A koromfekete szív

2

Jöjj, beszélgessünk, csöppnyi végtelen – Mindörökből hasított szívem!

MARIA JANE JEWSBURY:Saját szívemhez

A Ritzben töltött estéjüket követő időszakot Robin zaklatottnak, feszültnek élte meg. Természetesen tisztában volt vele, hogy Strike szavak nélkül is feltett egy kérdést, ő pedig némán nemet mondott rá, ráadásul sokkal vehemensebben, mint ha nem nyakalt volna be annyi vermutot és bourbont, és érte volna váratlanul a dolog. Strike most újra visszahúzódóbban viselkedett vele, kissé erőltetett élénkséggel beszélt, és határozottan került mindenféle személyes témát. A falak, amelyek öt év közös munka ideje alatt lassan lebontódtak, most mintha újra visszaépültek volna. Robin attól félt, megbántotta Strike-ot, és nagyon is jól tudta, mekkora dolog megbántani egy ilyen csendesen magabiztos, ellenálló férfit, mint a társa.

Strike mindeközben csak magát hibáztatta. Nem lett volna szabad megengednie magának azt az ostoba, befejezetlen mozdulatot! Hát nem arra jutott már hónapokkal ezelőtt, hogy lehetetlen dolog lenne kapcsolatot kezdeményeznie a társával? Túl sok időt töltenek együtt, a vállalkozás jogilag is összeköti őket, a barátságukat túlságosan nagyra becsüli ahhoz, hogy kockára tegye – de akkor a méregdrága koktélok aranyszínű ragyogásában mégis miért dobta sutba ezt az elhatározását, és engedett valami hirtelen, erős késztetésnek?

Az önmagának tett szemrehányásba még kellemetlenebb érzések is vegyültek. Az volt az igazság, hogy Strike-ot nagyon ritkán utasították vissza a nők, ugyanis szokatlanul jól ki tudta olvasni a jelzéseiket. Eddig még sosem tett olyan lépést, amiről ne tudta volna biztosan, hogy szívesen fogadják, úgy meg aztán biztosan nem reagált soha egyetlen nő sem, mint Robin: valami olyan riadalommal, amelyet Strike rosszabb pillanataiban egyenesen undornak látott. Lehet, hogy törött az orra, túlsúlyos, csak egy lába van, a sűrű, sötét, göndör haját meg még az iskolai barátai is fanszőrszerűnek írták le annak idején, de mindez sosem akadályozta meg abban, hogy elképesztően jó nőkkel jöjjön össze. A férfi barátai irigykedve vagy elhűlve nézték, milyen sikeres a szexuális élete. De hát talán elviselhetetlen hiúság azt gondolni, hogy még mindig megvan benne az a vonzerő, amely korábbi barátnőit meghódította, miközben reggelenként meg egyre csúnyábban köhög, és sötétbarna hajában már elkezdtek feltűnni az ősz szálak is?

De az a gondolat még elviselhetetlenebb volt, hogy ezek szerint éveken keresztül teljesen félreértelmezte Robin érzéseit. Természetesnek vette, hogy a lány enyhe feszengése minden olyan alkalommal, amikor fizikailag vagy érzelmileg közel kerültek egymáshoz, ugyanabból ered, mint a sajátja: hogy eltökélte, nem enged a kísértésnek. A csók néma elutasítását követő napokban Strike fejben sorba vette az alkalmakat, amelyekről azt gondolta, a kölcsönös vonzalmukat bizonyítják, és újra meg újra visszatért ahhoz, amikor a lány otthagyta az esküvőjén az első táncot, hogy utánamenjen, Matthew meg ott maradt egyedül a parketten. Össze is ölelkeztek a szálloda lépcsőjének tetején, és ahogy a menyasszonyi ruhába öltözött Robint magához szorította, Strike megesküdött volna, hogy a lány fejében is hallja ugyanazt a veszélyes gondolatot, amely őbenne is felmerült – szökjünk el, és pokolba a következményekkel! Vagy csak képzelte volna mindezt?

Az is lehet. Lehet, hogy Robin tényleg el akart szökni, de csak vissza Londonba, a munkájához. Talán mentorként, barátként tekint rá, semmi többként.

Ilyen bizonytalan, nyomott hangulatban érte a negyvenedik születésnapja, amelyet egy étteremben tartott vacsorával ünnepeltek. Ugyanaz a két közös barátjuk, Nick és Ilsa szervezte ezt is, mint Robinét.

Robin itt találkozott először Strike legrégebbi barátjával Cornwallból, Dave Polworthszel, és ahogy Strike előre meg is mondta, nem igazán kedvelte meg. Polworth alacsony volt és bőbeszédű, a londoni élet minden aspektusáról negatívan nyilvánult meg, a nőket pedig (a pincérnőt is, aki kiszolgálta őket) „ribinek” nevezte. Robin pont az asztal átellenes végén ült, mint Strike, és egész este erőltetett beszélgetést folytatott Polworth feleségével, Pennyvel, akinek kedvenc beszédtémái a két gyereke volt, a londoni drágaság, és hogy mekkora pöcs a férje.

Robin szerzett Strike-nak ajándékba egy ritka próbanyomatot Tom Waits első lemezéből, a Closing Time-ból. Tudta, hogy ő a kedvenc énekese, és arra emlékezett legszívesebben az estéből, milyen őszinte meglepetés és öröm ömlött el a férfi arcán, ahogy kibontotta. Mintha a szokott meleg közvetlenség is visszatért volna a hangjába, amikor megköszönte, és Robin remélte, az ajándékkal sikerült közölnie, hogy egy olyan nő, aki taszítónak találja, nem vette volna a fáradságot, hogy olyasvalamivel lepje meg, amiről tudja, hogy tényleg örömöt okoz. Azt nem tudhatta, hogy Strike azon tűnődött, vajon Robin fejében ő meg a hatvanöt éves Waits kortársak-e.

Egy héttel Strike születésnapja után beadta a felmondását a nyomozóiroda legrégebbi külsős munkatársa, Andy Hutchins. Nem érte őket teljesen váratlanul, mert bár Andy szklerózis multiplexében a javulás jelei mutatkoztak, azért megviselte a munka. Búcsúbulit is tartottak neki, amelyre eljött mindenki, kivéve a másik külsős, Sam Barclay, mert ő húzta a rövidebbet, és épp egy célszemélyt kellett követnie a londoni West Enden.

Míg Strike és Hutchins a kocsmaasztal túloldalán szakmázgattak, Robin a legújabb alkalmazottjukkal, Michelle Greenstreettel beszélgetett. Ő külön megkérte új kollégáit, hogy szólítsák csak Midge-nek. Manchesteri exrendőr volt, magas, szikár és nagyon fitt, fanatikus edzőterembe járó nő hátrafogott, sötét hajjal és tisztán csillogó, szürke szemekkel. Robin már így is kissé rosszul érezte magát Midge hasizmaitól (egyszer megpillantotta őket, amikor az felnyúlt az iratszekrény legtetején dülöngélő dossziéért), de tetszett neki a nő közvetlensége meg az, hogy mintha nem tartaná magát jobbnak nála, pedig a nyomozóirodánál egyedül ő volt, aki nem rendőrségi vagy katonai pályáról érkezett. Ezen az estén Midge azt is elmesélte neki, hogy leginkább egy csúnya szakítás miatt akart Londonba költözni.

– És az exed is rendőr? – érdeklődött Robin.

– Dehogy! Sose bírt megmaradni egy melóban néhány hónapnál tovább – felelte Midge, nem kis keserűséggel a hangjában. – Ismeretlen zseni, aki majd ír egy bestsellerregényt, vagy fest valami képet, amivel elnyeri a Turner-díjat. Én melóztam egész nap, hogy bírjuk fizetni a számlákat, ő meg otthon lébecolt az interneten. Akkor dobtam ki, amikor megtaláltam a társkeresős profilját a Zooskon.

– Jézusom, sajnálom – bólintott Robin. – Az én házasságomnak akkor lett vége, amikor gyémánt fülbevalót találtam az ágyunkban.

– Ja, Vanessa mesélte – felelte Midge, akit Robin rendőr barátnője ajánlott nekik. – Meg azt is, hogy nem tartottad meg, amilyen hülye vagy!

– Én bevittem volna a zaciba! – szólt közbe váratlanul reszelős hangján Pat Chauncey, az irodavezetőjük. Pat rekedt, ötvenhét éves nő volt, a haja koromfekete, a foga meg mint a régi elefántcsont, mert az irodán kívül folyamatosan dohányzott, bent pedig az elektromos cigarettáját szívta. – Nekem valami nő egyszer elküldte a volt férjem fecskéjét postán, a szemtelen liba!

– Komolyan? – nézett rá Midge.

– Bizony! – morogta Pat válaszul.

– És maga mit csinált? – érdeklődött Robin.

– Kiszögeltem a bejárati ajtóra, hogy azonnal meglássa, ha hazaér a munkából – felelte Pat, nagyot szívott az elektromos cigarettájából, aztán folytatta: – A nőnek meg küldtem vissza valami olyat, hogy azt megemlegette!

– Mit? – kérdezte egyszerre Robin és Midge.

– Az mindegy – vágta rá Pat. – De mondjuk úgy, nem lett volna egyszerű kenyérre kenni.

A három nő hangos hahotázására már Strike és Hutchins is felfigyelt. Strike elkapta Robin tekintetét, Robin pedig vigyorogva a szemébe nézett. Strike kicsit vidámabb lett ettől, mint mostanában szokott.

Andy távozása megnehezítette a dolgokat a nyomozóirodában, bár ez nem volt épp szokatlan. Jelenleg is több időigényes munkájuk futott. Az első, amely a legrégebben tartott, egy Miss Jonesnak elnevezett női ügyfél exbarátjának megfigyelése volt azzal a céllal, hogy valami kompromittálót ássanak elő róla. A nő és a férfi kemény bírósági csatározásban volt épp a kislányuk felügyeleti jogáért. Miss Jones csinos, barna hajú nő volt, és szinte kínosan vonzódott Strike-hoz. A nyomozó önbizalmának talán jót is tett volna, hogy ilyen kitartóan ostromolja valaki, csak hát tökéletesen hidegen hagyta, ahogy a nő egyszerre viselkedett úgy, mintha neki ez járna, és kétségbeesetten felkínálkozóan is.

A második ügyfelük volt a leggazdagabb: egy orosz–amerikai milliárdos, aki Moszkva, New York és London között ingázott. Néhány különlegesen értékes tárgy nemrégiben eltűnt a South Audley Streeten lévő házából, bár a riasztó nem jelzett be. Az ügyfél a Londonban élő nevelt fiára gyanakodott, és szerette volna tetten érni a fiatalembert, de úgy, hogy erről sem a rendőrség, sem a felesége nem szerez tudomást. A nő szemében a keményen bulizó, munkanélküli fia igazi félreértett csodagyerek volt. Mostanra a házban mindenhol kamerákat rejtettek el, amelyeket a nyomozóirodából figyeltek. A nevelt fiút, akit maguk közt csak Enyvesnek hívtak, szintén megfigyelés alatt tartották, hátha megpróbálná eladni a hiányzó Fabergé-tojást vagy a hellenisztikus kori Nagy Sándor-fejet.

A nyomozóiroda utolsó célszemélyét Cukrosnak nevezték el, és Robin szerint különösen ronda ügy kerekedett körülötte. Egy amerikai hírcsatorna ismert nemzetközi tudósítónője három év után nemrég szakított a barátjával, aki maga is sikeres tévéproducerként dolgozott. Csakhogy nem sokkal a rosszízű szakítás után a nő felfedezte, hogy exbarátja még mindig tartja a kapcsolatot az ő tizenhét éves lányával, akit Midge csak Lábnak hívott. A magas, karcsú, hosszú szőke hajú tizenhét éves lány már amúgy is be-bekerült a pletykalapokba, részben híres neve miatt, részben pedig mert modellkedett néhány helyen. Bár a nyomozók még nem látták jelét szexuális tevékenységnek Cukros és Láb között, a testbeszédük a legkevésbé sem apa-lánya kapcsolatra vallott titkos találkáikon. Láb anyját mérhetetlenül felbőszítette a helyzet, de félt is és gyanakodott, ez pedig csak mérgezte a lányával való viszonyát.

Mivel Andy távozása után csak nehezen bírtak a munkával, mindenki megkönnyebbült, amikor december elején Strike-nak sikerült átcsábítani egy exrendőrt, név szerint Dev Shahot, egy rivális nyomozóirodától. Strike és a másik iroda vezetője, Mitch Patterson között azóta rossz volt a viszony, hogy Patterson magát Strike-ot is megfigyelte régebben. Amikor Shah azzal válaszolta meg az „És miért akar eljönni a Patterson irodától?” kérdést, hogy „Elegem van belőle, hogy pöcsfejeknek dolgozzak”, Strike ott helyben felvette.

Akárcsak Barclay, Shah is nős volt, egy kicsi gyerekkel. Alacsonyabb volt mindkét új férfi kollégájánál, és olyan sűrű szempillái voltak, hogy Robin először azt hitte, műszempillák. Az irodában mindenki rögtön megkedvelte Devet. Strike azért, mert gyorsan feltalálta magát és módszeresen, rendesen csinálta a papírmunkát. Robin azért, mert tetszett neki Devben, milyen fanyar humorérzéke van, és (ahogy magában megfogalmazta) hiányzik belőle minden férfifaszság. Barclay és Midge azért, mert Shah hamar megmutatta, hogy igazi csapatjátékos, és láthatóan egyáltalán nem érdekli, hogy túltegyen minden más külsősön. Pat pedig, mint reszelős hangján elmondta Robinnak egy pénteken, amikor az épp a költségszámláit adta le, azért, mert „maga Imram Khan is elbújhat mellette, hát nem? Látta, milyen szeme van?”

– Hmm, nagyon csinos – bólintott közönyösen Robin, és összeadta a költségeit. Az előző egy év nagy részében Pat látványosan reménykedett, hogy ő majd összejön egy volt külsősükkel, aki nemcsak megnyerő modorú volt és jóképű, hanem kicsit rémisztő is. Robin csakis megkönnyebbüléssel tudott arra gondolni, hogy Dev hál’ istennek nős.

A lakáskeresős terveiről ideiglenesen le kellett tennie, annyit dolgozott, de önként vállalta, hogy figyeli a milliárdos házát a karácsonyi időszakban. Jól jött, hogy van indoka nem hazamenni a szüleihez Mashamba, ugyanis biztos volt benne, hogy Matthew és Sarah ott fognak büszkélkedni az újszülött gyermekükkel (neme egyelőre ismeretlen) az ismerős utcákon, ahol valaha tinédzserként a fiú Robinnal sétálgatott kéz a kézben. A szülei csalódottan vették tudomásul, és Strike is érzékelhetően kényelmetlenül érezte magát, amikor a szaván fogta, és kiadta neki a feladatot.

– Semmi baj – nyugtatta Robin, bár az okokba nem akart belemenni. – Inkább maradok Londonban. Te úgyis kihagytad tavaly a karácsonyt!

Valójában viszont kezdte magán a mentális és fizikai kimerülés jeleit felfedezni. Az utóbbi két évet szinte folyamatosan végigdolgozta, és közben még a szétköltözést és a válást is intéznie kellett. Nem ment ki a fejéből, mostanában milyen tartózkodóan viselkednek egymással Strike-kal, és bármennyire is nem akart hazamenni Mashamba, azért tagadhatatlanul lehangoló érzés volt a tudat, hogy az ünnepek alatt is dolgozni fog.

Aztán december közepén jelentkezett kedvenc unokatestvére, Katie: az utolsó pillanatban meginvitálta, hogy csatlakozzon hozzájuk síelni újévkor. Egy ismerős pár lemondta, mert kiderült, hogy a nő terhes. A szállás már ki volt fizetve, így Robinnak csak a repülőjegyet kellett megvennie. Életében nem síelt még, de mivel Katie és a férje úgyis felváltva vigyáznak majd a hároméves kisfiukra, amíg a másik a pályán van, valaki mindig lesz ott vele társaságnak, már ha épp nem szeretne folyton hasra esni az oktatópályán. Robin úgy érezte, ezzel a kiruccanással valami nyugodt elgondolkodásra, felmérésre kapott lehetőséget, amelyet Londonban sosem talált. Csak miután elfogadta a meghívást, tudta meg, hogy Katie meg a férje, meg még egy ismerős mashami pár mellett ott lesz Balto „Baltás” Ashe is.

Mindezekről nem szólt semmit Strike-nak, csak annyit közölt, hogy lehetősége nyílt elmenni síelni, és szeretne élni vele, ez pedig azt jelenti, hogy egy kicsivel több szabadságot kell kivennie újévkor, mint eredetileg szándékozott. Strike jól tudta, hogy Robinnak sokkal több szabadnap járna, mint amennyit most kér, így hát gondolkodás nélkül beleegyezett, és jó szórakozást kívánt neki.