás meg a kopasz fickók.

Elle mosolyog, és a tekintetét az égre emeli.

– Az EastEndersre gondolsz.

– Arra – felelem szórakozottan, és a szemem már kutat is a távirányító után.

– Már vége van. És nem is nézed az EastEnderst nagyjából öt éve, de lehet, hogy régebb óta – mondja ellentmondást nem tűrőn.

Elfintorodom.

– Dehogynem. Van benne… van az a nő, a lógó fülbevalóval meg… meg a Barbara Windsor által játszott csaj – vágom ki felemelt állal.

Elle a fejét csóválja.

– Mindkettő halott – mondja.

Szegények, gondolom magamban. És szegény családjuk.

Elle kinyújtja felém az egyik kezét.

– Itt az ideje, hogy aludj egyet, Lydia. – A hangja egyszerre gyengéd és elszánt, inkább ápolóé, mint testvéré.

Forró könnyek szurkálják a retinámat.

– Szerintem úgysem tudok.

– Dehogynem – mondja eltökélten, még mindig felém nyújtott kézzel. – Mégis mit akarsz? Az életed hátralévő részében a kanapén szeretnél aludni?

– Ez annyira rossz ötlet szerinted?

Elle letelepszik mellém, megfogja a kezemet, a fiolát az ölébe teszi.

– Én bevenném a helyedben az altatót, Lyds – mondja. – Ha Freddie maradt volna itt nélküled, te is azt szeretnéd, ha rendesen aludna, nem?

Bólintok, nyomorúságos arccal. Persze hogy azt szeretném.

– Szerintem szénné kísértenéd, amíg le nem fekszik. – Elle a hüvelykujjával végigsimítja az ujjperceimet, engem meg majdnem megfojt az a könnylabda, ami Freddie halálának napján került a torkomba, és azóta próbálom körbelélegezni.

Figyelem, ahogy a nővérem egy kicsi, neonrózsaszín tablettát ráz a fiolából a tenyerébe. Vajon tényleg csak ennyire volna szükség ahhoz, hogy helyrejöjjek? Néhány hét, amelynek éjszakáit alvással töltöm, aztán máris, hej, de jól leszek, és működni fogok?

Elle tekintete határozottan az enyémbe mélyed, én meg érzem, ahogy a könny folyik az arcomon. Most döbbenek rá, mennyire össze vagyok törve. Sem érzelmileg, sem fizikailag nincs lejjebb ennél. Vagy legalábbis remélem, hogy nincs, mert alig hiszem, hogy túlélem, ha ennél is mélyebbre zuhanok. Reszkető ujjakkal veszem el a tablettát, aztán beteszem a számba, és egy korty vízzel leöblítem. A hálószobaajtóban Elle-hez fordulok.

– Ezt egyedül kell megcsinálnom – suttogom.

Félresöpri az előrehulló hajtincsemet.

– Biztos vagy benne? – Sötét szemével az arcomat fürkészi. – Veled maradhatok, míg elalszol, vagy nem szeretnéd?

Szipogva bámulom a padlót, és sírok, szokás szerint.

– Tudom, hogy szívesen megtennéd. – Megragadom a kezét, és szorosan fogom. – De azt hiszem, jobb… – Nem találom a megfelelő szavakat; nem tudom eldönteni, hogy ez már a tabletta hatása-e, vagy csak egyszerűen nem léteznek.

Elle bólint.

– Odalent leszek, ha szükséged van rám, oké? Nem megyek sehová.

Az ujjaim megmarkolják a kilincset. Azóta nem nyitottam ki az ajtót, amióta az anyám lecserélte az ágyneműt, mert nem akartam még véletlenül sem megpillantani az ódon ágyat a fürdőszobába menet. Mostanra az agyamban felépült egy olyan kép, hogy ez itt egy ellenséges, idegen terület, nem látogatható, mintha egy bűntény kordonnal lezárt helyszíne volna.

– Csak egy ágy – suttogom, és lassú mozdulattal beljebb nyomom az ajtót. Nincs kordon, ami utamat állná, és szörnyeket sem látok az ágy alatt. De Freddie Huntert sem látom sehol, és ez hihetetlenül szívfájdító.

– Csak egy ágy. – Érzem, hogy Elle megsimítja a hátamat. – Amiben aludni tudsz.

De ez hazugság. Mindketten tudjuk, hogy sokkal több ennél. Ez a szoba, a hálószobánk volt az egyik ok, amiért épp ezt a házat vettük meg. Levegős, és napközben fényben fürdik, hála az alacsony párkányú tolóablakoknak és a mézszínű padlódeszkáknak, amelyekre tiszta nyári éjjeleken a besütő hold fénye fest ragyogó sávokat.

Valaki, feltételezhetően Elle, már járt idebent, és felkattintotta az éjjeli lámpát az én oldalamon, bár a nap még nem ment le teljesen. Felhajtotta a takarót is; a szoba ettől inkább hasonlít egy hotelra, mint egy rendes hálószobára. A helyiséget frissen mosott ágynemű illata lengi be. Egy mákszemnyi parfümillatot sem érzek, ami elkeveredett volna Freddie illatszereivel, és nem látok egyetlen irodában összegyűrődött inget sem, hányavetin a karosszékre vetve. Lerúgott cipők sem tanúskodnak róla, hogy gazdájuk nem jutott el a ruhásszekrényig, amelynek aljában a helyük volna. Olyan a szoba, mintha frissen rendezték volna be, szinte látogatónak érzem magam a saját életemben.

– Csak egy ágy – suttogom újra, és leereszkedem a matrac szélére. A szememet lehunyva dőlök hátra, aztán bebújok a paplan alá, és összegömbölyödve fekszem az én oldalamon.

Sokkal többet költöttünk a szükségesnél az ágyneműre: olyat szerettünk volna, ami passzol a Savoy-ágyhoz; a fehér pamutból szőtt huzat nagyobb szálsűrűségű, mint amilyet azokban a hotelokban használnak, amelyekben valaha megfordultam. Amikor a bőröm az ágyneműhöz ér, megérzem, hogy már meleg. Elle, az én drága nővérem, forró vizes palackot rejtett az ágyba, hogy enyhítse a frissen mosott textil hűvösségét. Az ágyam, az ágyunk, úgy ölel át, mint egy régi barát karja, szinte bűntudatom van, hogy elhanyagoltam.

Az én térfelemen fekszem, egész testemben fáj a bánat, és ahogy szoktam, kinyújtva marad a karom, őt keresve. Aztán átteszem a palackot Freddie oldalára, hogy egy kicsit melengesse az ágyneműt, mielőtt én is átcsusszanok oda, mindkét karommal a mellemhez ölelve a meleg műanyagot. Nedves arcomat Freddie párnájába fúrom, és úgy nyüszítek, olyan vadul, mint egy sebzett állat, teljesen idegen zajt keltve a szobában.

Aztán apránként enyhül a roham. A szívverésem üteme egyenletesebbé, a végtagjaim ólomnehézzé válnak. Melegben vagyok, begubózom a takarókba, és ötvenhat napja először nem érzem magamat teljesen elveszettnek Freddie nélkül. Nem vagyok az, mert bekúszom az álom szárnyai alá, és már szinte érzem is, ahogy Freddie körvonala belenyomódik a matracba, a teste az enyém köré fonódik, és egyenletes lélegzetvétele a nyakamat éri. Védj meg ezektől a sötét, feltérképezetlen vizektől, Freddie Hunter. Még közelebb vonom magamhoz, és belélegzem őt, miközben mély, békés álomba merülök.