Prológus
Prológus
Az élet legmeghatározóbb pillanatai többségükben váratlanul történnek; sokszor tökéletesen észrevétlenül szaladnak el az ember mellett, és utólag sokáig nem is tudatosulnak bennünk, már ha egyáltalán ez megtörténik valaha. A legutolsó alkalom, amikor a gyereked még elég kicsi ahhoz, hogy a karodban cipeld. Sanda összepillantás egy idegennel, akiből igazi jóbarát válik. Egy nyári munka, amire pillanatnyi ötlettől vezérelve adod be a jelentkezésedet, és végül ott ragadsz húsz évre. Ilyesmikre gondolok. Így történhet, hogy gőzöm sincs arról, hogy épp az életem egyik legfontosabb pillanata zajlik, amikor 2018. március 14-én 18.47-kor megszólal a mobilom; csak halkan szitkozódom, mert egy tépőzáras hajcsavaró beleakadt a hajamba, pedig már amúgy is késésben vagyok.
– Hahó!
Mégis önkéntelenül elmosolyodom, miután megnyomom a kihangosítót, és meghallom Freddie szinte kiabáló hangját az utca háttérzajával.
– Mondd csak! – szólok bele a telefonba, a fogam közé szorított hajtűkön keresztül.
– Figyelj, Lyds, Jonah kocsija lerobbant, visszakanyarodom érte, és elhozom. Nem sok idő, legfeljebb tíz perc pluszban.
Örülök, hogy e pillanatban nem látja az arckifejezésemet. Ki is mondta, talán Diána hercegné, hogy valójában hárman élnek a házasságában? Pontosan értem, mire gondolt, mert az enyémben is hárman vagyunk. Nem mintha már házasok volnánk; habár közel az idő. Freddie Hunterrel jegyesek vagyunk, és én hivatalosan is majdnem a világ legboldogabb lánya vagyok. Hadd utaljak vissza a korábbi bölcsességre magyarázatként, miért csak „majdnem” a legboldogabb; mert vagyok én, van Freddie meg az az istenverte Jonah Jones.
Értem én; esetemben sem telik el úgy nap, hogy ne beszélnék a nővéremmel, ám Elle nem ül itt állandóan a kanapénkon, nem iszogatja fesztelenül a teánkat, és nem igényel folyamatos figyelmet. Na jó, nem mintha Freddie legjobb barátja követelőző volna. Jonah annyira nyugis alak, hogy az idő legnagyobb részében szinte inkább fekszik, meg nem is arról van szó, hogy ne kedvelném – csak hát sokkal jobban élvezném a társaságát, ha nem látnám ennyire gyakran, értitek? Például ma este is. Freddie elhívta Jonah-t vacsorázni anélkül, hogy előtte megkérdezett volna, pedig ma van a születésnapom.
Kiköpöm a hajtűket. Nem küszködöm tovább a hajcsavaróval, inkább bosszúsan kézbe veszem a telefont.
– Istenem, Freddie, feltétlenül muszáj ezt? Nyolcra foglaltunk asztalt Alfredo éttermében, és nem fogják fenntartani, ha késünk.
Ezt keserves tapasztalat árán tanultam meg: a kollégáimmal szervezett karácsonyi vacsoránk legutóbb azért fordult katasztrófába, mert a minibusz késett tíz percet. Végül kényszerből a McDonald’sban ettünk, teljes ünnepi díszben. Ma az én szülinapi vacsorámat tartanánk ott, és az tutifix, hogy anya nem lesz túl lelkes, ha Big Macet kap csirkés fettuccine helyett.
– Higgadj le, Hamupipőke, hidd el, nem késed le a bált!
Na, ha valami, hát ez jellemző Freddie-re, aki egy percig sem veszi komolyan az életet, még azon ritka alkalmakkor sem, amikor tényleg nagyon jó lenne, ha ezt tenné. Az ő világában az idő rugalmas, bármikor a saját igényeinek megfelelően húzhatja-nyúzhatja – vagyis jelen esetben Jonah igényeinek megfelelően.
– Oké – sóhajtok megadón. – De tartsd a szemedet az órán, az istenért!
– Vettem az adást – mondja, miközben máris feljebb tekeri az autórádión a hangerőt. – Értettem, leléptem.
Csend száll a hálószobára. Eltűnődöm rajta, vajon feltűnne-e bárkinek, ha egyszerűen kivágnám ezt a hajtincset. Reménytelenül rátekeredett a csavaróra, ami most ott fityeg az arcom mellett.
És íme. Életem egyik meghatározó pillanata feltűnés nélkül elsiklott mellettem 2018. március 14-én, 18.47-kor.
2018
