Kora február

2025. február 1. – Josh

2025. február 1. JoshHosszasan néztem a kandallóban ropogó tüzet. Legnagyobb szerencsénkre egy míves fatároló terpeszkedett a fűtőberendezés mellett, így egy ideig nem kellett az udvarról pótolni a fát. A hó kitartóan szakadt odakint, a belső hőmérő -27 fokot mutatott.

Miután Anna elaludt a kanapén, kinyitottam a nappali ablakát. Hamar meg is bántam a döntésemet, amikor két vödörnyi jéghideg hó zúdult befelé a bizonytalanul felhalmozott hótorlaszból. Nagy nehézségek árán sikerült visszatömködnöm az ablakot a helyére, de a kis akcióm ki is hűtötte a szobát. Ráadásul értelme sem volt, még csak egy kicsit sem sikerült kikémlelnem a kinti terepet.

Anna kicsire kucorodva aludt a fehér kanapén, világosbarna haja legyezőként terült szét az arca körül. A hálószobából hoztam neki takarót, aztán a földre telepedtem. Végigsimítottam a plüss-szőnyegen, magam mellé tettem a MidLife Crisis-os bögrémben a világ legjobb kávéját, és hallgattam a tűz ropogását. A telefonomon újra a 2025-ös dátumot nézegettem szinte megbabonázva, aztán ledobtam a készüléket az asztal lapjára, amelyen erre egy kékes kör villant fel, a telefon pittyent egyet, majd az akku töltődni kezdett. Kikerekedett szemmel néztem a varázslatot. Párszor felemeltem és visszatettem a telefont. Úgy festett, hogy 2025-nek voltak menő előnyei.

Elgondolkodva újra magamhoz vettem a mobilt. A mappákban a koncertfelvételeken kívül elég tetemes mennyiségű képet fedeztem fel Annáról. A mosolygós közös képek mellett találtam olyat is, amin félmeztelen volt. Egy kicsit sem takargatta előlem formás, tökéletesen ívelt melleit.

Elmosolyodtam, aztán gyorsan odapillantottam az alvó Annára, hogy véletlenül se lássa, miket is nézegetek. Teljesen belemerültem a fotókba, amikor Anna nyöszörögve nyújtózott egyet a kanapén. Majdnem elejtettem a telefont.

Először homályos tekintettel nézett rám, majd kipattant a szeme, és riadtan ült fel a kanapén. Beletúrt hosszú, selymesnek tűnő hajába.

– Még mindig itt vagyunk.

– Nagyon úgy fest – köszörültem meg a torkom. Zavarban éreztem magam a nemrég látott képektől, mintha valami tiltottat tettem volna.

– Azt hiszem, emlékszem valamire.

– Igen?

– Emlékszem arra, amikor először találkoztunk.

– Mikor?

Csettintett egyet a nyelvével, dühösen felém nézett. Valószínűleg tovább időztem el tökéletesen ívelt száján, mint az normális lett volna, de nem vette észre.

– Fogalmam sincs, mikor. De voltam egy koncerteden, Patrickkel. Szerintem Patrick lehetett a zenei producered.

– A zenei producerem feleségével dugtam? – vigyorodtam el. – Hát, nem lettem bölcsebb huszonnyolc éves koromra!

– Honnan veszed egyáltalán, hogy dugtunk? Bár lehet, hogy egyszer előfordult, aztán kozmikus büntetésként most nem emlékszünk, mi történt.

– Kozmikus büntetés? – elnevettem magam. – Akkor nem ártana áldozatot bemutatnunk a kozmikus isteneidnek, hátha megmondják a tutit.

– Sohasem akartam megcsalni Patricket… Hiszen össze is házasodtunk! – Megdörzsölte a szemét, újra figyelmen kívül hagyva a poénomat. – Biztos történt valami. Vagy csak sokat ittam.

Gondolkoztam, hogy megmutassam-e Annának a képeket, amin együtt vagyunk a moziban, az étteremben, az ágyban, a fürdőkádban és rengeteg más helyen. Úgy döntöttem, nem teszem. Zaklatottnak tűnt, az arcán élesebbek lettek a barázdák a kandalló fényében. Nem úgy nézett ki, mint aki szívesen fogadná a tényt, hogy nekünk bizony rendes, hosszan tartó viszonyunk volt. És lehet, hogy a múlt idő nem is helyes.

Csendben hallgattuk a ropogó tüzet, a melege felforrósította az arcomat. Anna lassan felkelt a kanapéról, és elvonult a másik szobába. Pillanatokon belül hallottam, ahogy megengedi a vizet a fürdőben.

Újra a kezembe vettem a telefonomat. Találtam egy pár letöltött koncertfelvételt, és nem hittem a szememnek. Fesztiválokon léptünk fel, tömegek ordítoztak és csápoltak a zenénkre. Mosolyogva a hajamba túrtam, könny lepte el a szememet; szerencsére Anna biztonságos távolságban zuhanyozott.

Tizenhat éves korom óta ez volt az álmom. Eszetlen tempóval próbáltunk, de sokáig csak kisebb fellépésekre hívtak meg minket. A lemezcégek sorra kidobták a demóinkat, mások hitegettek, keltették a reményt, hogy mennyire jók vagyunk. Már majdnem jelentkeztünk egy tré tehetségkutatóra is, de valami nem volt a helyén. Valószínűleg az új srác lehetett a hiányzó láncszem.

Újra belekortyoltam a kihűlt kávéba, és becsuktam a szemem. Anna sikítására ocsúdtam fel. Felpattantam. A nappaliban egyedül a tűz fénye táncolt a falon. Az egész ház sötétségbe borult. A telefonom fényével világítva mentem át a hálószobába.

– Megvagy? – kopogtam be a fürdő ajtaján. – Elment az áram.

Anna vizes hajjal, egy fehér köntösbe burkolózva nézett ki az ajtón.

– Észrevettem.

A lány a tenyerével törölgette a szemét, az arcáról lefolyt a maradék smink, ami a mobil mesterséges fényében szinte riasztónak hatott. A gyomrom kicsire szorult össze. Tudtam, hogy sírt, de sohasem tudtam igazán mit kezdeni a sírós lányokkal.

– Kérsz egy teát?

Anna aprót bólintott.

– Nem próbálod meg visszahozni az áramot?

– Mindjárt, de gyere ki a nappaliba, ott legalább van fény!

Anna a lábát maga alá húzva lassan kortyolgatta a gőzölgő teát a tűz melegénél. Odakint erősen süvített a szél. Leültem mellé egy saját bögrével.

– Próbáltam hívni a rendőrséget, de a segélyhívó sem működik – törte meg Anna a csendet. – Végül is ez vészhelyzet, nem? Valaki lehet, hogy elrabolt minket.

Elmosolyodtam.

– Akár, de nekem tök szar életem volt huszonhárom évesen, ez meg ahhoz képest maga az álom.

Nem válaszolt semmit. A haja vizes tincsekben omlott a vállára. Elég sok lánnyal találkoztam már, de Anna szépsége teljesen lenyűgözött.

– Te mire gondoltál 2020-ban, mi lesz öt év múlva?

A legnagyobb meglepetésemre lassan és halkan beszélni kezdett.

– Harmincöt éves koromra már szerettem volna két gyereket Patricktől. Ki akartam találni, mit kezdek az életemmel. Utáltam a munkámat.

– Én közgazdaságtanra jártam az egyetemen, szerinted? – nevetettem fel.

– Nem hangzik olyan rosszul. Én művészettörténetet tanultam, aztán egy multinál kötöttem ki, hogy a lábtörlője legyek egy iszonyatos salesmenedzsernek. Hivatalosan asszisztensnek neveztek.

– Hátha most valami jobbat csinálsz.

Anna megrázta a fejét, és újra a szemét kezdte törölgetni.

– Nem hiszem.

Hangosan hümmögni kezdtem. Újra a teába kortyoltam, és arra gondoltam, fogalmam sincs, hogyan kell visszacsinálni az áramot. Egy ilyen helyen kellett volna lennie egy generátornak, de úgy festett, nem volt vagy nem működött.

– Csak akkor jött vissza emlék, amikor aludtál? – Anna bólintott. – Akkor lehet, hogy több mindent megtudunk ma éjszaka. Mert ma szerintem már tuti nem tudok áramot csiholni ebből a házból. Egyébként is béna vagyok az ilyesmihez, és ezt a helyet egyáltalán nem ismerem.

Anna újra zavartan bólogatott, majd óvatosan a szájához emelte a bögrét. Legszívesebben átkaroltam volna, fájdalmasan szomorúnak tűnt, ami engem is lelombozott.

– Kint alszok a kanapén, jó?

– Nem akarok egyedül bent aludni a tök sötétben – kerekedett ki Anna szeme.

– Akkor alhatok a földön.

Anna testtartása újra ellazult, és belerévedt a tűzbe. Azon törtem a fejemet, hogy mire is gondolhat.