Kora február

2023. február – Josh

2023. február JoshA brooklyni gyerekszobámban ébredtem hasogató fejfájással és érzéketlenre zsibbadt karral. Nehezen vettem levegőt, a mellkasomra teljes súlyával egy szőke lány nehezedett. Hangosan felnyögtem, megnyaltam kiszáradt szám szélét, és megpróbáltam a „barátnőmet” a lehető legóvatosabban lesodorni magamról. Sikertelenül.

A lány azonnal felkapta a fejét. Sejtésem szerint csak színlelte az alvást.

– Jó reggelt, szülinapos fiú! – mosolygott rám kissé elkenődött sminkkel, de meglepően erősen kirúzsozott szájjal.

Felültem, óvatosan megdörzsölve a homlokomat. Végignéztem a szobámon, amit telehalmoztam Foo Fighters- és Red Hot Chili Peppers-poszterekkel. Nem emlékeztem, hogyan kötöttünk ki nálunk.

– Annyira örülök, hogy végre bemutattál a szüleidnek! – Susan végigsimította a mellkasomat, de nekem minden izmom megfeszült. Három hete voltam együtt a lánnyal, és semmiképp sem akartam bemutatni a szüleimnek. Abban reménykedtem, hogy Susan is érzi, hogy ez nem az a kapcsolat lesz, ami évekig tart. Nagyot tévedtem.

– Milyen érzés huszonhat évesnek lenni?

– Ugyanolyan, mint huszonötnek? – mosolyogtam vissza rá, és közben azon törtem a fejem, hogyan is kerülhetnék ki ebből az esetlenül kínos szituból. Nem is akartam belegondolni, hogy részegen bemutattam egy lányt a szüleimnek. Ő az első lány, akit hazahoztam – részegen. Forgattam magamban a mondatot.

Még mielőtt megszólalhattam volna, Susan máris a számat ostromolta. A kezével az alsónadrágomban turkált. Zavartan nevetve felnyögtem, éppen tiltakozni akartam, a gondolataim a szüleim és a korgó, kissé háborgó gyomrom körül forogtak, amikor Susan az ágyra döntött, és óvatosan cirógatni kezdte a nyelvével a hasamat. Egy ideig néztem, ahogy a lány szőke haja eltűnik a takaró alatt, majd csukott szemmel hátradőltem, és csak élveztem a dolgot. Végül is ez annyira ritkán történik meg, megérdemeltem a születésnapomon.

Az elélvezés határán hirtelen hangosan kopogtattak a szobám ajtaján.

– Bassza meg! – motyogtam magam elé.

Jótékony félhomályban úszott a szobám, és még mielőtt tiltakozni tudtam volna, anyám tágra nyitotta az ajtót, ami pont az ágyammal szemben állt. Szerencsére Susan még mindig a takaró alatt volt, éreztem, hogy megdermedt egy pillanatra, de továbbra is a kezében tartotta az egyik legfontosabb testrészemet.

Erősen megráztam a fejem, főleg, amikor megláttam, hogy anyám keze egyre közelít a villanykapcsoló felé. Eltakartam az arcom, de az ujjaim között áthatolt a világosság. Egyenesen anyám szemébe néztem, aki egy széles tálcát egyensúlyozott a kezében. Meg sem tudtam szólalni, anya máris elnézést mormogott, és letette az ennivalót a földre. Arcára mélységes megdöbbenés ült ki, és olyan gyorsan távozott, ahogy érkezett.

Legnagyobb meglepetésemre Susan nem hagyta abba, amit elkezdett. Mégis mi a baja ennek a csajnak?

– Hé! Hé! – tiltakoztam, és feljebb húzódtam az ágyban.

– Nem akarod, hogy befejezzem?

Beletúrtam a hajamba, és zavartan felnevetettem.

– Anyám most nézett velem farkasszemet, szóval kissé elment a kedvem.

– Azt észrevettem – kacsintott rám cinkosan. – De szerintem gyorsan vissza tudom hozni.

– Inkább ne! – felkeltem az ágyból, és magamra rántottam a farmernadrágomat. – Kivel találkoztál éjszaka?

– Apukáddal.

Hangosan hümmögni kezdtem. Ennél rosszabb nem is lehetett volna. Apámmal egyébként is zuhanórepülést vett a kapcsolatunk, ahogy romlottak az eredményeim az egyetemen, így ez a legkevésbé sem hiányzott az életemből.

– Le kell mennem beszélni a szüleimmel. – Felvettem egy pólót is. – Egyél nyugodtan, és… – Végignéztem az egyetlen csipkebugyit viselő lányon. – Öltözz fel!

Lerohantam a lépcsőn. A lakásunk a szobámon kívül egy múzeumba is beillett volna. Kétszintes ház volt Brooklyn egyik elit részén, hatalmas hodály két embernek. Apám ügyvédként dolgozott, anyám pedig főleg itthon tengette az idejét, vagy jótékonysági rendezvényeken tevékenykedett.

A lépcsőn egy pillanatra megdermedtem. A szüleim a nappaliban ültek, és a délutáni teájukat iszogatták. Apám hangján ennyi idő után is hallható volt az erős svéd akcentus.

– Én mondtam, hogy ne menj fel, Tiffany! Megmondtam, hogy ez nem az a lány, akire évek óta vársz. De legalább most már biztos lehetsz benne, hogy nem meleg.

– Nem gondoltam, hogy meleg!

– Legalább kétezerszer mondtad, hogy aggódsz érte, mert hogy még egy barátnője sem volt. Én mondtam, hogy vannak barátnői. – Furcsán hangsúlyozta az utolsó szót.

Anyám és apám nem értettek engem. Huszonegy évesen ismerkedtek meg, amikor anyám Svédországban tanított angolt. Három év múlva össze is házasodtak, ahogy azt kellett. Én még kint születtem, de végül a szüleim tízéves koromban úgy döntöttek, hogy visszaköltöznek.

Hangosabb léptekkel folytattam az utam a nappali felé, mire a szüleim azonnal elhallgattak. Apám jó vágású, az ötvenes évei végén járó férfi volt. Hétvégente is elegánsan öltözött, állítása szerint ezzel a stílussal mindig profizmust sugárzott az emberek felé. Bezzeg én a szakadt farmereimben és feliratos pólóimban kevésbé illettem be egy jól menő New York-i ügyvéd fiának. Anyám persze tökéletesen mutatott apám mellett vékony testalkatával és kifinomult ízlésével.

– Megtisztelsz a jelenléteddel bennünket is így délután három felé?

– Hosszú volt az éjszaka.

– Azt vettem észre, amikor hajnali négykor leverted a folyosón anyád egyik kedvenc vázáját, aztán meg rendetlenséget csináltál a konyhában azzal a lánnyal…

– Bemutatod nekem is a barátnődet, Josh? – mosolygott rám anyám őszinte érdeklődéssel.

– Nem a barátnőm. Csak itt kötöttünk ki. Bocs.

Szinte időm sem volt meglepődni, Susan hangosan sipítozni kezdett a hátam mögött, majd egy erős pofon érte a másnaposságtól érzékeny bőrömet. A lány intett a szüleimnek, és távozott a bejárati ajtón.

A kezemet az arcomra szorítva álltam a szüleim előtt, és vártam az ítéletet.

Kínos csendbe temetkezve ültünk vacsoránál a családi asztal körül. Anyám marasztalt az atrocitás után, pedig legszívesebben húztam volna vissza a kollégiumba. Éjjel is csak azért jöhettem ide, mert közelebb volt a külvárosi kolesznél.

Este hatra nagyjából megszűnt a gyomrom háborgása, és megjött a kedvem a szokásos sült halhoz, amit anyám minden hétvégén elkészített. Az ebédlő fényes tányérokkal, gyertyákkal telehalmozott része úgy festett, mint egy elegáns étterem. Szakadt farmeremmel és fekete pólómmal nem illettem bele a képbe. Mintha az egyetemi éveim alatt egyre inkább távolodtam volna a szüleim által megalkotott normáktól.

Apám az egész vacsora alatt csendben maradt. Udvarias stílusához illően nem olvasgatott újságot, ehelyett elmélyedve ízlelgette a falatokat, szalvétájával sűrűn törölgetve szakállas arcát. Láttam rajta, hogy méreget, de a születésnapi tortához tartogatta a kérdését.

– Merre tovább, Josh?

A mandulatorta íze megkeseredett a számban. Az anya által sütött torta a maga tökéletességében pöffeszkedett a fehér abroszos asztal közepén. A huszonhatos szám vádlón bámult rám, mintha eddig lett volna időm a kísérletezésre, de ha még nem váltottam valóra az álmaimat, akkor már nem is próbálkozhatok. A számot csak képzeletbeli határvonalnak tekintettem, de apám valóságossá tette.

– Hogy érted? – kérdeztem vissza.

– Látjuk, hogy nem megy az egyetemen. A kollégiumból a félév végén valószínűleg ki kell költöznöd, ha csak valami csoda nem történik.

– Ezt honnan veszitek? – kérdeztem kissé magasabb hangon a szokottnál.

– Apád felhívta az egyetemet, és érdeklődött felőled – mondta anyám, majd ő is helyet foglalt az asztalnál, hogy két szempár is nehezedjen rám.

– Mi van? – Ökölbe szorult a kezem, leejtettem a villát a tányérra. – Nem vagyok már tízéves, hogy az iskolát hívogassátok miattam. Ez a magánügyem.

– Épp ez az, Josh. Nem tízéves, hanem huszonhat vagy. Az egyetemről már nagyjából kibuktál, semmi kilátásod valami munkára. Arról nem is beszélve, hogy teljesen elázva hozol fel mindenféle jöttment lányokat a lakásunkba.

– Ezt úgy mondod, mintha minden nap ez történne! Ez volt az első alkalom, basszus! Ráadásul van munkám: tegnap éjjel is zenéltünk.

Apám vágott egy fintort. Igyekeztem kerülni a zenélés témáját, mivel sohasem vette komolyan az álmaimat. Gyerekesnek, naiv elgondolásnak tartotta.

– Tudod, hogy hány ember él meg a zenélésből? Nem sok.

– De aki megél belőle, az egész jól elvan. Miért ne lehetnék egy közülük?

– Mint mondtam, huszonhat éves vagy. Szerinted meddig érdemes ezzel próbálkozni? Hogy valóra váltsd „a nagy álmodat”? – Idézőjeleket mutatott a kezével.

Megdörzsöltem a homlokomat. Anyám újra felkelt az asztaltól, és behozott egy üveg bort a konyhából, mintha csak most csapnánk bele az ünneplésbe.

– Majd kiderül – vontam meg a vállamat.

Pár percre újra csend lett, felvettem a villát a tányérról, és belekortyoltam a borba. Úgy döntöttem, hogy a nagy huszonhatos alkalmából jól leiszom magam.

– Apáddal úgy döntöttünk, hogy ősszel visszaköltözünk Svédországba – szólalt meg anyám.

Döbbentem meredtem a szüleimre. Akkor már biztosra vettem, hogy nem fogok tudni többet enni a születésnapi tortámból.

– Szeretnénk, ha visszajönnél velünk – folytatt anyám. – Taníthatnál angolt. Legalább egy kicsit felelevenítenéd a svédet. Azonnal kapnál munkát. Aztán később újra átgondolhatnád az egyetemet.

– Ezt jól kitaláltátok – mosolyodtam el gúnyosan. – Eszem ágában sincs visszamenni Svédországba. Alig ismerek ott valakit, itt van az életem, a banda és minden.

– Mi minden? – kérdezett vissza apám. – Igazából ez nem felajánlás. Vagy visszajössz velünk Svédországba nyártól, vagy keresel itt valami munkát, és eltartod magad. Nem fogjuk finanszírozni a bulijaidat és az egyéjszakás lányokat. A házat kiadjuk.

– Kiadjátok a házat, amikor én itt leszek? – A fejembe belehasított a fájdalom. – Nem mondhatjátok komolyan!

– Nem igazán így gondoltam a felvezetést – nézett anyám villámló szemekkel apámra. – Szeretnénk, ha velünk jönnél.

Anyám megfogta a kezemet, de szinte azonnal elrántottam.

– Mit nem értettetek abból, hogy nekem itt van az életem? Tízéves koromban még elrángathattatok egy másik kontinensre, de most már nem. Megoldom egyedül is a dolgokat, köszönöm!

– Akkor javaslom, hogy kezdj neki, mert ősszel indulunk!

– Nyugodj meg! – álltam fel az asztal mellől. – Megyek, és el is kezdem!

Anyám szóra nyitotta volna a száját, de már nem figyeltem rájuk. Nem akartam tovább hallgatni a lejárt lemezt az elfecsérelt életemről, sem a bezzegelést a kollégái gyerekeiről, akik már nagy cégeknél robotoltak napi tizenkét órában.

Az asztalon hagytam a félig megevett születésnapi tortámat. Perceken belül szó nélkül távoztam a szüleim házából, akik csendbe burkolózva szedték le a terítéket a tökéletes ebédlőnk tökéletes asztaláról.

Odakint visszanéztem a házukra, miközben remegő kézzel kikotortam egy cigit a zsebemből. Ritkán dohányoztam, de a tegnapi buliról maradt nálam pár szál, és abban a pillanatban szükségem volt rá. A friss, tavaszt hordozó februári szél belekapott a vékony kabátomba. Lassan kifújtam a füstöt. A szüleim makulátlan életére gondoltam, és a huszonhat évre, ami hirtelen fájdalmasan nyomni kezdte a vállamat.

Nem láttam a jövőbe. Csak azt tudtam, hogy nem akarom a szüleim fedhetetlen életét. Nem érdekeltek a luxusnyaralások, nem akartam a kertvárosban villogni a menő kocsimmal és a szépséges feleségemmel, aki már le se akart velem feküdni.

Nem tudtam megérteni, miért is lehet jó egy ilyen élet. Az adórendszer és a nyolcórás munka gondolata is fojtogatta a torkomat. Az egyenes, megtervezett életút ígérete meg felért egy öngyilkossággal.

Elhaladtam pár bolt kirakata előtt, amelyekben a saját alakom suhant el. Mindenki jót akart nekem, de én egyedül akkor éreztem jól magam, amikor feloldódtam a zenében, amikor hullámzott előttem a tömeg, visszhangozva a saját szavaimat. Akkor úgy éreztem, adok valamit. Valami olyat, ami kirepíti az embereket a hétköznapi szürkeségből.

Ezt akartam csinálni az életem végéig.