5.
Visszaemlékszem arra a napra. Augusztus negyedikére. Szombat volt. Napok óta nem esett, a házak falai, az aszfaltozott úttest ontotta magából a meleget. Este sem szűnt meg a hőség, a mozdulatlan levegő szinte szikrázott a feszültségtől. Egy novellán dolgoztam. Nehezen ment a munka, nem is erőltettem. Éppen ki akartam ülni a teraszra, amikor csengettek. Az órámra néztem, tíz óra múlt. Ajtót nyitottam. Bajkó Bandi állt a folyosón. Rövidre nyírt haja megizzadt homlokára tapadt, sovány arca megnyúlt, keskeny száját két függőlegesen futó ránc fogta közre. Mélyen ülő szeméből szomorúság ömlött rám.
– Nem zavarlak? – Hangja csendes, indulatmentes volt.
– Gyere be.
Kezet fogtunk. Tenyere nyirkos volt, szorítását jószerint nem is éreztem.
– Feleséged?
– Néhány napra elutazott – mondtam, és
