Kora február

2025. február 2. – Anna

2025. február 2. AnnaKipattant a szemem. Josh a kanapé mellett, a földön aludt egy felfújható matracon, amit a hálószobában találtunk a telefon zseblámpájának segítségével. Szabályos vonásait kiemelte a kandalló elhaló parazsának fénye. A tűzhely digitális órája hajnali fél négyet mutatott.

Felültem. Óvatosan magamhoz öleltem a térdemet. Halkan felsóhajtva néztem körbe a továbbra is ismeretlen szobában. A tűz ropogásának hangja majdnem újra álomba ringatott.

A szemem sarkából mozgást érzékeltem, ezért a konyhai ablak felé kaptam a tekintetemet. A szívem azonnal heves ütemre váltott, ahogy egy pillanatra megláttam egy fekete alak sziluettjét a hatalmas ablak előtt. Egyetlen szemvillanás alatt el is tűnt, de én mégis remegtem.

– Josh! – szólítottam meg a fiút rekedtes hangon, majd óvatosan rázni kezdtem a vállát.

Nyöszörögve ébredt fel, a szemét dörzsölve lassan felült a matracon.

– Mi a helyzet?

– Valaki van az ablak előtt! – közöltem suttogva.

Josh az ablak felé nézett, majd vissza rám.

– Nincs ott senki.

– De az előbb esküszöm, hogy ott volt!

Együtt indultunk ki a konyhába. Szorosan Josh mögött maradtam, erősen markoltam a felkarját. Megpróbálta felkapcsolni a lámpát, de az továbbra sem működött. Újra a digitális órára siklott a tekintem, de akkor már nem láttam a piros számokat.

– Öt perccel ezelőtt kijelezte az időt. Ráadásul pontosan.

– Akkor úgy fest, hogy újra nincs itt senki.

Az ablakra tapasztottam a kezemet. A távolban sárga fény derengett, ami megvilágította a hatalmas, érintetlen hótakarót. A padlótól plafonig érő ablakot mellrészig beterítette a hó.

– Nincs az az isten, hogy valaki járkáljon odakint ebben a hóban. Meg akkor a nyomokat is látnánk.

– Akkor is láttam valamit! Ki kell jutnunk innen.

A félelem összeszorította a gyomromat, a modern ház hirtelen koporsóként borult rám. Mintha minden addig létező talajt kirángattak volna alólam. A fejemben kavarogtak a régi, elfedett emlékek. Egyedül Joshra, az ismerős idegenre számíthattam. Ő sokkal magabiztosabbnak tűnt. Óvatosan megfogta izzadt tenyeremet.

– Nyugi! Nemsokára reggel lesz, és akkor majd kitalálunk valamit.

A kezem továbbra is remegett. Patrickre gondoltam, arra, hogy mennyire hiányzik. És arra az elkeseredett álomra Thomasról.

Josh újra megdörzsölte fáradt szemét, a haja kuszán kiállt oldalra. Alsónadrágjában és Pink Floyd-os pólójában sokkal kisfiúsabbnak tűnt, mint eddig bármikor.

– Kérsz valamit? Hihetetlen mennyiségű piát találtam a beépített szekrényben. Rakok új adag fát a kandallóba, és elfelejtjük ezt a szart, mit szólsz?

Nem is kellett válaszolnom, azonnal kinyitotta a világosbarna szekrényt, aminek alsó szintje bortól kezdve a töményebb piákig mindent rejtett magában.

– Várj! Ki fogom találni! – Hümmögve nézett fel a plafonra, majd pillanatok múlva rám mutatott. – Whisky-kóla. Tuti. Te nem vagy kispályás boros lány még akkor sem, ha annak mutatod magad.

– Mert annak mutatom magam? – mosolyodtam el.

– Ártatlannak tűnsz, az biztos.

Josh minden szó nélkül kipakolta a kólát és a bontatlan üveg Jack Daniel’st az asztalra. A kandalló fénye egyre inkább elhalóban volt, ezért a telefonját tette a pultra, hogy egy kicsit bevilágítsa a teret. Pillanatokon belül a jéghideg kezembe nyomta a poharat, és a nappali felé vette az irányt, hogy fát rakjon a tűzre.

Visszaültem a még meleg kanapéra, és kortyoltam egyet a whiskyből. A combon azonnal bizseregni kezdett, azt hiszem, a testem nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ébredés után, hajnalban iszogassak.

– Te is álmodtál? – törtem meg a csendet.

Josh bólintott, és a hátát nekidöntötte a kandalló melletti falnak.

– Nem tudom, mi ez a szar, amiben vagyunk, de kezdenek derengeni a dolgok. Lehet még egy-két nap, és visszajön minden. Szerintem tuti bebasztunk együtt valami nagy bulin, és beálltunk valamitől, ami részleges emlékezetvesztést csinált.

– Ezt nem tartom annyira kecsegtetőnek.

– Mit tartanál annak? Hogy elraboltak az idegenek, és áthelyeztek minket egy ismeretlen bolygóra?

– Azt hiszem, azt sem.

A pohárral a kezemben néha sandán az ablak felé pillantottam. Továbbra sem voltam képes lerázni az érzést, hogy valaki figyel minket. A tűz kissé felmelegítette a félelemtől bekeményedett izmaimat. A whisky-kóla meleg fénnyel csillogott a kristálypohárban.

– És mi van azzal a Patrickkel?

– Mi lenne? – kaptam fel a fejemet.

– Mesélj róla valamit! – húzta fel a vállát. – Érted, valszeg megdugtam a feleségét, szóval csak érdemes lenne tudnom róla pár dolgot.

Elfintorodtam, belebámultam a poharamba, majd újra ittam belőle. Magamban mélyen még mindig tagadtam a dolgot. Viszont azonnal bizseregni kezdett a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy lefeküdtem ezzel a sráccal.

– Péppé ver, számíthatok ilyesmire?

– Már lehet, hogy péppé vert – sóhajtottam fel. – Egyébként nem olyan… Visszafogott, kedves, aranyos. Az egyetemen ismerkedtünk meg.

– Váó! – füttyentett egyet. – Mit tanult?

– Kommunikációt. Ő a legszorgalmasabb ember, aki valaha született ezen a földön. Az egyetemen is folyamatosan ingyenmunkázott a stúdiókban. Tudta, mit akar. Velem ellentétben.

– Az nem mindig számít, ha az ember tudja, mit akar. Én mindig tudtam, mit akarok, mégis hülyének néztek miatta.

– Annál csak jobb, mint amikor fogalmad sincs, hogy merre haladsz.

Josh kiürítette a poharát, majd újat töltött a konyhában.

– Olyan egyébként nincs, hogy fogalmad sincs, mit akarsz. Fogadok, hogy régen tudtad.

A konyhából magával hozta a két üveget, kérdés nélkül újratöltötte a poharamat, és mellém helyezkedett.

– Újságíró akartam lenni, de aztán nem jött össze. Jelentkeztem pár helyre, de főleg gyakornoki állások lettek volna, és azt nem engedhettem meg magamnak. Aztán beragadtam az irodába.

– Én tuti eret vágnék egy irodai munkában – nevetett fel Josh. Ahogy hatott az alkohol a szervezetemben, egyre bátrabban vizslattam a vonásait. Igazán helyes pasi volt a kék szemével és kócos, sűrű hajával. Olyan bájosan kisfiús, akit mindenki megnéz a metrón. A beszédhangja is simogatóan hangzott.

– Én is – motyogtam magam elé. – Mármint én is eret vágok az irodában. De neked más, ha mindig tudtad, hogy zenélni akarsz.

– Ja. Ettől még nem volt könnyű.

Beült közénk a csend. Kínosan fészkelődtem az alám gyűrt takarón, hallgattam a tűz megnyugtató ropogását, és néha Josh mögé pillantottam a sötét ablak irányába.

– Rohadtul idegesítő a csend – vigyorodott el Josh, majd maga elé vette a telefonját, és benyomta az egyik pattogós lejátszási listáját. – De szarban leszünk, ha nem jön vissza az áram, mert akkor még a telefonnal sem tudunk mit kezdeni.

A szemem sarkából megpillantottam Josh mobiljának kijelzőjét, és azonnal kikaptam a kezéből a készüléket.

– Én vagyok a háttérképed?

A galériába navigáltam, ahol hamarosan milliónyi közös képet találtam. A gyomrom furcsán összefacsarodott a látványtól. Hihetetlenül intim fotókat találtam.

– Ezeket már láttad?

Josh megdörzsölte a homlokát.

– Ami azt illeti, láttam, de nem akartalak felhúzni vele.

Csettintettem a nyelvemmel.

– Nagyon figyelmes vagy. Tele van a meztelen képeimmel a telefonod, szóval talán nekem is jogom van tudni róla! – Lehúztam a whisky-kóla maradékát.

– Csak így is látom, hogy ki vagy borulva. Férjed van meg minden. Tök nem lehet egyszerű. Egyébként is totál úgy tűnik, hogy homokba dugod a fejed. Köztünk – mutatott magára és rám – nem egyéjszakás kaland volt.

Kikerekedett a szemem. A kezem azonnal ökölbe szorult.

– Én dugom homokba a fejem?! Mintha te nem is akarnál kezdeni semmit azzal a helyzettel, hogy hirtelen kitörlődött majdnem öt év az életünkből! És tényleg nem egyszerű elfogadni, hogy tegnapelőtt még boldog kapcsolatban éltem a jövendőbeli férjemmel, ma meg már egy huszon-egynéhány éves zenésszel kavarok.

Josh felnézett a plafonra, és hosszú másodpercekig gondolkozott.

– Huszonnyolc éves vagyok, és a képeken nem úgy látszik, mintha én kényszerítettelek volna arra, hogy bármi is legyen közöttünk. Az emlékek meg jönnek vissza, már most többre emlékszem, mint tegnap.

Szorosan markoltam Josh telefonját, szinte belefehéredtek az ujjaim. Hosszasan néztem a képet, amin nevetve magamhoz szorítottam őt. Annyira felhőtlenül boldognak tűntem. Szerelemesnek. De a gyűrű továbbra is az ujjamon pihent. Patrickre gondoltam, és arra a sok hosszú évre, a rengeteg közös utazásra, a közösen felépített otthonra és a terveinkre. Elszorult a torkom, éreztem, hogy megállíthatatlanul feltörnek a könnyeim.

Josh zavartan közelebb húzódott hozzám, majd óvatosan átkarolt. Éreztem visszafogott, férfias illatát, ami nem hasonlított Patrickére.

– Szerintem jobb, ha hagyjuk egy kicsit, hogy teljen az idő. Most ez az egész kész káosz.

Megdörzsöltem a szemem, majd kibontakoztam a laza ölelésből.

– Emlékszem, hogy egy bárban zenéltél, amikor először találkoztunk.

– És tetszett? – mosolyodott el.

Bólintottam. Annyira közel volt hozzám Josh arca, hogy éreztem a teste melegét. Elkaptam a tekintetem. Nehéz volt a fejem a félbeszakított alvástól és az alkoholtól.

– Aludjunk még? – kérdezte.

– Igen, de… fel tudnál jönni mellém? Elég nagy a hely – felsóhajtottam. – Félek.

Josh azonnal felnyalábolta a takaróját a matracról, és kényelmesen elhelyezkedett mellettem. Lassan becsuktam a szemem, próbáltam elmerülni a tűz ropogásának hangjában. Az alkohol megtette üdvös hatását, és egy idő után már nem pillantottam újra és újra a feketén csillogó ablak felé.