Angyali Tervek

6. Fejezet

A boríték elég nehéz volt ahhoz, hogy tudjam, számos fényképet tartalmaz, és ebből azonnal tudtam, hogy csupán pár perc múlva őrjöngeni fogok a dühtől és a fájdalomtól.

A fényképek előbb csúsztak ki a borítékból, mint a mellékelt levél. De az nem is igazán érdekelt engem abban a pillanatban.

Az egyik képen Laura egy kb. vele egykorú sráccal volt. Első ránézésre talán modell lehetett. A detektív egy étterembe kapta rajta őket. Szerencsére az étterem nem volt túl népszerű. Laura arcán mosoly ült – az a mosoly, amit én évek óta hiányoltam. A képen csókolóztak; Laura szeme csukva volt, a férfi keze pedig a feleségem formás hátsóján pihent.

Megnéztem a levelet, amelyben az állt, hogy az étteremben találkoztak, majd egy szállodába távoztak. A levél tartalmazta a pontos időt, amikor bejelentkeztek, és a pontos napot és időt, amikor távoztak. Laura három éjszakát töltött ott a sráccal, amíg én üzleti úton voltam.

– Három éjszaka – sóhajtottam, majd visszaejtettem a levelet és a képeket az asztalomra. Persze dühös voltam, de ugyanakkor sírni is tudtam volna. Miért tette ezt velem? Tényleg ezt érdemeltem azért, mert akartam a közös gyermekünket?

Amikor szembesült vele, hogy gyermeket vár, kétségbeesett. Még nem tudta elképzelni magát anyaként, és én voltam az, aki meggyőztem, hogy megtartsa Grétit.

Elkeseredettségében a szüleitől kért segítséget, de ők az én oldalamon álltak. Nagyon izgatottak voltak, amikor megtudták, hogy gyermekünk lesz, és hihetetlenül boldogok voltak, amikor megkértem a lányuk kezét. Nem áltattam magam, hogy az öröm abból fakadt, hogy annyira szerettek engem. Volt pénzük, de eléggé számítóak is voltak. Azzal, hogy elvettem a lányukat, remek kapcsolatok kialakítására kaptak lehetőséget, de azzal, hogy a lányuk még gyereket is szült nekem, szálaink örökre összefonódtak.

Laura ettől csak még dühösebb lett, és noha neki is tetszett az ötlet, hogy Betlendy legyen a vezetékneve, ahogy közeledett a szülés ideje, engem minden egyes nappal jobban gyűlölt.

Felálltam és felkaptam a kabátomat; friss levegőre volt szükségem. Visszatettem a levelet és a képeket a borítékba, majd a hónom alá gyűrve őket, kiviharzottam az irodámból. Veronika meglepődött, amikor meglátott. Kávéval a kezében épp bejönni készült hozzám.

– Hamarosan visszajövök – mondtam, és ő szó nélkül bólintott. Veronika volt a jobb kezem, és bár soha nem beszéltem vele a problémás házasságomról, néha úgy éreztem, hogy teljesen tisztában van azzal, mi történik a szerelmi életemben.

Amint kiléptem az épületből, mély lélegzetet vettem és a Liget felé indultam. Hideg volt az idő, és hó borította az út szélét, de mindez csak segített lehiggadni. Általában.

Amint átértem a Hősök Terén, lassítottam a lépteimen és elgondolkodva sétáltam tovább. Két évvel ezelőtt úgy döntöttem, megpróbálom helyrehozni a házasságunkat.

Teljesen lesújtott a gondolat, hogy elveszítettem a gyönyörű feleségemet. Mindent megtettem érte: elvittem egy romantikus hétvégére Párizsba, majd olaszországi utunkon azt mondta, hogy a Maldív-szigetekre vágyik, így oda is elvittem. Hétvégéken Michelin-csillagos éttermekbe vittem vacsorázni, és mindig gondom volt arra, hogy szebbnél szebb ajándékokkal lepjem meg. De mindez hiábavaló volt; gyűlölt, amiért a gyermekünket helyeztem előtérbe. Gondolkodtam, mit tehetnék még, de arra a következtetésre jutottam, hogy a házasságunk menthetetlen.

Mondjuk, abban igaza volt, hogy Gréti volt számomra a legfontosabb, de ezért nem hibáztattam magam. Ezért senki sem hibáztathatott. Harminckét évesen elmondhattam, hogy Gréti volt az egyedüli ember, akiért éltem.

Gréti jövője biztosított volt; ő volt a birodalmam és az összes vagyonom egyetlen örököse. Még Laura sem tudta, hogy már megírtam a végrendeletemet. Talán meg is őrült volna, ha megtudta volna, hogy tőlem ő egy fillérre sem volt jogosult.

Amikor elértem a hidat, megálltam és a híd alatt elterülő jégpályát bámultam. Nem voltam biztos benne, meddig bírom még ezt így. Néha arra gondoltam, hogy nekem is azt kéne tennem, amit a feleségem tesz. Semmi perc alatt találtam volna nőket, akik boldogan vittek volna ágyba. A gond csak az volt, hogy a szexuális vágyaim kielégítése nem lett volna elég számomra. Borzalmasan vágytam arra, hogy valaki szeressen az ágyon kívül is. Vágytam valakire, aki egy hosszú nap után megkérdezi, milyen napom volt, akit érdekel, hogy ettem-e vagy hogy jól aludtam-e az éjjel. Sajnos, a szüleim korán távoztak, így reméltem, hogy megtalálom a boldogságomat egy saját családban. Ebben is tévedtem.

Be kellett valljam, hogy attól is aggódtam, hogy mire Gréti elég idős lesz ahhoz, hogy a válás után velem maradhasson, már teljesen ki fogok égni, és már nem is lesz igényem egy normális kapcsolatra.

Ahogy ott álltam, nem tudom, mi történt velem, de felnéztem az égre. Soha nem voltam vallásos, de magamban arra kértem az égieket, hogy segítsenek nekem még egyszer, ebben az életben átélni a felhőtlen boldogság érzését.

A hideg arra késztetett, hogy tovább menjek, azonban az első lépés után egy lökést éreztem hátulról. A boríték, amit a kezemben tartottam, a nedves, sáros földre esett.

– Sajnálom! Elnézést kérek! – Egy kétségbeesett női hang kért tőlem bocsánatot, miközben lehajolt, hogy felvegye a borítékot.

Úgy nézett ki, mintha megfagyna a hidegtől. Szőke haja részben eltakarta az arcát, zöld szeme vörös volt a sírástól. Amikor egy pillanatra rám pillantott, rájöttem, hogy csak a döbbenet miatt hagyta abba a zokogást.

Fehér, vékony kabátjába törölve kétségbeesetten próbálta megtisztítani a nedves borítékot. Csak akkor kaptam észbe, hogy azt hiszi, valami fontos dokumentum ázott el a latyakban.

– Nem történt semmi. Hagyja csak! Egyáltalán nem fontos irat.– Mondtam, gyengéden megérintve a felkarját, miközben elvettem tőle a borítékot. Újra zokogni kezdett, és csak annyit mondott:

– Sajnálom!

Ezt az egy szót is nehezen ejtette ki, de amint kimondta, már viharzott is tovább.

Ráncoltam a homlokomat, miközben néztem, ahogy eltűnik a tömegben. Mindenki megbámulta, ami csak még jobban zavarba hozta, olyannyira, hogy a sáljával próbálta eltakarni az arcát. Olyan fiatalnak tűnt; nem lehetett több húsznál. Kipirult arca és a kisírt szemei ellenére gyönyörű fiatal nő volt. Igazán kíváncsi lettem volna, mi okozott ekkora bánatot neki.

Sóhajtottam és megtettem az első lépést, hogy továbbmenjek, miközben mély bűntudat kezdett gyötörni. Meg kellett volna próbálnom segíteni neki, legalább azzal, hogy megkérdezem, tehetek-e érte valamit. Tudtam, hogy valószínűleg nemet mondott volna, de mégis megkérdezhettem volna.

Miközben visszafelé sétáltam, nem tudtam másra gondolni, mint a könnyes tekintetére, amely tele volt fájdalommal. Különös érzés volt. Tudtam, hogy valószínűleg nem fogok vele összefutni soha többé, de mégis a tekintete annyira beleégett a memóriámba, hogy biztos voltam benne, hogy egész életemben emlékezni fogok rá. Olyan érzésem volt, mintha nem lett volna idegen számomra, mintha már találkoztam volna vele korábban.

Csupán két lépést tettem, de már is egyre több gondolatom támadt ezzel a fiatal nővel kapcsolatban. A ruházatából kiindulva, alacsony jövedelmű lehetett, és persze valami nagyon gyötörte, amin talán nem állt módjában segíteni. Lehet, hogy épp most bocsátották el a munkahelyéről, vagy épp most hagyta el a szerelme, netán egy rossz hírt kapott. Talán kilátástalan volt a jövője. Talán nem volt számára remény vagy kiút. Akárhogyan is, ez a találkozás a saját életemen is elgondolkodtatott. Még ha én is szenvedtem a feleségem és a magány miatt, el kellett ismernem, hogy mégis hozzám sokkal kegyesebb volt az élet.

Mélyen a gondolataimba merülve ballagtam tovább, amikor a szemem sarkából láttam, hogy valami a vállamon landolt. Odanéztem és meglepődve vettem észre, hogy a könnyű tárgy a vállamon nem volt más, mint egy fehér galambtoll. Egy pár másodpercig néztem, és magam sem tudom, miért, de a helyett, hogy eldobtam volna, a zsebembe tettem, majd folytattam az utam vissza az irodába.