Angyali Tervek

3. Fejezet

Azon a napon egyetlen vendég sem akart korán távozni, így tudtam, hogy ma sem megyek haza időben. Ez azonban nem zavart; az jobban aggasztott, hogy már reggel kilenc elmúlt, és Péter még mindig nem válaszolt az üzenetemre.

Próbáltam nyugodt maradni. Emlékeztettem magam, hogy valószínűleg fél éjszaka dolgozott. Nekem megvolt a munkaidőm, de az ő munkája sokkal összetettebb és fontosabb volt az enyémnél. Arra gondoltam, hogy talán a főnökének megesett rajta a szíve, és a megoldott ügy után hagyta, hogy egy kicsit tovább aludjon ma. Péter gyakran panaszkodott, hogy túlhajtják, de ugyanakkor, szerintem, a főnöke igen is megbecsülte azt az odaadást, amivel Péter a munkáját végezte.

Próbáltam a munkára fókuszálni, de épp hogy beléptem az első üres szobámba, rezegni kezdett a telefonom.

– Jó reggelt, szépségem! Ne haragudj, hogy csak most válaszolok. Hajnali 1-ig az irodában voltam, és már megint az irodában vagyok. Jól vagy?

Megkönnyebbült mosollyal az arcomon írtam a válaszomat neki:

– Igen.

Vártam, hogy válaszol vagy felhív, de nem tette.

A nap nagyon hosszúnak bizonyult, és végül este hat után végeztem csak. Miután leszálltam a metróról, a lakásom felé indultam. Utáltam későn átsétálni azon a környéken, mivel gyakran találkoztam az ott lakókkal, emberekkel, akiket inkább szerettem volna elkerülni.

– Szia, gyönyörűm! Még mindig a gazdagok után takarítasz? – kiáltotta egy nem túlzottan megnyerő külsejű fickó, amikor észrevett. Soha nem beszélgettem vele, de gondolom, az egyenruhámból tudta, hogy hol dolgozom.

Integettem neki, és továbbmentem.

– Dolgozz nálam! Egy vagyont kereshetnél! – kiáltotta. Mivel nem akartam vitába keveredni, megállás nélkül fordultam vissza és rámosolyogtam.

– Majd meggondolom! – kiáltottam vissza, ismét integettem, és gyors léptekben sétáltam az épület felé, ahol a lakásom volt.

Bezártam magam mögött az ajtót, és lezuhanyoztam. Egész nap Péter járt a fejemben. Általában én írtam neki üzenetet, és ő a lehető leggyorsabban válaszolt. De ma, a kollégáim szúrós megjegyzései után, kíváncsi voltam, hogy ő is hiányol-e.

Miután lezuhanyoztam és felöltöztem, a telefonomat bámultam. Sokáig hezitáltam, de végül is nem bírtam tovább.

– Találkozhatnánk ma? – kérdeztem. Eltartott egy ideig, de rezegni kezdett a telefonom.

– Sajnálom, drágám, de el vagyok havazva. Azt hiszem, ma este az irodában fogok éjszakázni – válaszolta.

Letettem a telefonom, hanyatt feküdtem az ágyon, és csak bámultam a mennyezetet. Normális esetben nem zavart volna, amit a kollégáim mondanak, de Péter viselkedése elgondolkodtatott. Megértettem, hogy mennyire fontos neki a karrierje, de én mindig vele akartam lenni. Mindig ő járt a fejemben, és bárhova hívott volna, mentem volna vele vagy hozzá. Ha ő is igazán szeret, nem az lenne a normális, hogy mindent megtesz azért, hogy lásson, ha csak egy percre is? Visszatarthat egy szerelmes férfit bármi, hogy lássa a szeretett nőt?

Bár semmihez sem volt kedvem, eszembe jutott, hogy mára takarítást terveztem, ezért felkeltem és hosszas portörlés után neki álltam porszívózni. Ahogy betoltam a porszívót az ágy alá, az beszippantott valamit, ami túl nagy volt ahhoz, hogy a csőbe férjen. Megnéztem, mi volt az, és meglepődtem, mikor tudatosult bennem, hogy Péter – régi, itt-ott elmosódott – névjegykártyáját tartottam a kezemben.

A kártyán egy másik, számomra ismeretlen telefonszám volt, valamint az ügyvédi iroda címe, ahol dolgozott. Leültem egy pillanatra, és ahogy a kártyát vizslattam, elmosolyodtam. Hosszú ideje fantáziáltam arról, hogy egy nap meglepem őt az irodában. Most, hogy megtudtam, hol dolgozik, arra gondoltam, hogy akár meg is látogathatnám egyszer.

Másnap megkaptam tőle a szokásos üzeneteket. Ismét bocsánatot kért amiatt, hogy túl elfoglalt volt ahhoz, hogy meglátogasson, de legalább délután felhívott.

– Szia, szépségem! Hogy telt a napod?

– Szörnyű volt, mint mindig – válaszoltam.

– Otthon vagy?

– Igen, de gondolom, túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy felgyere hozzám.

Felsóhajtott.

– Annyira sajnálom, Anna! Hidd el, százszor jobban szeretnék ott lenni veled, mint itt ülni és százegy határidőnek eleget tenni.

– Nagyon hiányzol. – Mondtam szomorúan.

– Nekem is hiányzol, drágám. Megígérem, hogy hamarosan találkozunk, rendben?

– Rendben. Alig várom.

– Most mennem kell. Később beszélünk.

– Oké, szeretlek… – A vonal megszakadt, mielőtt befejezhettem volna. – Téged – suttogtam, tudván, hogy már nem hallja, amit mondok.

Miután letettük a telefont, a konyha felé vettem az irányt, és megettem a spagetti maradékát, amit még Péternek főztem.

Másnap szabadnapom volt, így későn feküdtem le. Úgy döntöttem, megnézek egy filmet, de szinte azonnal megbántam, amikor rájöttem, hogy a választásom egy horrorfilmre esett. Annak ellenére, hogy azt hittem, gyerekkoromban mindent láttam, és már semmi sem ijeszthet meg, a film után az utolsó árnyék is a frászt hozta rám. Nem törődve a villanyszámlával, égve hagytam egy kislámpát, és végül sikerült elaludnom.

Reggel viszont nagyon unatkoztam. Azt terveztem, hogy sétálok egyet a Ligetben, ezért felvettem egy meleg kabátot, egy sálat és egy vastag nadrágot, majd elhagytam a házat. Körülbelül egy órát sétáltam, elmerülve a gondolataimban, és nem is vettem észre, hogy a kezeim szinte fagyosak voltak már. Gyorsan zsebre dugtam őket, abban a reményben, hogy hamar felmelegednek. Azonban találtam valamit a zsebemben, amit kíváncsian húztam ki onnan. Péter névjegykártyája volt az.

Megálltam és csak bámultam a kártyát egy darabig. Rettenetesen hiányzott, és azt kívántam, bárcsak láthatnám, ha csak néhány percre is. Ahogy a címet néztem, támadt egy ötletem.

Visszatettem a kártyát a zsebembe, és lesiettem a kisföldalattihoz. Nem tartott soká, míg átszállással a Váci útra értem, és az épületet is könnyen megtaláltam.

Miután beléptem, egy recepciós fogadott, aki tetőtől talpig végigmért, mielőtt megszólalt:

– Jó reggelt, hölgyem. Hová tart?

– Az ügyvédi irodába szeretnék menni – válaszoltam.

Elmosolyodott és átnyújtott egy vendégkártyát. Ezzel átmehettem a kapun, és ezzel a kártyával tudtam használni a liftet is. Csak amikor felértem, vettem észre, hogy az ügyvédi iroda – ahol Péter is dolgozik – elfoglalta az egész szintet.

Amikor kiléptem a liftből, észrevettem egy másik recepciós pultot, ahol egy csinos nő mosolyogva fogadott.

– Megkérdezhetem a nevét? – kérdezte, de mielőtt válaszoltam volna, a tekintetem egy képre tévedt a falon. A képen Péter mosolygott, vezérigazgatóként feltüntetve.

Az új információtól görcsbe rándult a gyomrom, és szinte remegve fordultam vissza ismét a recepcióshoz.

– Nincs időpontom. Dr. Németh Péterrel szeretnék váltani egy szót – mondtam.

A nő vegyes érzelmei az arcára voltak írva. Izgatottan és egyben sajnálattal nézett rám.

– Ó, attól tartok, az ügyvéd úr nincs itt. A felesége tegnap este szülte meg az első gyermeküket, így bizonyára egy kis időre távol lesz. Szeretne időpontot egyeztetni?