Kilométer: 1630A telefonom órája negyed négyre mászott. Kinéztem az ablakon. Autók vettek körbe bennünket, az éles délutáni fény visszatükröződött a szélvédőről. Senki sem mozdult. Az autópálya előttünk a semmibe veszett, úgy tűnt, mintha végtelenül hömpölyögne előttünk az autók óceánja.
– Bob? – kérdezte Bailey feszült hangon. – Hogy haladunk?
– Még egy kijárat – mordult fel. – Sajnálom.
Bailey-t tanulmányoztam, ahogy megfeszített nyakkal vizsgálta az előttünk álló utat, a szemöldökét erősen összevonta. Helyettem is aggódott. Éreztem, ahogy elönt a melegség, és elmosolyodtam.
– Még mindig optimista vagyok ezzel kapcsolatban.
Bailey felmordult.
– Apám megsokkolása hirtelen optimistává változtatott?
Nem. De az, hogy Bailey mellettem volt, mindenképpen.
