Az ördög feketét visel

Második fejezet

MÁSODIK FEJEZETMaddie

1999. július 2.

Kedves Maddie,

Ma együtt préseltük le Mrs. Hunnam elhervadt százszorszépeit a régi könyveidben. Azt mondtad, rendes temetést szeretnél adni nekik, mert sajnálod őket. Együttérzésedtől elszorult a torkom. Ezért fordultam el, és mentem ki a szobából. Nem a virágpor miatt. Persze, hogy nem amiatt. Az ég szerelmére, hiszen virágárus vagyok!

Érdekesség mára: a százszorszép a tisztaságot, az újrakezdést jelképezi.

Remélem, még most is együttérző, kedves ember vagy, és nem felejted el, hogy minden nap új kezdet.

Örök szeretettel,

Anya. x

♦ ♦ ♦

Cipőimet a falhoz rúgtam. Daisy rögtön felugrott a virágok mellől, az ablakpárkányra tett fekhelyéről, és üdvözlésül heves farkcsóválással nyalni kezdte lábujjaimat. Az igazat megvallva nem ez volt a legnőiesebb szokása, de a legkevésbé romboló hatásúak közé tartozott.

– Akkor minek nem-köszönhetem ezt a kellemetlen meglepetést, Mr. Black? – kérdeztem, miközben kibújtam sárga kabátomból.

– Van egy ügyünk – felelte Chase, és megsimogatta Daisyt, majd a következő pillanatban beljebb hatolt a lakásomba. Valahogy tisztességtelennek, sőt, perverznek tűnt, hogy oly sok könnyet hullattam, és oly sok álmatlan éjszakát töltöttem bánatban, mire belenyugodtam, hogy sosem fog lazán a konyhaajtómnak támaszkodva állni, és aztán… hát, ott áll a konyhában, és KBottul lazának tűnik. Mintha mi sem történt volna. De ez nem igaz. Én változtam.

Chase kinyitotta a hűtőt, kivett egy Diet Coke dobozt – az én Diet Coke-adagomat –, felpattintotta, a konyhapultnak támaszkodott, és belekortyolt.

Végigmértem, és arra gondoltam, hogy talán ő kapott hirtelen stroke-ot. Körülnézett zilált kis lakásomban; egészen biztosan azt mérte fel, milyen változások történtek, amióta legutóbb nálam járt. Új tapéta került a falra az Anthropologie valamelyik üzletéből, új ágynemű, és (a legkevésbé észrevehető, de attól még ugyanúgy létező) friss horpadás a szívemen, vasöklének lenyomata. Felkapcsolta a világítást – egyetlen lámpa világította be az egész lakást –, és halkan füttyentett.

A kegyetlen LED-fényben észrevettem, hogy ziláltnak tűnik, borotválatlan. Szeme vörös, véreres, inge kissé gyűrött.

Kétszáz dolláros frizurája sürgősen igazításra szorul. Egyáltalán nem az a jóképű, makulátlan külsejű nőcsábász, aminek előszeretettel állította be magát. Mintha a világ végre elhatározta volna, hogy nyomasztó súlyával az ő gyönyörű férfivállára nehezedik.

– Úgy tűnik, a családom megkedvelt téged – ismerte el higgadt, szinte rideg hangon, mintha ennek annyi lenne az esélye, mint egyszarvút látni.

Nagy léptekkel mentem oda hozzá, kikaptam a Diet Coke dobozt a kezéből. Elvből ittam egy kortyot, letettem kettőnk közé a pultra.

– És?

– Anyám folyton arról beszél, hogy megígérted, sütsz neki banánkenyeret; a húgom nagy álma, hogy a te legjobb barátnőd lehessen, amióta sapkát kötöttél neki, apám pedig megesküdne, hogy minden férfi álma vagy.

– Történetesen én is nagyra becsülöm a családodat – mondtam. És ez igaz is volt. A Black család egyáltalán nem olyan volt, mint ivadékaik, akiket mintegy tévedésből a világba szórtak. Kedvesek, együttérzők, szívélyesek. Mindig mosolyognak, és mindenekelőtt azt kedveltem bennük, hogy gyakran kínáltak meg egy-egy pohár borral.

– De engem nem – felelte hedonista vigyorral, ami arra utalt, hogy szereti, ha utálják. Mintha elérte volna ezt a célt. Eljutott volna ennek a videójátéknak egy magasabb szintjére.

– De téged nem – feleltem kurta bólintással. – Ezért van az, hogy hízelgéssel nem mész semmire.

– Nem is próbálok elmenni veled… sehová – biztosított. Mellkasa kitágult, ingét feszítette. Testének erdő, aftershave és hím fantomillatát éreztem; érzéki csalódás, mégis beleborzongtam. – Legalábbis nem úgy, ahogy gondolod.

– Ki vele, Chase – sóhajtottam fel, azzal lenéztem, és lábujjaimat mozgattam. Azt akartam, hogy minél előbb távozzon a lakásomból, hogy ágyba bújhassak, és egyik Supernatural-epizódot a másik után nézhessem. Egyetlen dolog mentheti meg ezt az estét: egy egészséges dózis Jensen Ackles, plusz istentelenül sok csokoládé, plusz impulzív internetes vásárlás, így, együtt. És bor. Ölni tudnék egy palack borért. Az áldozat nagy valószínűséggel az előttem álló férfi lenne.

– Gond van… – jelentette ki.

Vele mindig gond volt. Üres tekintettel néztem rá, hogy folytassa. És ekkor a lehető legvalószínűtlenebb dolog történt. Az… hogy… hihetetlen, de… összerezzent. Chase Black. És folytatta:

– … Elfelejthettem megemlíteni nekik, hogy mi ketten szakítottunk – mondta óvatosan, tekintetét Daisyre fordítva, aki lelkes kutyavigyorral éppen a kanapé lábát hágta.

– Tessék?! – Erre felkaptam a fejemet, fogaim összekoccantak. – Hat hónapja nem vagyunk együtt. – Pontosabban: hat hónapja és három napja. És huszonegy órája. Nem mintha számoltam volna. – Ezt hogy érted?

Behajlított ujjaival borostáját dörzsölte, tekintetét nem vette le idétlen kutyámról.

– Igazából azt hittem, rájössz, hogy túlreagáltad a dolgot, és visszajössz hozzám.

Ha rajzfilmfigura lennék, állam a padlóra koppant volna, nyelvem vörös szőnyegként nyúlna ki, az ajtón leffenne, amin később kihajítanám Chase-t, testének körvonala lyukat vágna az ajtólapon.

Két kezemet szemgödreimre szorítottam, zihálva szedtem a levegőt.

– Te most viccelsz. Mondd, hogy viccelsz!

– Ennél azért jobb a humorom.

– Remélem, a térbeli tájékozódási képességed is legalább ilyen jó, visszatalálsz a családodhoz, és megmondod nekik, hogy köztünk végleg vége.

Határozott léptekkel az ajtóhoz mentem, kinyitottam, és fejemet kifelé biccentve jeleztem neki, hogy távozzon.

– Van még valami.

Ott maradt a konyhapult mellett, nem mozdult, csak annyira, hogy kezét lazán zsebre tette. Volt néhány jellegzetes mozdulata, ami beégett a retinámba, és ott tároltam, szemhéjam mögött, az esős, Magic Wand vibrátoros napokra.

Chase csípőjét lezser mozdulattal élettelen tárgynak támasztja.

Chase ajtókeret tetejét érinti, bicepsze és tricepsze kidagad pólójának rövid ujja alól.

Chase egyik kezét zsebre téve áll, tekintetével lassan vetkőztet.

Az a helyzet, hogy egy egész katalógusom volt azokból a helyzetekből, amikor exem puszta nézéssel spontán orgazmust idézett elő nálam. Ami kétségkívül a szánalmasság olyan új szintje volt, hogy már új nevet érdemelt.

– Pár hete meg akartam mondani nekik, de mielőtt megtehettem volna, apám beterelt a rosszhír-szekcióba.

– Ó, milyen tragédia történhetett? Lerobbant a szuperjachtja? – kérdeztem, szívemhez kapva, aggodalmat színlelve. Ronan Black, a Black & Co., Manhattan legnagyobb forgalmú áruházának tulajdonosa nagy életet élt; csupa üdülés, privát repülők, grandiózus családi összejövetelek. Mégis, rossz szájízem lett attól, hogy gúnyos megjegyzést tettem azokra, akik szívesen láttak az otthonukban.

– Negyedik stádiumú rákja van. Prosztata. Csontáttéttel. Veseáttéttel. Vérben is. Nem ment szűrésre. Anyám évekig könyörgött neki, de azt hiszem, nem akart magának kényelmetlenséget. Mondanom sem kell, hogy gyógyíthatatlan. Három hónap van hátra az életéből… Jó esetben.

Közömbös hangon, rezzenéstelen arccal adta elő ezt a hírt. Tekintetét nem vette le Daisyről, aki már otthagyta a kanapét, és Chase lábánál hanyatt dobva magát hassimogatásért kuncsorgott. Chase lehajolt, oda sem figyelve megvakargatta a kutya hasát. Várta, hogy felfogjam a hírt. Szavai méregként terjedtek szét bennem; lassan, halálosan. Mélyen érintettek, a gyomrom összeugrott. Tudtam, hogy Chase és az apja nagyon közel állnak egymáshoz. Azt is tudtam, hogy Chase büszke férfi, és sosem törne meg, sosem roppanna össze, különösen nem olyan ember előtt, aki gyűlöli. Térdem megbicsaklott, a levegő torkom hátfalához csapódott, nem volt hajlandó lejjebb hatolni, a tüdőmbe. Ellenálltam a kísértésnek, hogy néhány lépéssel megszűnjön közöttünk a távolság, és átöleljem. Kedvességemet szánalomnak vette volna, de nem volt bennem szánalom iránta. Végtelenül sajnáltam, mert én is megtapasztaltam ezt az érzést; tizenhat éves voltam, amikor anyámat elvesztettem; mellrákban halt meg, miután sokat küzdött a hol eltűnő, hol újra megjelenő betegséggel. Nagyon jól tudtam, hogy szülőtől végső búcsút venni mindig túl korai. És végignézni, hogy valaki, akit szeretünk, elveszti a csatát saját teste ellen, az olyan fájdalmas, mintha a saját húsunkat tépnék ki.

– Nagyon sajnálom, Chase – szakadt ki a három szó végül a számon, kattogósan, súlytalanul. Emlékszem, apa mennyire gyűlölte ezt. Mi van akkor, ha sajnálják? Attól Iris nem lesz jobban. Anya leveleire gondoltam. Szinte minden reggelemet úgy indítottam, hogy elolvastam anya egy levelét, és ittam egy erős csésze kávét. De ezen a reggelen két levelet olvastam. Valahogy úgy éreztem, hogy kemény napom lesz. Nem tévedtem.

Remélem, még most is együttérző, kedves ember vagy…

Arra gondoltam, vajon anya mit szólna a gúnynevemhez. Mártír Maddie. Aki mindig mindent megtesz, hogy megmentse a helyzetet.

Chase a kutyáról lassan rám emelte tekintetét. Rémisztően üres volt.

– Köszönöm.

– Ha bármiben segíthetek…

– Segíthetsz.

Gyorsan felegyenesedett, lesöpörte magáról Daisy szőrét.

Fejemet kérdőn oldalra billentettem.

– Miután apám közölte velünk a hírt, a családom napokig teljesen összezilálódott. Katie nem ment munkába. Anyám nem kelt fel az ágyból, apám oda-vissza rohangált, próbált mindenkit vigasztalni ahelyett, hogy magával törődött volna. Nincs erre jobb szó, kibaszott kavarodás volt. És a műsor még javában tart.

Tudtam, hogy Lori Black korábban is küzdött depresszióval. Nem Chase mondta el, hanem egy interjúban olvastam, amit a Vogue-nak adott néhány éve. Őszintén beszélt élete sötét periódusáról azért, hogy azt a nonprofit szervezetet segítse, amelynek önkéntesként dolgozott. Chase húga, Katie a családi cég, a Black & Co. marketingvezetője volt, vásárláskényszerben szenvedett, illetve nem szenvedett, minden pillanatát élvezte, legalábbis a boltokban. De ez egyáltalán nem volt olyan kellemes. Katie-nek nagyon súlyos szorongásrohamai voltak. Amikor ilyen szorongásroham tört rá, fékezhetetlen váráslásportyákra indult, hogy eltemesse azt, amitől ideges lett. A reflexes bármit-megveszek-amit-akarok-amikor-csak-akarom költekezéstől kicsit könnyebben lélegzett, de utána mindig gyűlölte magát. Érzelmileg ez olyan volt, mint a zabálásrohamok, csak ő nem étellel, hanem designer ruhákkal csinálta. Így jutott el a diagnózisig. Hat éve, amikor a barátja szakított vele, Katie vásárlásba fojtotta a bánatát. Kevesebb, mint negyvennyolc óra alatt több mint 250 000 dollárt költött; kimaxolt három hitelkártyát. Chase talált rá a gardróbjában; hatalmas cipős- és ruhásdobozok alatt egy palack pezsgőbe zokogott.

Chase mintha kitalálta volna a gondolatomat, mert nagyon beletalált.

– Anyám kórtörténetét ismerve a valóságtól nem túl elrugaszkodott jóslás az, hogy innen egyenes út vezet Depresszióba – mondta, tekintetét egy pillanatra sem véve le rólam. – Katie-hez nem is tudtam bemenni, mert az ajtaját sss csomagok barikádozták el. Áldozati bárányra volt szükségem.

– Chase…

Hangom megtört, olyan érzésem volt, hogy én vagyok az a szegény állat, akit hamarosan a füstölőbe löknek. Arca kifejezéstelen volt, hangja kimért.

– Kénytelen voltam kitalálni valamit. Ezért bejelentést tettem.

Elkapta a közöttünk álló kólásdobozt, ivott egy kortyot, egy pillanatra sem nézett másfelé, csak rám. Nyugalom. A szívem a mókuskerékben futó hörcsög lábának ritmusára vert. Ujjbegyeim zsibbadtak. Pánik szorongatta torkomat.

– Azt mondtam nekik, hogy eljegyeztük egymást.

Nem válaszoltam.

Legalábbis nem rögtön.

Felkaptam a Diet Coke dobozt, ugyanazzal a mozdulattal a falhoz csaptam, és néztem, ahogy barna sistergéssel avantgarde festmény fröccsen a fehér felületre. Ki képes ilyesmire? Azt mondta a családjának, hogy eljegyezte az exbarátnőjét, akit megcsalt? És most itt van, egy csepp megbánás sincs benne, és ezt csak így, hűvös nyugalommal közli. Teljesen idióta!

– Te átkozott…

– Tovább is van, és az még rosszabb – mondta, azzal felemelte a kezét, és ablakpárkányomra pillantott, ami zsúfolásig volt rakva különböző színű cserepes virágokkal, és ott volt Daisy fekhelye is. – Mint kiderült, az eljegyzés bejelentése olyan volt, mintha az orvos írta volna fel. Gyógyszer. A Black családnak a család szentség. Anyámnak célt adott, végre valamiért lelkesedhetett, apám figyelmét pedig elterelte a nagybetűs R-ről. Úgy tűnik, a hétvégén eljegyzési partink lesz Hampton-vidéken.

– Eljegyzési parti? – kérdeztem vissza pislogva. Tengeribeteg lettem. Mintha a talaj ingott volna alattam pulzusom ritmusára. Chase kurtán bólintott.

– Természetesen mindkettőnknek ott kell lennünk.

– Ebben az egészben csak és kizárólag az a természetes, hogy még mindig áltatod magadat. Kimondatlan kérésedre a válasz: nem.

– Nem? – kérdezett vissza. Nem szokott hozzá ehhez a válaszhoz.

– Nem – erősítettem meg. Úgy nézett ki, mint aki őszintén zavarban van. Rájöttem, hogy Chase-nek harminckét évnyi létezés után még mindig nagyon kevés tapasztalata van a visszautasítás terén. Jóképű, gazdag, olyan mocskosul gazdag, hogy akkor sem tudná az összes pénzét elkölteni, ha egész életét e célnak szentelné, és irigylésre méltó manhattani pedigréje van. Papíron túl jó volt, hogy igaz legyen. A valóságban azonban annyira rossz, hogy lélegezni is fájt a közelében.

– Nem. Mert nem vagyok hajlandó a mi hamis románcunkat ünnepelni, és ezzel emberek tucatjait megtéveszteni. Az pedig, hogy neked szívességet tegyek, eléggé a tennivalóim-lista alján van, valahol a „szálanként tépem ki a szempillámat csipesszel” és „a metrón megharcolni a részeg Mikulással” között.

Még nyitva tartottam az ajtót, de már remegtem. Képtelen voltam nem gondolni Ronan Blackre. És arra, hogy milyen borzalmasan nehéz lehetett Katie-nek és Lorinak.

Anyám levele jutott eszembe, hogy maradjak együttérző. Ő nyilván nem így akarta.

– Kirúglak – közölte.

– Beperellek – válaszoltam lezserül. Sokkal nagyobb volt bennem a döbbenet annál, mint amit a külvilág felé mutattam. Szerettem a munkámat. Ráadásul pontosan tudja, hogy egyik fizetési csekktől a másikig élek, és a legkevesebb időt sem bírnám ki munkanélküliként.

Nem csoda, hogy Fekete a neve. Black. A szíve egészen biztosan fekete.

– Pénz szűkében van, Miss Goldbloom? – kérdezte, szemöldökét összevonva, halálos hangsúllyal.

– Tudod a választ – feleltem vicsorogva. Egy manhattani lakás, akármilyen kicsi is, egy vagyonba kerül.

– Tökéletes. Tedd meg ezt a szívességet nekem úgy, ahogy kell. Ha nem lesz benne hiba, busásan megjutalmazlak az idődért és erőfeszítéseidért.

Egy pillanat alatt váltott jó zsaruról rossz zsarura.

– Vérdíj – jegyeztem meg.

Vállat vont, mintha komédiázásomat unta volna.

– Vér? Nem. Talán csak pár karcolás.

– Pénzt ajánlasz a társaságomért? – kérdeztem, és igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy remeg a szemhéjam. – Mert ezt pontosan leírja egy bizonyos szó: prostitúció.

– Nem azért fizetek, hogy lefeküdj velem.

– Nem kell fizetned. Ostoba módon azt ingyen tettem.

– Annak idején nem hallottam panaszt. Nézd, Mad…

– Chase – mondtam, figyelmeztető hangját utánozva; gyűlöltem, hogy ezt a becenevet használta – nem Maddie, nem Mads, csak Mad… és azt is gyűlöltem, hogy ettől a gyomrom mélyén pillangók kezdtek repdesni.

– Mindketten tudjuk, hogy meg fogod tenni – magyarázta olyan alig leplezett kimerültséggel, ahogy egy felnőtt magyarázza a kisgyereknek, hogy be kell venni a gyógyszert. – Kérlek, kímélj meg mindkettőnket ettől a pávatánctól. Késő van, holnap igazgatótanácsi ülésem lesz, és egészen biztos vagyok abban, hogy alig várod, hogy elmondhasd a barátnőidnek, milyen volt a randi Scooby-Dilissel.

– Biztos vagy benne? – ismételtem szavait szinte papagáj módra, és tekintetem veszélyesen közel volt ahhoz, hogy pusztán az érzelmek ereje által lángra lobbantsam Chase-t. Mondatvégi pikírt megjegyzését szinte meg sem hallottam, hiszen csak önmagát adja, Chase az Chase, és éppen a seggfejség Guinness-rekordját próbálja felállítani.

– Igen. Mert te vagy Mártír Maddie, és ez az egyetlen helyes út. Önzetlen vagy, megfontolt, előzékeny és együttérző. – Tényszerű hangon sorolta ezeket a tulajdonságokat, mintha az ő értékrendje szerint nem lenne mindegyik pozitív. Tekintete arcomról a mögöttem húzódó falra siklott, ahová fonom anyagok mintáit tűztem fel, több tucat kis négyzetet. Sifont, selymet, organzát. Fehér és krémszínű anyagokat a világ minden tájáról és esküvői ruhák ceruzával készült divatrajzait. Fejemet ráztam, tudtam, mire gondol.

– Ne is álmodj róla, Cowboy Kusza-nova. Sosem mennék hozzád feleségül.

– Csupa jó hír.

– Igazán? Mert ha jól emlékszem, az imént kértél meg, hogy legyek a menyasszonyod.

– Álmenyasszonyom. Nem a kezedet kértem meg.

– Hanem?

– Szívességet kértem, hogy ne törjön össze apám szíve.

– Chase…

– Mert ha nem jössz el, Mad, abba belerokkan – mondta, és remegő kézzel fúrt a hajába.

– És a dolog tovább gyűrűzik.

Fejemet ráztam. Ujjaim annyira remegtek, hogy szinte táncoltak.

– Én azt nem akarom végignézni. – Rezzenéstelen arccal nézett a szemembe. – Nem akarlak visszaszerezni, Madison – mondta, és valami okból ezek a szavak belém hasítottak, és kivéreztettek. Mindig is gyanítottam, hogy Chase nem igazán akart engem. Olyan voltam neki, mint valami stresszlabda. Valami, amivel szórakozottan játszhatott, míg gondolatai máshol jártak. Emlékszem, akut érzésem volt, hogy rám néz, de nem lát engem. Ahogy bosszankodott, amikor merész ruhában látott. Ahogy ferde szemmel nézett rám, úgy, mintha az lenne a véleménye, hogy csak egy kicsit vagyok kevésbé vonzó a cirkuszi majomnál. – Nem akarom, hogy apám a legnagyobb családi káosz közepette távozzon ebből a világból. Anya. Katie. Én. Ez így együtt túl sok. Ezt meg tudod érteni, ugye?

Anya.

Kórházi ágy.

Szétszórt levelek.

Az én üres, fájó szívem, ami sosem gyógyult meg, miután anyát elvesztettem.

Éreztem, hogy szilárd elhatározásom repedezni kezd, egy repedés, és még egy, míg a jégréteg, amibe lelkemet burkoltam, amikor Chase-t beengedtem a lakásomba, hangtalanul leesik, mint amikor harcos szabadul meg a páncéljától. Emlékezett a hónapokkal korábbi beszélgetésünkre, amikor elmondtam neki, hogy anyám abban a hónapban halt meg, amikor apám bejelentette közös vállalkozásuk, az Iris’s Golden Blooms csődbe menetelét, és én elbuktam egy szemesztert a főiskolán. Anyám úgy hagyta el ezt a világot, hogy aggódott, féltette szeretteit.

Az, hogy nem békében, nem megnyugvással ment el, azóta is minden éjjel kísértett.

Nem számított, hogy végül kitüntetéssel diplomáztam és részösztöndíjat is kaptam, ahogy az sem, hogy üzletileg apa újra talpra állt, és a boltunk utána egészen jól ment. Mindig úgy éreztem, hogy Iris Goldbloom megragadt életünk e pokoli periódusának árnyékvilágában, és örökké azt figyeli, hogyan boldogulunk.

Bármennyire gyűlöltem Chase Blacket azért, amit velem tett, nem fogok újabb nehézséget a családjára tenni azzal, hogy le kell mondania az eljegyzési partit. Ugyanakkor nem vagyok hajlandó az ő szabályai szerint játszani.

– A családod mit gondol, hol voltam az utóbbi hat hónapban? Nem furcsállották, hogy egyszer sem láttak?

Chase rezzenéstelen arccal vállat vont.

– Olyan céget vezetek, ami gazdagabb, mint néhány állam. Azt mondtam nekik, hogy esténként szoktunk találkozni.

– És bevették?

Kaján vigyorral nézett rám. Hát persze, hogy bevették. Chase-nek megvolt az a hátborzongató tulajdonsága, hogy az oltártól alig elindult ifjú feleséget is képes megingatni.

Felhördültem.

– Remek. És mi történik, ha végül szakítunk?

– Azt bízd csak rám.

– Biztos vagy abban, hogy ezt jól átgondoltad?

Szörnyű tervnek tűnt. Igazi romantikusvígjáték-sorozat téma. De Chase-t komoly embernek ismertem meg. Bólintott.

– Anyám és a húgom csalódott lesz, de nem omlanak össze. Apám viszont boldognak akar látni. Sőt… én is boldognak akarom őt látni. Bármi áron.

Nem tudtam vitatkozni ezzel a logikával, és őszintén szólva éppen ezzel fogott meg. Azzal, hogy átérzem a helyzetét, együttérzek vele.

– Ott leszek a hétvégén, de azzal lesz vége – mondtam, mutatóujjamat figyelmeztetőn felemelve. – Egyetlen hétvége, Chase. Aztán elmondod nekik, hogy nagyon sok dolgom van. És akármi történik is, az, hogy ez az eljegyzési parti megtörtént, a legnagyobb titokban marad. Nem akarom, hogy a munkahelyemen a seggemre csapjanak emiatt. Erről jut eszembe… Miután felbontjuk ezt az áleljegyzést, megtarthatom a munkámat.

– Cserkész becsületszavamra – felelte, de csak egy ujját emelte fel. Konkrétan a középsőt.

– Nem is voltál cserkész – mondtam, és szemem összeszűkült.

– Neked meg nem csaptak a seggedre. Ez csak amolyan szófordulat. Illetve… – lassú vigyor terjedt arcán – mégis.

A padlót bámultam, és éreztem, hogy nyakam, arcom elpirul, ahogy felidézem magamban. A seggemre csapott, és a seggembe harapott.

– Kifelé!

Chase a hátsó zsebébe csúsztatta kezét. A félelem feszülő sálként szorongatta torkomat, ahogy kis Black & Co. Jewelry bársonydobozt vett elő, és a kezembe dobta.

– Pénteken hatkor érted jövök. Túraöltözék kötelező. Az alkalomhoz illő ruha opcionális, de kibaszottul nagyra becsülném.

– Gyűlöllek – mondtam halkan; a szó végigégette torkomat, ahogy ujjaim végigsiklottak a bársonyra nyomott arany betűkön. És gyűlöltem. Igazán gyűlöltem. De amit teszek, azt nem érte, hanem Ronan, Lori és Katie kedvéért teszem. Ez valahogy elviselhetőbbé tette a döntésemet.

Szánakozó mosollyal nézett rám.

– Jó kislány vagy, Mad.

Kislány. Már megint ez a leereszkedő stílus. Baszódjon meg!

Chase nagy léptekkel az ajtóhoz ment, tőlem alig egytenyérnyire állt meg. A lábamnál heverő, eldobott kólásdobozra pillantott.

– Ezt talán le akarod takarítani – mutatott a falamon szétfröccsent barna italra. Aztán felemelte a kezét, és hüvelykujjával megdörzsölte a homlokomat, pontosan azt a helyet, amit Ethan megcsókolt; letörölte Ethan érintését a testemről.

– A mocsok nem szép látvány, különösen Chase Black menyasszonyán nem néz ki jól.