A koromfekete szív

1-1

Miért emelted rám tekinteted Lélegzet-visszafojtva? Soha többé úgy már nem lehet, Mint ha nem így lett volna.

MARY ELIZABETH COLERIDGE:Egy pillanat

Az összes pár közül, akik azon a csütörtök estén ott ültek a Ravioli bárban a Ritzben, épp azok ketten érezték a leglátványosabban jól magukat, akik nem is voltak egy pár.

Cormoran Strike és Robin Ellacott, a két magánnyomozó, üzlettárs és (saját bevallásuk szerint) legjobb barát Robin harmincadik születésnapját ünnepelte. Amikor megérkeztek a bárba, még mindketten feszengtek kicsit – a helyiség valami art deco ékszerdobozra emlékeztetett a sötét fával és arannyal dekorált falakkal, átlátszatlan üvegből készült Lalique-ablakokkal. Mindketten jól tudták, hogy ilyen alkalom most van először ismeretségük majd’ öt éve alatt. Eddig még sosem töltöttek kettesben egy estét, kivéve munkaügyben, más barátaik vagy kollégáik, vagy valami sérülésre való hivatkozás nélkül (néhány hete ugyanis volt egy eset, amikor Strike véletlenül Robin mindkét szemén jókora monoklit okozott, és engesztelésül megvacsoráztatta elviteles curryből).

És ami még szokatlanabb volt: mindketten jól kialudták magukat, és remekül is néztek ki. Robin testhez simuló kék ruhát vett fel, vörösesszőke haját megmosta és kiengedte. Társa fel is figyelt az elismerő pillantásokra, amelyeket a férfiak vetettek rá a bárban. Strike már meg is dicsérte az opált, amelyet Robin rövid láncon viselt a nyakában: a szüleitől kapta ajándékba a születésnapjára. A követ körülvevő apró gyémántok fénykoronaként csillogtak a bár aranyszínű lámpái alatt, és az opál mélyén mintha skarlátvörös szikrák lobbantak volna fel, valahányszor a lány megmozdult.

Strike a kedvenc olasz öltönyét viselte, fehér inggel és sötét nyakkendővel. Most, hogy a nemrégiben növesztett szakállát levágta, még inkább valami törött orrú, kissé túlsúlyos Beethovenre hasonlított, de a pincérnő olyan szívélyesen mosolygott rá, miközben az első koktélját átadta neki, hogy Robinnak rögtön eszébe is jutott, amit az exférje új felesége, Sarah Shadlock mondott egyszer a nyomozóról: – Olyan furán vonzó, nem? Kicsit viharvertnek néz ki, de hát az nekem mindig bejött!

Mekkora hazugság! Sarah valójában az elegánsan jóképű férfiakat szerette, amit az is bizonyított, milyen kitartóan (és végső soron sikeresen) ostromolta Matthew-t.

Strike és Robin egymással szemben ültek egy kétszemélyes asztalnál, leopárdmintás székeken, és kezdeti feszengésüket a munkáról való beszélgetéssel oldották fel. A nyomozóiroda jelenleg futó ügyeinek megtárgyalása közben elfogyasztottak egy-egy erős koktélt, és az egyre hangosabb nevetgélésükre oda-odapillantottak rájuk a pultosok és a vendégek. Robinnak máris csillogott a szeme, az arca kipirult kicsit, és még Strike is (aki jócskán nagyobb termetű volt nála, és bírta az alkoholt rendesen) elég bourbont fogyasztott el, hogy kellemesen könnyű, lebegő érzés töltse el. Így majd’ öt év ismeretség után még össze is tegeződtek.

A második koktélt követően személyes irányba fordult a beszélgetés. Strike, egy rocksztár házasságon kívül született fia (az apjával mindössze két ízben találkozott), épp azt mesélte Robinnak, hogy az egyik féltestvére, Prudence, szeretne vele találkozni.

– Akkor ő hogy is van a családban? – kérdezte Robin. Azt tudta, hogy Strike apja háromszor nősült, hogy a nyomozó egy egyéjszakás kaland eredménye, és hogy az anyját a sajtóban leginkább „szupergroupie-nak” szokták hívni; de a családfa más ágai már homályosabbak voltak számára.

– Ő a másik házasságon kívüli – felelte Strike. – Nálam néhány évvel fiatalabb. Az a színésznő az anyja, Linsdey Fanthrope. Ilyen mulatt nő. Egy csomó mindenben volt, az East Endersben, a Billben…

– És szeretnél vele találkozni?

– Nem is tudom – vallotta be Strike. – Valahogy úgy érzem, van már épp elég rokonom. Ráadásul ő még terapeuta is.

– Milyen fajta?

– Jungiánus.

Olyan bizalmatlansággal kevert utálkozás ült ki az arcára, hogy Robin elnevette magát.

– Mi a baj azzal, ha valaki jungiánus terapeuta?

– Nem t’om… az üzenetei alapján kedvesnek tűnt, de…

Míg a megfelelő szót kereste, Strike tekintete a réztáblára tévedt Robin mögött a falon, amelyen Zeusz épp Lédát tette magáévá hattyúalakban.

– Hát, mondta is, hogy neki se volt könnyű, hogy Rokeby az apja. De amikor kiderült, hogy mivel foglalkozik…

Nem fejezte be a mondatot. Inkább ivott még egy kis bourbont.

– Attól úgy tűnt, mintha hátsó szándékai lennének?

– Nem is igazán, hogy hátsó szándékai… – sóhajtott nagyot Strike. – Épp elég hobbipszichológus elemezte már ki nekem, miért élek úgy, ahogy, és vezette vissza az egészet az úgynevezett családomra. Prudence meg azt írta egyszer, hogy „gyógyító” tapasztalat volt, amikor sikerült megbocsátania Rokebynek… De a francba már! – váltott témát hirtelen. – Hát a te születésnapod van, beszéljünk csak a te családodról! Mivel is foglalkozik apád? Még sosem mesélted.

– Komolyan? – nézett rá kicsit meglepve Robin. – Juhegészségügyi, -gazdálkodási és -szaporítási szakértő.

Strike majd’ megfulladt a félrenyelt koktéljától.

– Mi olyan vicces? – vonta fel a szemöldökét Robin.

– Bocsánat – nyögte ki Strike, egyszerre köhögve és nevetve. – Csak nem erre számítottam, ennyi.

– Elég nagy szaktekintély, ha épp tudni szeretnéd! – nézett rá Robin színlelt felháborodással.

– Juhegészségügyi… hogy mi is volt a többi?

– Juhegészségügyi, -gazdálkodási és -szaporí… ez most miért olyan vicces? – kérdezte Robin, mert Strike-ból ismét kitört a nevetés.

– Nem t’om, talán ez a „gazdálkodási és szaporítási” dolog… – felelte Strike. – Meg a juhok is.

– Negyvenhat betűnyi rövidítés van a neve után! Gyerekkoromban megszámoltam!

– Igen tiszteletreméltó – bólintott Strike, kortyolt egyet a bourbonból, és igyekezett komoly képet vágni. – No és mikor kezdték érdekelni a juhok? Egész életében erre vágyott, vagy csak találkozott egy különösen érdekes juhval, amikor…

– Strike, nem dugja őket!

A nyomozó olyan kacagásban tört ki, hogy jó néhányan megint feléjük pillantottak.

– A bátyja viszi a családi farmot, úgyhogy apa állatorvosit végzett a Durhami Egyetemen, és hát igen, a szakterületeként… ne röhögj már! Még egy kiadványt is szerkeszt!

– De ugye juhokról szól?

– Igen, azokról! Juhtartás, ez a címe – mondta Robin. – És még mielőtt megkérdeznéd, nem, nincs benne „Olvasóink juhai” képes rovat!

Strike kacaját ezúttal már biztosan mindenki hallotta a bárban.

– Csendesebben már! – figyelmeztette Robin mosolyogva, bár nagyon is tudatában volt, hány tekintet is szegeződik épp rájuk. – Nehogy már még egy bárból kitiltsanak minket!

– Az Amerikai bárból nem tiltottak ki, nem?

Strike csak homályosan emlékezett, mi is történt azután, hogy megpróbált megütni egy gyanúsítottat a Stafford Hotelben – nem mintha olyan részeg lett volna, hanem mert a saját dühén kívül nem is érzékelt semmit abban a pillanatban.

– Az lehet, hogy kimondottan nem tiltottak ki, de próbálj csak visszamenni, meglátod, milyen fogadtatásban lesz részed! – felelte Robin, és kihalászta az utolsó olajbogyót az első italokkal kihozott tálkából. A chipset Strike már elfogyasztotta egyedül.

– Charlotte apja tartott juhokat – bökte ki, Robin pedig már érezte is mocorogni azt a halovány érdeklődést, amely mindig megmozdult benne, ha Strike a volt menyasszonyát említette (ami szinte sosem történt meg).

– Tényleg?

– Aha, Arran szigetén – mesélte Strike. – Volt ott egy hatalmas háza a harmadik feleségével. Ilyen szabadidős gazdálkodás, tudod. Valószínűleg csak leírta az adóból. Olyan gonosz képük volt… mármint a juhoknak. Arra nem emlékszem, milyen fajták voltak. Fekete-fehér, óriási szarvakkal, sárga szemekkel.

– Ebből ítélve Jacobok lehettek – vágta rá Robin, és a Strike arcán feltűnő vigyor láttán még hozzátette: – Úgy nőttem fel, hogy a vécé mellett mindig volt egy hatalmas halom Juhtartás, hát nyilván ismerem a fajtákat! És Arran milyen?

Valójában persze azt akarta kérdezni, hogy Charlotte családja milyen.

– Úgy emlékszem, szép, de a házban csak egyszer jártam. Utána sosem hívtak többet. Charlotte apja nem bírta a pofámat.

– Miért nem?

Strike felhörpintette a maradék koktélját, csak azután válaszolt:

– Hát, volt rá egy-két oka, de asszem, az volt a fő, hogy a felesége megpróbált elcsábítani.

Robin erre csak hápogni tudott, sokkal hangosabban, mint szándékában állt volna.

– Ja. Olyan huszonkét-huszonhárom éves lehettem. A nő meg legalább negyven. Nagyon jól is nézett ki, már ha szereti az ember a kokósan sovány nőket.

– De hogy… de mit…?

– Lementünk Arranra hétvégére. Scheherezade, így hívták a nőt, meg Charlotte apja mindketten ittak rendesen. A fél családnak drogproblémái is voltak, az összes mostohatestvérnek meg féltestvérnek. Szóval fennmaradtunk, iszogattunk vacsora után. Charlotte apja különben sem nagyon szívelt, valami sokkal kékvérűbb pasit remélt. Külön hálószobában szállásoltak el minket Charlotte-tal, még csak nem is ugyanazon az emeleten. Olyan hajnali kettő körül felmentem a padlásszobámba, levetkőztem, tökrészegen beestem az ágyba, lekapcsoltam a villanyt, aztán néhány perc múlva nyílt az ajtó. Gondoltam, nyilván Charlotte az. Töksötét volt. Arrébb csusszantam, ő befeküdt mellém…

Robin itt jött rá, hogy tátva maradt a szája. Gyorsan becsukta.

– Tök pucéran. De még ekkor sem esett le, majdnem egy egész üveg whisky volt bennem. Ő meg, ööö, elkezdett fogdosni, ha érted, hogy mondom…

Robin a szájára szorította a kezét.

– Aztán csókolóztunk, és csak amikor azt suttogta a fülembe, hogy látta ám, hogy a cicijét bámulom, miközben a tűz fölé hajolt, csak akkor esett le, hogy ez a háziasszony. Nem mintha számítana, de nem is bámultam a cicijét. Csak készültem, hogy elkapjam, olyan részeg volt, azt hittem, beleesik a tűzbe, amikor rádobott egy darab fát.

– És mit csináltál? – kérdezte Robin, a kezét még mindig a szájára szorítva.

– Kiugrottam az ágyból, mintha petárdát dugtak volna a seggembe – felelte Strike, Robin pedig ismét elnevette magát. – Nekimentem a mosdótál állványának, feldöntöttem, összetörtem valami óriási Viktória korabeli kancsót. A nő meg csak kacarászott. Az volt az érzésem, azt hiszi, rögtön visszaugrom az ágyba mellé, amint a megdöbbenésen túlesem. Épp az alsógatyámat kerestem a sötétben, amikor Charlotte tényleg belépett az ajtón.

– Jézusom!

– Igen, hát, nem nagyon örült, hogy ott talál a mostohaanyjával egy szobában pucéran – bólintott Strike. – Azt se tudtam, melyikünket akarja kinyírni hirtelen. Az ordibálásra meg felébredt Sir Anthony. Rohant is fel rögtön a brokát házikabátjában, csak annyira be volt rúgva, hogy nem kötötte meg rendesen. Felkapcsolta a villanyt, és csak állt ott, a kezében egy vadászpálcával, észre se vette, hogy kilóg a farka, amíg a felesége rá nem szólt, hogy „Anthony, Johnny Winkle kikandikál!”

Robin most már annyira nevetett, hogy Strike-nak meg kellett várnia, amíg abbahagyja, csak azután tudta folytatni a sztorit. Nem messze tőlük, a bárpultnál egy ősz hajú férfi némileg gúnyos mosollyal figyelte Robint.

– És aztán mi történt? – nyögte ki a lány nagy nehezen, a szemét törölgetve az italokhoz kapott aprócska szalvétával.

– Hát, amennyire emlékszem, Scheherezade még csak meg sem próbálta kimagyarázni. Sőt, mintha egyenesen viccesnek gondolta volna az egészet. Charlotte rávetette magát, én lefogtam Charlotte-ot, Sir Anthony meg asszem, arra az álláspontra helyezkedett, hogy az én hibám, miért nem zártam be az ajtót. Egy kicsit Charlotte is hajlott erre. De hát az én életem anyámmal a foglaltházakban nem igazán készített fel rá, hogy mit várjak az arisztokratáktól. Összességében azt mondanám, a foglaltházakban sokkal rendesebben viselkedett mindenki.

Felemelt kézzel jelzett a mosolygós pincérnőnek, hogy jöhet a következő ital, Robin pedig, akinek már fájt az oldala a nevetéstől, felkászálódott.

– Ki kell mennem – nyögte ki, és a bárszéken ülő ősz hajú férfi tekintete követte, ahogy elsétált a mosdó felé.

Kicsik voltak a koktélok, de nagyon erősek, Robin pedig, aki oly sok időt töltött sportcipőben emberek megfigyelésével, elszokott a magas sarkútól. Jól meg kellett kapaszkodnia a korlátban, ahogy lefelé igyekezett a vörös szőnyeggel borított lépcsőn a női mosdóhoz. Ilyen fényűzőben még nem is járt soha. Finom rózsaszínben pompázott, mint egy epres macaron, kör alakú márvány mosdótálak voltak benne, egy bársonykanapé, a falakon pedig festmény, vízililiomos tavakban álldogáló nimfákkal.

Miután Robin végzett, megigazította a ruháját, és a tükörben ellenőrizte a sminkjét is: azt gondolta, elfolyt a sok nevetéstől. Kézmosás közben a sztori járt a fejében, amelyet Strike az imént mesélt. Akármilyen viccesnek is találta, volt benne valami halványan ijesztő is. Hiába találkozott nyomozói karrierje során számtalan emberi hóborttal (amelyek között jócskán akadt szexuális jellegű is), néha rutintalannak és kevésbé nagyviláginak érezte magát, mint más, hasonló korú nők. Robin semmilyen tapasztalattal nem rendelkezett a szexuális kalandok vadabb világában. Csak egyetlen szexuális partnere volt, és a szokásosnál is jobb okai, hogy kizárólag olyannal akarjon ágyba bújni, akiben teljesen megbízik. A szeme előtt megjelent egy középkorú férfi, a bal füle alatt vitiligós világos folttal, ahogy ott áll a vádlottak padján, és azt állítja, hogy a tizenkilenc éves lány hívta be őt a lépcsőházba szexelni, és hogy azért fojtogatta az eszméletvesztésig, mert a lány azt mondta neki, hogy „durván szereti”.