Prológus
Prológus
Jughead
Riverdale: a mi városunk. Szabad fordításban annyit jelent: a folyó völgye, és a város valóban egy Sweetwater nevű, kígyózó, sebes sodrású folyó partján áll, melynek vize a juharfák megcsapolásakor keletkező éles, ragacsos fadarabokat sodorja magával.
És hogy még mit sodor magával ez a folyó? Titkokat.
Ha egyvalamit megtanultam, amikor Jason Blossom először eltűnt, az az volt, hogy a Sweetwater folyó egész életre szóló titkokat rejt.
Pontosabban, több életre szólót.
A városunkat hivatalosan hetvenöt évvel ezelőtt alapították, ám az alapító családok szerint a település már jóval korábban is lakott volt. Ez a terület több évszázados történelmet rejt a föld alatt – melynek legnagyobb része, ahogy lassanként rádöbbenünk, bűzös és kárhozatra ítélt. Történelemkönyveink vérrel szennyezett lapjai és ezek a baljós titkok olyan régiek, hogy a legelső telepesekig nyúlnak vissza: a Hatfield és McCoy küzdelmekhez hasonló Cooper és Blossom párbajoktól – melyekben unokatestvérek lőttek saját unokatestvérükre, fivérek kezeit szennyezte egymás vére –, egészen az őslakosok megtizedeléséig.
A városunk ismeri a sötétséget, az erőszakot és a csapásokat. És ennek legtöbbjét a saját lakossága hozta rá. Az emberek. Ha még lehet őket embernek nevezni azután, ami az utóbbi időben napvilágot látott.
Mi, Riverdale gyermekei már megtanultuk, hogy a visszhangok nem tűnnek el. Ott van Jason Blossom meggyilkolása (ami csak az egyik megnyilvánulása annak, amit legjobb szándékkal is csak a házukon ülő átoknak nevezhetünk), na meg a Csuklyás, egy sorozatgyilkos, aki a bűnösöket veszi célba.
És a legfrissebb fejlemények: egy rögös múlttal rendelkező helyi intézmény, ahol saját osztálytársaink közül többen is vendégeskedtek fogvatartottként, miközben úgynevezett terápiás kezelések különböző traumatizáló formáit kellett elviselniük. Griffek és Démonok, egy addiktív szerepjáték, ami beszippantotta játékosait, sokukat kényszeres önpusztításba kergetve. Aztán van egy újoncunk is, aki az elfogadás és a befogadás ígéretével vár egy menedékhelynek kialakított farmon, és követőinek célja egyáltalán nem világos, de közben rendkívül gyanús.
Ezek a rejtélyes és szövevényes történések a város korai napjaira vezethetők vissza, és a város fejlődésének mérföldköveit alkotják. Ezekre épülnek és ezekből erednek több irányba burjánzó, indákkal kúszó hagyományaink és történeteink. Rothadó alapok és bizonytalan törésvonalak jellemzik azt a Riverdale-t, amit ma ismerünk.
Városunk gyanús árnyakkal beszőtt története lassan parázsló felfedezésekkel tárul fel előttünk: például, hogy a modern kori rivalizálás a Blossom család és a Cooper család között egy erőszakos és halálos kimenetelű párbajból származik, amely két fivért ugrasztott egymásnak. És az így kialakult ellenséges csoportok még ma is vérre szomjaznak, sőt mit több, követelik a vendettát.
Barnabas B. Blossom négyszáz őslakos uktenát mészárolt le, hogy megerősítse saját birodalmát. És az őslakosokat megaláztatásnak és erőszaknak tették ki, amikor legyőzték és elkergették őket, nem beszélve a szinte teljes kulturális megsemmisítésükről és a születési jogaiktól való kollektív megfosztásukról.
Ezek az igazságok kerültek napvilágra lépésenként.
Hogy ezek nehezen hihetőek, mert inkább városi legendáknak tűnnek egy átlagos történész számára? Nos, a legendák egészen mélyen gyökereznek, mélyen, a város talajában, sőt a csontjainkban is.
Itt van például a cukros ember: Cheryl Blossom először mumusnak nézte, egy kitalált démonnak, amit saját anyjuk talált ki, csak hogy ezzel utasítsa rendre őt és a bátyját. – Ha nem viselkedtek jól, elvisz a cukros ember!
Mit tudta ő akkor, hogy még a legfélelmetesebb meséknek is van igazság alapja. És hogy a cukros ember nem egyetlen személy, hanem egy végtelen folytonosság. És nem egy mesebeli ogre – vagy több ogre –, hanem egy egész bűnbanda.
Egy bűnbanda, amelynek tagjai az apjának dolgoznak.
Egy újabb tábortűz körüli legenda: a szirupos ember. Egy mesebeli dzsungel közepén élő szörnyetegről szóló tanmese. A cukros ember elrabol, hogy gyanús dolgokat műveljen veled. De a szirupos ember, ő mit tesz veled? Egyben felfal és lenyel!
Többen nem hitték el a történetet, és csak városi legendának titulálták. Mások pedig a cukros ember variációját látták benne, elvégre a szirup is cukorból van, nem igaz? De közülünk a legtöbben soha nem hallottak még a szirupos emberről. Merem állítani, hogy szinte senki. Egészen a Mulatságig. Városunk ezen szájhagyomány útján terjedő meséi valahogy a feledés homályába merültek, és a riverdale-i ifjúság teljes generációjának elkerülték a figyelmét.
De mindannyian tanulunk: jóllehet, a mesék önmagukban nem feltétlenül igazak, a farkas mégis ott áll az ajtóban. És ez nem egy metafora!
Riverdale-ben legalábbis nem az. Riverdale-ben különösen nem az.
A mi városunkban mindig ott lapul a hazugságok mögött egy sötét és rusnya igazság.
Most, hogy Archie Andrews baljós esete (ha csak kevéssé is) a kollektív mentális visszapillantó tükrünk felületén kezdett elhomályosulni, mi négyen – Archie, Betty, Veronica és én – szerettük volna, ha életünk újra visszatér a normál kerékvágásba, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló tendenciát mutat. Olyan életre vágytunk, mint amiről a riverdale-i történelemkönyvekben írnak, amilyet magasztos hagyományaink ígérnek. Juharszirup vasárnap reggelente és tejes turmixok Pop éttermében suli után.
De nem csak mi négyen vágytunk erre. A normalitás minden Riverdale gimis diák vágyálma volt. A normalitás, és a saját realitásunktól való eltávolodás: amelyben a szüleink ellenünk fordulnak azáltal, hogy kitagadnak, elárulnak vagy elhagynak bennünket… vagy újra csalódást okoznak. És amelyben a tanáraink, akiknek elsődleges feladata lenne, hogy megvédjenek bennünket, helyenként minden idők legaljasabb ragadozóivá változnak. És lehet, hogy a gonosz egy sokfejű Hüdra képében jelenik meg, de a győzelem gondolata még a mitológiai lény eredeténél is fantasztikusabb.
Győzelem, biztonság és bizonyosság – persze tudtuk, hogy ez soha nem jöhet el, mert nem tud eljönni. Városunk múltja és jelene reménytelenül kusza hálót alkot, amely nem hagy nekünk békét az életünk során.
De mégis: a remény megmaradt. Kitartottunk. Még pislákolt bennünk az optimizmus fénye, hogy valamilyen módon, egy napon visszatalálunk ahhoz az ígérethez, amit Riverdale eredetileg tartogatott. Mert Riverdale története nem teljesen mocskos és hitvány. Igen, a város sok fájdalmat átélt, és ezt mi újra és újra megtanultuk, miközben ártatlanságunk a távolból tisztázódott.
De Riverdale a mulatságot is ismeri.
És néhányan közülünk – talán azok, akiknek ismerős már az a sötétség, ami otthonukba beköltözött ebben az éber rémálomban – eltökélten keressük a visszavezető utat.
Bármi áron is.
