Harmadik fejezet-1
2018 Words
HARMADIK FEJEZETMaddie
2002. augusztus 10.
Kedves Maddie!
Érdekesség: a májusi gyöngyvirágnak bibliai jelentése van. Éva szeméből gyöngyözött, amikor kiűzettek az Édenkertből. A természet egyik leggyönyörűbb és legmúlékonyabb virágának tartják, királyi menyasszonyok igazi kedvence.
Ugyanakkor halálos méreg.
Nem minden szép dolog jó az embernek. Sajnálom, hogy szakítottál Ryannel. Ami azt illeti, nem ő volt neked az igazi. Sokkal, de sokkal többet érdemelsz. Az egész világot. Ne elégedj meg kevesebbel.
Szeretettel (és kissé megkönnyebbülten),
Anya. x
♦ ♦ ♦
Ötéves korom óta tervezem az esküvőmet.
Apám előszeretettel meséli, hogy egy nappal az előtt, hogy megkezdődött az első osztály első tanítási napja, láttak engem, ahogy Jacob Kelly után rohanok a zsákutcában, kezemben egy csokor virág a hátsó kertből, gyökerestől, földestől, és azt kiabálom Jacobnak, hogy jöjjön vissza, és vegyen feleségül. A végén jelentős megvesztegetés árán elértem, amit akartam. Jacob elborzadva állt, magára és rám is bosszúsan, miközben két barátnőm, Layla és Tara annak gyerekes rendje és módja szerint levezényelték a szertartást. Nem volt hajlandó megcsókolni a menyasszonyt – amit én egyáltalán nem nehezményeztem –, és úgy döntött, hogy mézesheteinket a kerítésen túl tanyázó mókusok fenyőtobozzal való dobálásával töltjük, és panaszkodással, hogy elfogyott anyám híres meggyes pitéje.
Nem álltam meg ott, hogy feleségül mentem Jacob Kellyhez. Tizenegy éves koromra már Taylor Kirschner, Milo Lopez, Aston Giudice, Josh Payne és Luis Hough felesége is voltam. Mindannyian még mindig ugyanabban a kisvárosban laktak, Pennsylvania államban, ahol felnőttem, és még mindig küldtek nekem karácsonyi üdvözlőlapokat, és tréfásan a szememre vetették, hogy még mindig szingli vagyok.
Ez az egész nem a szerelemről szólt. A fiúk iránti érdeklődésemmel azt a morbid kíváncsiságomat elégítettem ki, hogy mitől olyan durvák, trágárak, és mitől hajlamosak ocsmány vicceket mesélni. Az esküvő részt egyenesen imádtam. A pillangószárny-verdesés jellegű izgalom, az ünnepélyesség, a vendégek, a torta, a virágok. És mindenekelőtt: a ruha.
Az ilyen játékesküvőkön alkalmam nyílt felvenni azt a buggyos ujjú fehér ruhát, amit Coraline unokanővérem ajándékozott nekem, amikor ő férjhez ment. Koszorúslánya voltam. Öt egymást követő évben préseltem bele magamat abba a ruhába, egészen addig, amíg teljesen nyilvánvalóvá nem lett, hogy alig tizenévesen már nem férek bele, hiába voltam alacsony termetű.
Azóta is szenvedélyem az esküvői ruha. Illetve ezt inkább beteges szenvedélynek lehet nevezni. Könyörögtem a szüleimnek, hogy vigyenek esküvőkre. Ezzel a kényszeres kíváncsiságommal olyan messzire mentem, hogy a helyi templomban belopóztam idegenek esküvőire, csak azért, hogy megcsodálhassam a menyasszony ruháját. Szenvedélyemet csak súlyosbította, hogy anyám virágárus volt, és gyakran engedte meg, hogy vele menjek, amikor elegáns, szép helyekre szállította le a megrendelt virágokat.
Esküvőiruha-tervezőnek lenni olyan volt, mintha igazi elhívatás lenne, nem egyszerű szakmaválasztás. Az ember az esküvője napján a legszebb, makulátlan önmagát adja. Ami azt illeti, ez az egyetlen nap az életünkben, amikor bármilyen öltözék, amit felveszünk, függetlenül attól, hogy milyen drága, extravagáns vagy pompázatos, tökéletes választásnak bizonyul. Az emberek gyakran megkérdezik tőlem, nem tartom-e korlátnak, hogy csak egyfajta ruhát tervezek. Az igazság az, hogy nem értettem, tervezők miért terveznek hétköznapi, teljesen közönséges ruhákat. Az esküvőiruha-tervezés körülbelül olyan, mintha minden nap reggelire, ebédre és vacsorára is desszertet ennél. Olyan, mintha minden karácsonyi ajándékomat egyszerre kapnám meg.
Talán ezért volt az, hogy mindig én voltam az utolsó távozó a munkahelyemről. Én kapcsoltam le a villanyt, és búcsúcsókot dobtam a legutóbbi vázlatnak. Ezen a pénteken azonban nem ez történt.
Erre a péntekre programom volt.
– Elmentem. Jó hétvégét mindenkinek!
Belebújtam elegáns, rózsaszín körömcipőmbe, lekapcsoltam a tervezőasztalomat megvilágító lámpát a Croquisnál.
A műteremnek az a sarka, ahol dolgoztam, az én kis menedékem volt. Mintha úgy tervezték volna, hogy az én igényeimet elégítse ki. Tervezőasztalomon ezüstszínű irodaszer tálcák álltak, amiket ceruzákkal, furcsa alakú radírokkal és rajzszenekkel töltöttem meg. Figyeltem arra is, hogy minden héten friss virágokat tegyek az asztalom mellett álló vázába. Ez olyan volt, mintha anya még a közelemben lenne, és figyelne engem.
Megsimogattam a vázámban álló – levendulaszínű és fehér – virágokat, belocsoltam őket a hétvégére.
– Legyetek jók – mondtam nekik, mutatóujjamat mozgatva. – Miss Magda fog vigyázni rátok, amíg én nem leszek itt. Ne nézzetek így rám! Hétfőn jövök.
Akárki mondta, hogy a virágoknak nincs arcuk, nyilván nem látta őket hervadni. Általában haza szoktam vinni a virágokat, az ablakpárkányra teszem, hogy Daisy fekhelye mellett kapjanak egy kis napfényt, és mások is lássák, de ezen a hétvégén a Hampton-vidékre megyek a Sátánnal találkozni, és Daisyt átviszi magához Layla.
– Már megint a virágaidhoz beszélsz. Klassz. Totál észszerű, és épelméjűségre vall.
Nina volt az, a kolléganőm. Nina velem egykorú volt, még gyakornok. Tökéletes szupermodell alkat. Hajlékony, mint egy hattyú, orra fitos, bőre színe, mint egy Bratz babáé. Egyetlen negatívumot tudtam róla mondani, azt, hogy súlyos ellenszenvvel viseltetett irántam, aminek nem volt más nyilvánvaló oka, csak az, hogy bennem is megvolt a lélegzés képessége. Szó szerint oxigén-elszopónak nevezett.
– Most menj – legyintett, tekintetét monitorjáról egy pillanatra sem véve le. Ha a növényeid bepisilnek, kicserélem a pelenkájukat. De csak ha most eltűnsz a szemem elől.
Úgy döntöttem, erre nem is válaszolok; elfordultam, elindultam a lift felé. Ott egyenesen Svenbe futottam. Csípőre tette a kezét, előrehajolt, és megérintette az orromat. Főnököm, akivel amolyan barátságféle kapcsolat volt közöttünk, tetőtől talpig feketébe volt öltözve. Haja olyan döbbenetesen szőke volt, hogy már ősznek lehetett nézni, írisze olyan világos, hogy majdnem át lehetett látni rajta. Mindig volt rajta egy kis szájfény, és csípőjét enyhén riszálva à la Sam Smith járása volt. Osztályvezető volt az esküvői ruhákat gyártó Croquis cégnél, ami a Black & Co. partnere, olyannyira, hogy Croquis terméket csak a Black & Co.-nál lehetett venni. Tulajdonképpen ő volt a főnök, ő járt az igazgatótanács üléseire. Sven akkor vett a szárnyai alá, amikor kikerültem az iskolából; felvett gyakornoknak, ebből később főállás lett. Négy év múlva már el sem tudtam volna képzelni, hogy máshol dolgozzak.
– Hova, hova? – kérdezte, fejét oldalra biccentve.
Vállamra lendítettem futártáskámat, továbbhaladtam a lift felé.
– Haza. Hova máshova?
– Hála a magasságos égnek, sokkal jobban tervezel, mint hazudsz…
Keresztet vetett, elindult a nyomomba; svéd akcentusa minden szó utolsó szótagját megemelte. Ez az idegenes intonáció csak akkor jött elő, amikor nagyon izgatott vagy részeg volt.
– … Hiszen te sosem mész haza rögtön, ha lejár a munkaidő. Mi folyik itt?
Tekintetem izzott. Vajon Chase szája járhatott el? Sven ismerte Chase-t, gyakran voltak együtt értekezleteken. Egyáltalán nem tartottam lehetetlennek, hogy így történhetett. Ami azt illeti, tőle semmit nem tartottam lehetetlennek; mindenre képes; talán csak a harmadik világháborút kirobbantani nem. Chase viszolyog az elköteleződéstől. Egy háború hónapokig… évekig tarthat. Nincs elég kitartása, hogy végigvigye. Megálltam a liftakna mellett, megnyomtam a hívógombot, és két szem rágógumit toltam a számba.
– Semmi. Miért kérdezed?
Sven oldalra biccentette a fejét, mintha úgy gondolná, ha elég sokáig néz így engem, a titok magától kibukik a számon.
– Jól vagy?
Éles hangon felnevettem. Sven és én közel álltunk egymáshoz, de kapcsolatunk megmaradt szakmai szinten. Szeretem azt gondolni, hogy ha nem a főnököm lenne, akkor valószínűleg a legjobb barátok volnánk. De mindketten tudtunk, hogy egyelőre vannak határok és bizonyos dolgok, amikről beszélhetünk és amikről nem beszélhetünk.
– Sosem voltam ennél jobban.
Valaki mentsen ki innen!
A lift csengetett. Sven az ajtó elé csusszant, elállta az utamat.
– Ez… a miatt a bizonyos férfiú miatt van?
– Az a bizonyos férfiú a pokolban serceghet, de rá sem köpök, hogy kioltsa a tüzet – mordultam válaszul. – El sem tudom hinni, hogy képes voltál felhozni.
Ha lenne egy pennym minden alkalomra, amikor Sven rajtakapott, hogy Chase miatt kesergek a kis konyhában, az asztalom mellett, a mosdóban vagy az iroda más részein, akkor nem kéne itt dolgoznom. Illetve sehol nem kéne dolgoznom. Nem is tudtam, miért. Az alatt a hat hónap alatt, amíg együtt jártunk, csak néhányszor találkoztam Chase családjával, de unokabátyjával és annak feleségével egyáltalán nem, pedig hozzájuk elég közel állt. Ő nem találkozott az én családommal, csak Laylával és persze Svennel. A dolgok egyáltalán nem voltak komolyak, semmilyen szempontból.
– Kemény szavak. Mit követett el szegény pasi? Hiszen még csak három hete jártok. – Ajkát érintgette, szemöldökét ráncolta. – Hogy is hívják? Henry? Eric? Emlékszem, valami nagyon amerikai, nagyon energikus neve van.
Ethan. Hát persze, hogy Ethanre gondolt. Szívverésem ritmusa lassult, szinte teljesen leállt. Krízis elhárítva. A liftajtó becsukódott, és komor pillantást vetettem Svenre, mert újra meg kellett nyomnom a hívógombot, és várni kellett, mire megint odaért, mert akkor már elindult lefelé. A francba!
– A türelem rózsát terem. A legfőbb erények egyike – mutattam rá.
– Vagy annak a határozott jele, hogy a másik csapatban játszik – mondta Sven, és megigazította világoskék blúzom gallérját. – Saját tapasztalat, kollegina. A középiskolában volt barátnőm. Vera. Erénye érintetlen maradt egészen addig, amíg elment egyetemre az Államokba, ahol az erényét valószínűleg cafatokra tépte egy csapat egyetemista fiú, és így Vera behozta az erényességgel elvesztegetett időt.
– Szegény Vera! – jegyeztem meg, azzal megnyaltam hüvelykujjamat, és szája sarkából letöröltem egy kávéfoltot.
– Szegény én! – Sven eltolta a kezemet. – Annyira el voltam foglalva azzal, hogy olyan ember legyek, amilyennek a szüleim szerették volna, hogy legyek, hogy teljesen elmulasztottam a kurválkodásra használható éveimet. Ne hagyd, hogy veled is ez történjen, Maddie. Menj, és legyél az a kurva, aki mindannyian lenni akarunk. Üzekedj helyettünk is!
– Te most projektálsz – mondtam, és összerezzentem.
– Te pedig sokat mulasztasz – vágott vissza, és félig tréfásan szegycsonton lökött. – Hónapok teltek el azóta, hogy szakítottál Chase-szel. Ideje továbblépni. Tényleg továbblépni.
– Továbbléptem. Tényleg.
Háromszor nyomtam meg a lift hívógombját gyors egymásutánban. Klikk. Klikk. Klikk.
– Ó, nézd csak! Bejövő üzenet. Layla… – közölte Sven, és az arcomba nyomta a telefonját.
Ó, elfelejtettem megemlíteni, hogy mivel Sven és én nem lehettünk legjobb barátok, az én legjobb barátom lett a legjobb barátja. Ez eléggé bekavart a munka/magánélet egyensúlyomnak, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy időnként nem zavart. Zavart. Például ebben az esetben is.
– … Hadd olvassam fel neked! „Mondd meg az alkalmazottadnak, hogy élvezze ki ezt a hétvégét. Kényszerítsd rá, hogy szórakozzon. Hogy akár hibázzon. Hogy álmai pasijával aludjon, illetve ne aludjanak.”
– Én nem… – hebegtem, de Sven fejét ingatva elfordult. Legyintett, és visszament a tervezőstúdióba. Áthajolt Nina válla fölött, megnézte, mit csinál. Ekkor kinyílt a lift ajtaja, besétáltam.
– Csak a holttestemen át.
♦ ♦ ♦
Fél órám volt még addig, hogy Chase értem jöjjön. Kopogtam Layla ajtaján. Kinyitotta, füle mögé simított egy smaragdzöld hajtincset. Hisztirohamos, sikító, rúgó négyévest tartott a kezében. Layla molett, csak-a-seggemen-vannak-gödröcskék-de-nekem-ez-éppen-így-tetszik stílusú lány; irigylésre méltó ruhatára volt; hippi stílusú ruhák, bő szoknyák, csónaknyakú kötött pulcsik. Mintha semmi baja nem lett volna azzal, hogy a gyerek éppen a dobhártyáját akarja visítással beszakítani. Biztosan jól jön a zsebpénz.
– Nahát, megjött Mártír Maddie – csiripelte kedvesen, és fél kézzel megszorította a karomat. Még nem öltöztem át. Kék blúz, rajta nyomott mintás, piros cseresznyék, szürke, egyenes szoknya és rózsaszín cipő.
– Nem kéne most az expasiddal lenned?
– Csak beugrottam, hogy odaadjam a kulcsomat.
Ez szemenszedett hazugság volt. Laylának volt kulcsa a lakásomhoz, végszükség esetére. Csak beszélnem kellett vele, mielőtt elmegyek.
– Köszönöm, hogy vigyázol Daisyre. Naponta háromszor szoktam sétáltatni, minimum húsz percig. Az Abingdon Square Park környékét szereti. Különösen a Frank nevű mókust keresi előszeretettel, és ugatja a többi kutyát. Csak vigyázz, hogy ki ne szaladjon az útra! A kutyaeledeles zacskójában van egy mérőpohár. Egyet reggel, egyet este. A vitaminjai az evőeszközös fiók mellett vannak, sárga csomag. Nem kell nagyon sokszor cserélni a vizét. Úgyis a vécécsészéből iszik. Ó, és semmit ne hagyj a konyhapulton! Megtalálja a módját, hogy kibontsa és felfalja.
– Ez úgy hangzik, mintha én lennék egy átmulatott éjszaka után – jegyezte meg Layla vigyorogva. – Frank? Hm. Komoly a dolog kettőjük között?
– Frank számára sajnálatos módon igen…
Frank, a mókus különös ismertetőjegye a két szeme közötti kopasz folt. Daisy nagyon szerette ezt a mókust, ezért természetesen megetettem, valahányszor a parkba mentünk.
– … Jut eszembe, ha rájön, hogy nem vagyok a közelben, a cipődre pisilhet – figyelmeztettem.
– Jesszus, akkor rosszabb, mint egy gyerek. A jövő-csütörtökön-találkozunk exbarátod ezzel a búcsúajándékkal gondoskodott róla, hogy ne felejtsd el.
Vállat vontam.
– Jobb, mint a C-H-L-A-M-Y-D-I-A.
– Tudom, hogyan kell betűzni.
A gyerek kiöltötte a nyelvét, mindketten hitetlenkedve bámultunk rá.
– Köszönöm. Jövök neked eggyel – mondtam.
– Igazán szóra sem érdemes.
A gyerek a kezében már Layla haját rángatta és anyja nevét üvöltötte.
– Irányítótorony Mártír Maddie-nek: ott vagy? Azt kérdeztem, hogy Sven felolvasta-e neked az üzenetemet – kérdezte Layla, a kezében tartott hisztihalmot teljesen figyelmen kívül hagyva. Gyűlöltem ezt a becenevemet. Azt is gyűlöltem, hogy azzal érdemeltem ki, hogy soha senkinek nem mondtam nemet, ha szívességet kértek tőlem. Példa 1: részt veszek saját áleljegyzési partimon a Hampton-vidéken ezen a hétvégén.
– Igen – feleltem, és vidám mosolyt erőltettem magamra. – Bocsi, egy kicsit elkalandoztak a gondolataim. Felolvasta. Idióta vagy.
– Te meg úgy nézel ki, mintha a halálsoron lennél.
– Úgy is érzem magamat.
– Nagyon sajnálom, édesem. Tudom, milyen borzasztó dolog egy iszonyú jóképű, jó családból származó multicsilliárdossal kiruccanni egy hétvégére a Hampton-vidékre, miután négyszázötvenezer dolcsis jegygyűrűt húzott az ujjadra. De túl fogod élni.
- Writer
