A koromfekete szív

1-2

– Azt hiszem, jobb, ha most csak vizet iszom – szabadkozott öt perccel később, visszahuppanva a székére Strike-kal szemben. – Ezek a koktélok meglehetősen erősek.

– Már késő! – felelte Strike, mert a pincérnő épp letette eléjük az újabb poharakat. – Kérsz egy szendvicset? Az felszív valamennyi alkoholt.

Azzal átnyújtotta az étlapot. Minden elképesztően drága volt rajta.

– Nem, figyelj…

– Nem hoztalak volna el a Ritzbe, ha nem lennék hajlandó kifizetni – vágott közbe Strike széles gesztussal. – Tortát is rendeltem volna, de…

– Ilsa már megrendelte holnap estére? – kérdezte Robin.

Másnap este egy csapat barát, köztük Strike, születésnapi vacsorát rendez Robinnak, amelyet egy közös barátjuk szervezett.

– Ja. Nem lett volna szabad elárulnom, szóval majd lepődj meg. Amúgy ki is jön erre a vacsorára? – érdeklődött Strike. Kicsit kíváncsi volt, lesz-e olyan, akit nem ismer. Kimondottan olyan férfi, akit nem ismer.

Robin felsorolta a párok nevét.

– És te meg én – fejezte be a listát.

– És ki az a Richard?

– Max új pasija! – felelte Robin. Max a lakótársa és főbérlője volt, színész, aki kiadta az egyik szobáját, mert albérlő nélkül nem tudta volna fizetni a lakáshitel részleteit. – Kezdek azon tűnődni, nem lenne-e ideje elköltözni Maxtól – tette hozzá.

Jött a pincérnő, Strike pedig rendelt mindkettejüknek szendvicseket, csak utána fordult újra Robinhoz.

– Miért akarnál elköltözni?

– Hát, a tévésorozat, amiben Max szerepel, nagyon jól fizet, épp most rendelték be a második évadot, és ők Richarddal láthatóan nagyon bele vannak bolondulva egymásba. Nem akarom megvárni, amíg szólnak, hogy költözzek el. Egyébként is… – kortyolt bele a második koktéljába –, harmincéves vagyok! Épp ideje a saját lábamra állni, nem gondolod?

Strike vállat vont.

– Én nem nagyon hiszek abban, hogy mit kell megcsinálni meddig. Az inkább olyan Lucy-féle dolog.

Lucy Strike húga volt, akivel gyerekkorának nagy részét töltötte, mert az anyjuk közös volt. A két testvér általában homlokegyenest mást gondolt arról, mik is az élet örömei és fontosabb dolgai. Lucyt kétségbe ejtette, hogy Strike még majd’ negyvenévesen is egyedül él egy kétszobás albérletben az irodája fölött, minden olyan stabilizáló kötelezettség híján (házastárs, gyerekek, jelzálog, szülői értekezletek, karácsonyi összejövetelek a szomszédokkal), amelyek elől az anyjuk is mindig eszeveszetten menekült.

– Hát, szerintem lassan ideje, hogy saját helyre költözzek – mondta Robin. – Wolfgang hiányozni fog, de…

– Ki az a Wolfgang?

– Max tacskója! – vágta rá Robin. Meglepte, milyen élesen csattant fel a kérdés.

– Jaa… azt hittem, valami német pasi, akiért odavagy.

– Pff… nem – nézett rá Robin.

Most már tényleg úgy érezte, hogy rendesen be van rúgva. Remélhetőleg a szendvicstől majd jobb lesz.

– Nem – mondta aztán megint. – Max nem olyan, aki megpróbálna németekkel összeboronálni. A változatosság kedvéért.

– Miért, sokan próbálnak németekkel összehozni?

– Nem épp németekkel, de… Jaj, hát tudod, hogy megy ez! Vanessa folyton nyaggat, hogy menjek fel a Tinderre, Katie, az unokatesóm meg azt akarja, találkozzak valami barátjával, aki most jött fel Londonba. Baltás a beceneve.

– Baltás? – ismételte Strike.

– Igen, mert a rendes neve… valami olyan, ami hasonlít a Baltásra. Már nem emlékszem – legyintett Robin. – Nemrég vált el, úgyhogy Katie szerint tökéletes pár lennénk. Én ugyan nem értem, miért illene egymáshoz két ember csak azért, mert egy házasságot már mindketten elcsesztek. Sőt, igazából inkább…

– Nem te cseszted el a házasságodat – jegyezte meg Strike.

– De igen – mondott ellent Robin. – Nem is lett volna szabad hozzámennem Matthew-hoz. Hülyeség volt az egész, és mindig csak egyre rosszabb lett.

– De csak neki volt viszonya.

– De én voltam, aki nem is akart ott lenni. Én voltam, aki már a nászúton véget akartam vetni az egésznek, de aztán inamba szállt a bátorságom…

– Komolyan? – vágott közbe Strike, mert ezt nem is tudta.

– Igen – bólintott Robin. – Tudtam én, mélyen magamba nézve tudtam, hogy nem jó ez…

Egy pillanatra mintha megint ott lett volna a Maldív-szigeteken, ahogy fel-alá járkál egyedül a fehér homokos parton a házuk előtt, a forró éjszakában, amikor Matthew már alszik, és azt igyekszik tisztázni magában, hogy szerelmes-e Cormoran Strike-ba.

Megjöttek a szendvicsek, és Robin kért még egy pohár vizet is. Néhány percig csak ettek csendben, míg Strike meg nem szólalt:

– Én nem mennék fel a Tinderre.

– Már hogy te nem mennél, vagy hogy én se menjek?

– Mindkettő – vágta rá Strike. Valahogy megette az első szendvicsét, és már a másodiknak látott neki, mire Robin kettőt harapott a sajátjából. – A mi szakmánkban nem túl okos dolog az online jelenlét.

– Én is ezt mondtam Vanessának – felelte Robin. – De azt válaszolta, használhatnék álnevet, amíg meg nem tetszik valaki.

– Ugyan mire építhetne az ember kölcsönös bizalmat, ha már a hamis névre se? – jegyezte meg Strike, mire Robin megint elnevette magát.

Strike rendelt még egy kör koktélt, Robin pedig nem tiltakozott. Most már nagyobb volt a tömeg a bárban, mint amikor ideértek, hangosabb volt a beszélgetés moraja, és a csillárokról lógó kristályokat mind valami ködös fénykoszorú vette körül. Robin már úgy érezte, válogatás nélkül kedvel mindenkit a helyiségben, a pezsgője fölött halkan beszélgető idős pártól és a fehér zakós, szaladgáló pultosoktól kezdve egész az ősz hajú pasasig, aki rá is mosolygott, amikor a tekintete átsuhant rajta. Legjobban azonban Cormoran Strike-ot kedvelte, akinek ezt a csodás, emlékezetes és drága születésnapi alkalmat köszönhette.

Strike pedig, aki valóban nem stírölte Scheherezade Campbell melleit azon a régi estén, igyekezett ugyanígy visszafogni magát az üzlettársával kapcsolatban, és mégis úgy érezte, sosem látta még ilyen szépnek Robint: az italtól és a kacagástól kipirult, vörösesszőke haja ragyogott a fejük feletti aranyozott kupoláról érkező szórt fényben. Amikor a lány hirtelen lehajolt, hogy valamit felvegyen a padlóról, a nyakában függő opál mögött mélységes dekoltázs villant fel.

– Parfüm! – mondta Robin, és felegyenesedett, kezében a Liberty áruházból származó lila papírzacskóval, benne Strike születésnapi ajándékával. – Ki akarom próbálni!

Kioldotta a szalagot, kicsomagolta a dobozkát, és előhúzta a szögletes, fehér üveget. Strike nézte, ahogy fúj egy kicsit a két csuklójára, aztán pedig (ekkor szántszándékkal félrenézett) a két melle közé is.

– Imádom! – lelkendezett Robin a csuklóját szagolgatva. – Köszönöm!

Strike-hoz halványan ültében is elért a parfüm illata: bár a sok évnyi dohányzás nem tett jót a szaglásának, rózsaillatot érzett enyhe pézsmával, és erről a napon felhevült bőr jutott eszébe.

Megjött a következő koktél.

– Szerintem elfelejtette nekem a vizet – kortyolt bele a Manhattanébe Robin. – Ez már muszáj, hogy az utolsó legyen. Újabban már nem nagyon veszek fel magas sarkút. És nem akarok pofára esni a Ritz közepén.

– Majd hívok neked taxit.

– Ugyan, már eleget költöttél!

– Most jól állunk pénzügyileg – mondta Strike. – A változatosság kedvéért.

– Tudom… hát nem fantasztikus? – sóhajtott Robin. – Komolyan egészen jól néz ki a bankszámlánk, és még jön is folyamatosan egy csomó munka… Strike, hát sikeresek vagyunk! – bökte ki ragyogó arccal, és Strike is ugyanígy mosolygott vissza rá.

– Ki gondolta volna?

– Hát én – vágta rá a lány.

– Amikor megismerkedtünk, a csőd szélén álltam, az irodában aludtam egy kempingágyon, és egyetlen ügyfelem volt.

– És? Nekem tetszett, hogy nem adod fel – felelte Robin. – És azt rögtön láttam, hogy nagyon jól csinálod, amit csinálsz.

– Mégis honnan a francból láttad?

– Hát végignéztem mindent, amit csinálsz, nem?

– Emlékszel, amikor bejöttél azzal a tálcával, a kávéval meg a sütivel? – kérdezte Strike. – Nekem meg John Bristow-nak, rögtön az első napodon? El sem tudtam képzelni, honnan szerezted. Mint valami bűvészmutatvány!

Robin megint elnevette magát.

– Hát csak az alsó szomszédtól kértem kölcsön!

– És azt mondtad, hogy „mi”. „Gondoltam, ha már megkínáljuk kávéval az ügyfelet, adnunk is kell neki, ha kér.”

– Micsoda memória! – nyögte ki Robin meglepetten, hogy Strike kapásból fel tudta idézni a szavait.

– Igen, hát… te nem vagy egy… mindennapi ember – mondta Strike.

Fogta a majdnem üres poharát, és koccintásra emelte.

– A Strike és Ellacott nyomozóirodára! És boldog harmincadik szülinapot is!

Robin is fogta a poharát, Strike-éhoz koccintotta, és kiitta.

– A francba, Strike, nézd már, mennyi az idő! – mondta Robin riadtan, ahogy az órájára pillantott. – Fel kell kelnem ötkor, nekem kell Miss Jones pasiját követnem!

– Jó, rendben – morogta Strike. Ő örömmel eltöltött volna még egy-két órát itt a kényelmes székben, körülötte aranyló fénnyel, az asztal túloldaláról áradó rózsa- és pézsmaillatban. De intett, hogy kéri a számlát.

Ahogy várta is, Robin határozottan bizonytalanul lépkedett a magas sarkújában kifelé, és sokkal tovább keresgélte a ruhatári jegyét is a táskája aljában, mint kellett volna.

– Megfognád ezt, légyszi? – nyomta Strike kezébe a parfümös papírzacskót, amíg keresgélt.

Amikor megkapta a kabátját, Strike segítségével tudta csak felvenni.

– Hát határozottan jól berúgtam – mormogta, ahogy visszavette a kis lila zacskót, és ez alig néhány másodperc múltán bizonyítást is nyert, mert kifordult a bokája az előcsarnok márványpadlóját borító kerek szőnyeg szélén. Robin veszélyesen oldalra dőlt, Strike pedig elkapta, és a derekán is hagyta a kezét, úgy vezette ki a nagy forgóajtó melletti egyik kisebb kijáraton. A forgóajtóba nem merte volna beengedni.

– Bocs – mondta Robin, ahogy óvatosan lefelé lépkedtek a Ritz előtti lépcsősoron. Strike keze még mindig a derekán volt. Tetszett neki az érzés, hogy a férfi ott van mellette, olyan nagy és meleg: gyakrabban történt, hogy neki kellett Strike-ot támogatnia, amikor a jobb lábából maradt csonk már nem tudta a testsúlyát megtartani, miután ostoba módon túlerőltette. Strike olyan szorosan tartotta, hogy Robin feje majdnem a mellkasán pihent, érezte is az aftershave-et, amelyet erre a különleges alkalomra használt, még a szokásos áporodott cigarettaszagon át is.

– Taxi! – emelte fel a kezét Strike, és egy fekete kocsi máris odagördült eléjük.

– Strike! – kezdte Robin, és hátradőlt, neki a férfinak, hogy felnézhessen rá.

Meg akarta köszönni neki, elmondani, milyen csodásan érezte magát ma este, de amikor a tekintetük összekapcsolódott, nem jött ki hang a torkán. Egy aprócska pillanatra elhomályosult körülöttük minden, mintha valami doromboló kocsikból, elsuhanó fényekből, gyalogosokból és felhőkkel takart égből való tornádó lelassított középpontjában találták volna magukat, ahol csak egymás érintése, illata a valódi, Strike pedig, ahogy lenézett a lány felfelé fordított arcára, arra a pillanatra minden szigorú elhatározásáról megfeledkezett, amely majd’ öt évig visszafogta, és egy szinte érzékelhetetlenül apró mozdulattal előrehajtotta a fejét, a szájával Robinét keresve.

Robin pedig nem is tudott róla, de az arcán a boldogság kifejezését a félelem váltotta fel. Strike meglátta, és rögtön kiegyenesedett, és még mielőtt bármelyikük akár felfoghatta volna, mi is történt pontosan, egy futár motorjának teljesen hétköznapi berregése jelezte nekik, hogy a világ visszatért a megszokott kerékvágásba – a tornádó elvonult, Strike a taxi kinyitott ajtajához segítette Robint, ő pedig beesett a nagyon is valóságos ülésre.

– Jó éjt! – szólt utána a nyomozó. Az ajtó becsapódott, a taxi már indult is, és a zavarodott Robin nem is tudta hirtelen, megdöbbenést, lelkesültséget vagy megbánást érez inkább.