A koromfekete szív

6

Hírneved? Piha! Mutasd, miként Véd vihartól éjnek évadán, Hogy tart meg indát szőlő vánkosán, Lesz eső tikkadt virág homlokán, Vagy szerelmes szó? Hírnév? Mit sem ér!

FELICIA HEMANS:Properzia Rossi

Január utolsó péntek délutánja a közös íróasztalnál érte Robint a kis Denmark Street-i irodájukban. Csak próbálta elütni az időt, mielőtt elindult volna megnézni egy lakást Actonban, és a Cukros-dossziét olvasgatta. Kintről, az utcáról, nagy zaj szűrődött be: a Charing Cross Road környékén továbbra is óriási építkezések zavartak össze mindent, így az irodába csak pallókon át lehetett eljutni a légkalapácsok és a füttyögő munkások között. Ebben a hangzavarban Robin nem is a kinyíló üvegajtó hangjából tudta, hogy lehetséges új ügyfél érkezett, hanem abból, hogy megcsörrent az asztalon a telefon.

Felvette, és Pat baritonja szólt bele:

– Üzenet Mr. Strike-tól. Ráérne kimenni Gatesheadbe most szombaton?

Ez kódolt értesítés volt. Mióta előző évben megoldottak egy réges-rég kihűlt ügyet, amely után a sajtóban megint írtak róluk néhány igen hízelgő cikket, két kimondottan excentrikus ügyfél is besétált hozzájuk csak úgy. Az első egy nyilvánvalóan elmebeteg nő volt, és nekiállt könyörögni Barclay-nak (a nyomozók közül egyedül ő volt bent éppen), hogy segítsen bebizonyítani: a kormány figyeli őt a gatesheadi lakása szellőzőrácsán keresztül. A másik, egy alaposan kitetovált, némileg megszállottnak tűnő férfi, fenyegetni kezdte Patet, amikor az közölte, pillanatnyilag egyetlen nyomozó sem tudja felvenni a részleteket a szomszédjáról, aki a férfi szerint biztosan egy ISIS-sejt terroristája. Szerencsére Strike épp akkor ért be, amikor a férfi felkapta Pat tűzőgépét, és minden jel szerint hozzá akarta vágni. Azóta Strike ragaszkodott hozzá, hogy Pat zárja be a külső ajtót, ha egyedül van az irodában, és megegyeztek ebben a kódolt üzenetben, ami alapvetően annyit jelentett: „egy dilis van itt.”

– Fenyegető? – kérdezte halkan Robin, és becsukta a Cukros-dossziét.

– Ó, dehogy – felelte Pat higgadtan.

– Elmebeteg?

– Talán egy kicsit.

– Férfi?

– Nem.

– Kérte már, hogy távozzon?

– Igen.

– Strike-kal akar beszélni?

– Nem feltétlenül.

– Jól van, Pat, beszélek vele. Mindjárt kijövök.

Robin letette a telefont, visszacsúsztatta a Cukros-dossziét a fiókba, és már ment is az ajtóhoz.

Pat íróasztalával szemben, a kanapén vállig érő, rendetlen barna hajú fiatal nő ült. Robin azonnal felfigyelt egy-két furcsaságra rajta. Első ránézésre leginkább elhanyagolt, akár egyenesen ápolatlan benyomást keltett. Régi bokacsizmát viselt, amelyre ráfért volna már egy sarkalás, a szeme csak nagy sietve volt kihúzva, sőt, úgy tűnt, mint amit előző nap csináltak, és az inge olyan rémesen gyűrött volt, hogy az is lehet, hogy abban aludt. Csakhogy a kanapén mellette várakozó Yves Saint Laurent-táska (hacsak nem hamis) több mint ezer fontot ért, hosszú, fekete gyapjúkabátja pedig vadonatújnak és jó minőségűnek tűnt. Robint meglátva kicsit elállt a lélegzete, majd még mielőtt a lány bármit mondhatott volna, megszólalt:

– Kérem, ne dobjon ki! Kérem! Nagyon, nagyon muszáj magával beszélnem. Kérem!

– Jól van, jöjjön be – felelte Robin kis habozás után. – Pat, megmondaná Strike-nak, hogy tudok menni Gatesheadbe?

– Hmm – bólintott Pat. – Hát én nem mentem volna.

Robin félreállt, hogy a fiatal nő bemehessen a belső irodába, majd Pat felé fordulva némán azt tátogta: „húsz perc!”

Ahogy becsukta a belső ajtót, feltűnt neki, hogy a nő haja hátul kicsit össze van gubancolódva, mintha napok óta nem fésülködött volna, viszont a kabátja nyakánál kilógó címke szerint a ruhadarab Alexander McQueen.

– Ez valami kódolt üzenet volt? – fordult vele szembe a nő. – Ez a Gateshead-izé?

– Nem, dehogyis – hazudta Robin megnyugtató mosollyal. – Foglaljon helyet!

Robin visszaült az asztal mögé, a nő pedig vele szemben foglalt helyet. Nagyjából Robinnal egyidősnek nézett ki. Kócos haja, rossz sminkje és savanyú képe dacára valami fura módon mégis vonzó tudott lenni. Szögletes arca sápadt, ajka elég vastag, a szeme pedig lenyűgöző borostyánszínű. A kiejtéséből ítélve londoni lehetett. Robin egy apró, homályos tetoválást is észrevett az egyik ujjpercén, egy fekete szívet, ami úgy nézett ki, mintha ő maga csinálta volna. Minden körme tövig rágva, és a jobb mutató- és középső ujja meg is volt sárgulva. Összességében a jövevény olyasvalaki benyomását keltette, akinek nem mennek túl jól a dolgai, és épp az imént rohant ki valami gazdag nő lakásából annak kabátjával és táskájával.

– Gondolom, nem gyújthatok rá? – kérdezte a nő.

– Sajnos, nem, nemdohányzó…

– Nem baj – legyintett. – Van rágóm.

Kotorászni kezdett a táskájában. Először egy barna kartondossziét szedett elő, teli papírokkal. Miközben rágót próbált kirázni a csomagból, a táskát a térdén egyensúlyozva, a dossziéval a kezében, a papírlapok kicsúsztak belőle, és szétterültek a padlón. Amennyit Robin látott belőlük, kinyomtatott tweetek és kézzel írt jegyzetek sorakoztak rajtuk.

– Francba, bocsánat – nyögte ki elálló lélegzettel a nő, felmarkolta a lapokat, és visszadugta a dossziéba. Azt meg a táskájába, és miután bekapott egy rágót, megint felegyenesedett. Most még zaklatottabbnak látszott, a kabátja csúnyán összegyűrődött, és úgy szorította a táskát az ölében, mintha szökni próbáló állatka lenne.

– Maga Robin Ellacott, ugye?

– Igen – bólintott Robin.

– Reméltem, hogy maga lesz itt, olvastam magáról az újságban – mondta a nő. Robint ez meglepte. Az ügyfelek általában Strike-kal akartak beszélni. – A nevem Edie Ledwell. Az a nő kint azt mondta, nincs kapacitásuk még egy ügyfelet…

– Attól félek, pontosan így…

– Tudtam én, hogy nyilván nagyon keresettek, de… tudok fizetni! – vágott közbe a nő, és a hangjába valami fura meglepetés is vegyült. – Tényleg tudok, megengedhetem magamnak, és… hát, hogy őszinte legyek, kétségbe vagyok esve!

– Valóban teli vagyunk, attól tartok – kezdte Robin. – Van várólis…

– Kérem, csak hadd mondjam el, miről van szó! Elmondhatnám? Kérem! És akkor, talán, még ha nem is tudják… megcsinálni… talán tanácsolhat valamit, hogy… hogy… vagy ajánlhat valakit, aki segíthet. Kérem!

– Rendben van – mondta Robin, mert ez felkeltette a kíváncsiságát.

– Oké, szóval… hallott már A koromfekete szívről?

– Ööö… igen – felelte meglepetten Robin. Az unokahúga, Katie említette a rajzfilmet egy este vacsoránál, Zermattban. Katie a szülés utáni szabadsága idején látta A koromfekete szívet, ami teljesen elvarázsolta, bár mintha nem lett volna benne biztos, tényleg vicces-e, vagy csak egyszerűen fura. – A Netflixen megy, nem? Én nem néztem.

– Oké, mindegy, ez nem számít – vágta rá Edie. – A lényeg, hogy az expasimmal csináltuk együtt, és hogy sikeres lett, vagy mi – mintha valahogy feszülten mondta volna ki a „sikeres” szót –, és lehet, hogy filmes szerződés is lesz, de ez csak azért fontos, mert… jó, ahhoz nem fontos, amit ki akarok deríteni, de azért fontos, hogy tudja, mert ebből látszik, hogy tényleg tudok fizetni.

Mielőtt Robin bármit szólhatott volna, Edie sietve folytatta:

– Szóval, két rajongónk, most már néhány éve… hát gondolom, lehet őket rajongónak hívni, vagy legalábbis azok voltak eredetileg, szóval ez a két rajongó csinált egy netes játékot a figuráinkra alapozva. Senki sem tudja, ki ez a kettő, akik a játékot csinálták. Az Anomie és a Morehouse neveket használják. A legtöbbet Anomie szerepel, neki van nagy követőtábora a neten. Vannak, akik szerint Anomie és Morehouse ugyanaz a személy, de én nem t’om, ez igaz-e. Szóval, Anomie… – nagy levegőt vett –, ez a pasas, mert biztos vagyok benne, hogy férfi, szóval azt tűzte ki célul, hogy… hogy…

Hirtelen elnevette magát, de valami teljesen vidámság nélküli kacajjal. Akár fájdalomkiáltás is lehetett volna.

– Hogy a lehető legjobban megkeserítse az életemet. Egészen… hogy minden egyes nap… hogy sosem áll le, sosem hagy békén. Akkor kezdődött, amikor adtunk egy interjút Joshsal, és megkérdezték, láttuk-e Anomie játékát, és hogy bírjuk-e. Mi meg, és ezt nehéz elmagyarázni, a rajzfilmben van egy Drek nevű figura, érti? Én most már kurvára szeretném, ha nem lenne benne ez a Drek, de ahhoz már késő. Mindegy, szóval a sztorinkban Drek ráveszi a többi szereplőt egy játékra, de folyton új szabályokat talál ki, és mindig mindenki megszívja, kivéve őt. Ez az ő játéka igazából egyáltalán nem játék, nincs benne logika, csak annyi, hogy szívatja vele a többi szereplőt. Szóval megkérdezték az interjúban, hogy ismerjük-e Anomie és Morehouse játékát, én meg mondtam, hogy igen, de hogy a mi filmünkben ez a játék nem is játék igazából. Inkább valami metafora… elnézést, ez biztos olyan hülyén hangzik, de hát ezzel kezdődött, ugye, hogy azt mondtam, Anomie játéka igazából nem ugyanaz, mint Dreké a rajzfilmben. Mindegy, szóval Anomie teljesen bekattant, amikor kikerült az interjú. Elkezdett folyamatosan engem támadni. Azzal jött, hogy ők minden szabályt egyenesen Drektől vettek át a filmből, szóval mi a faszt akarok én, mit mondom, hogy nem ugyanaz? És egy csomó rajongó egyet is értett vele, hogy én azért fikázom a játékot, mert az ingyenes, és le akarom lövetni, hogy csinálhassak hivatalos Drek-játékot, és kaszálhassak vele. Gondoltam, majd elül az egész, de nem, egyre rosszabb és rosszabb lett. Nem is tudom… ez már túlmegy minden… Anomie kirakott a netre egy képet a házamról! Elhitette mindenkivel, hogy prostituált voltam, amikor nem volt pénzem. A halott anyámról küldözgetett nekem nyilvánosan képeket, hogy én hazudtam a haláláról. A rajongók meg beveszik az egészet, és ők is nekem esnek, olyasmikért, amiket nem is csináltam, nem is mondtam, és nem is gondolok! De egyébként olyanokat is tud rólam, amik igazak, és amiket nem tudhatna. Tavaly… – Robin látta, hogy Edie keze megremeg a drága táska pántján –, tavaly megpróbáltam megölni magam.

– Annyira saj… – kezdte Robin, de Edie csak türelmetlenül legyintett: nyilván nem kért az együttérzésből.

– Alig tudott róla valaki, de Anomie igen, még mielőtt benne lett volna a hírekben. Még azt is tudta, melyik kórházba vittek. Írt róla a Twitteren, hogy csak színlelés az egész, azért csináltam, hogy a rajongók sajnáljanak. Mindegy, szóval múlt vasárnap… – folytatta Edie, és már a hangja is remegett –, Josh, na ő az, akivel együtt csináltuk A koromfekete szívet, mondtam, hogy mi együtt… együtt voltunk, aztán szakítottunk, de a rajzfilmet még mindig együtt csináljuk, szóval Josh felhívott, hogy azt hallotta, hogy én vagyok Anomie, hogy én zaklatom magamat a neten, én találok ki hazugságokat magamról, csak hogy rám figyeljenek meg sajnáljanak. „Ki mondja ezt?”, kérdeztem tőle, de nem akarta megmondani, csak annyit, hogy „ezt hallottam”. És hogy azt akarja, mondjam meg kerek perec, hogy ez nem igaz. Mondtam, hát hogy gondolhatod akár egy kibaszott másodpercre is, hogy igaz lehet?

Edie ekkorra már szinte kiabált.

– Rá is tettem a telefont, de visszahívott, tovább veszekedtünk, és már majd’ két hete, és még mindig elhiszi ezt a szart, és nem tudom meggyőzni, hogy…

Kopogás hallatszott az ajtó felől.

– Igen? – szólt ki Robin.

– Kérnek kávét? – kérdezte Pat a résnyire nyitott ajtón. Először Robinra, majd Edie-re pillantott. Robin tudta, hogy Pat csak meg akart róla győződni, hogy nincs semmi gond, miután hallotta Edie felemelt hangját.

– Én nem, köszönöm, Pat – felelte Robin. – Edie?

– Én… nem, kösz – mondta Edie, Pat pedig becsukta maga mögött az ajtót.

– Szóval, tegnapelőtt – folytatta a történetet Edie – megint beszéltünk Joshsal, és ezúttal azt állította, hogy van nála egy dossziényi „bizonyíték” – a két kezével idézőjeleket mutatott a levegőben –, ami bizonyítja, hogy valójában én vagyok Anomie.

– Az az…? – mutatott Robin a nő ölében szorongatott táskába, amelyben ott lapul a kartondosszié.

– Nem, ez csak mindaz, amit Anomie írt rólam Twitteren… én nem hiszem, hogy ez az állítólagos kurva dosszié Joshnál létezik egyáltalán. Mondtam neki: „honnan szerezted?” És nem volt hajlandó megmondani. Be volt tépve… – nézett fel Edie. – Egy csomó füvet szív. Megint rátettem a telefont. Tegnap egész nap csak így járkáltam fel-alá és… mégis miféle kibaszott bizonyíték lehet, hogy én vagyok Anomie? Ez egyszerűen kurvára nevetséges!

Megint szinte kiabált már, aztán megtört a hangja. A borostyánszín szemekből már patakzottak a könnyek. Ahogy próbálta őket letörölni, széles, szürke csíkokat húzott a szemfestékéből az arcára, a halántékára.

– A barátom munkában volt, én meg csak… annyira kibaszottul kétségbeestem, aztán azt gondoltam, hát csak egyféleképpen vethetek ennek véget. Ki kell derítenem, kicsoda valójában Anomie. Mert szerintem én tudom is. A neve Seb Montgomery. A művészeti suliba járt Joshsal. Josht kirúgták, de Sebbel továbbra is haverok maradtak. Seb még segített is animálni A koromfekete szív első néhány részében. Jó animátor, de aztán később már nem volt rá szükségünk, és tudom, hogy mikor kezdett gyűlni a nagy rajongótábor, már mérges volt emiatt, és engem hibáztatott. Az igaz, hogy olyan nagyon sosem bírtam, de nem én csesztettem Josht, hogy rúgjuk ki, egyszerűen már nem volt rá szükség. Seb és Josh még mindig haverok, Josh meg bárkinek elmond bármit, semmilyen gátlása sincs, különösen ha be van rúgva vagy beszívott, márpedig általában úgy van, és így tudhatja Seb azt a sok személyes dolgot, amit Anomie tud rólam, na de ami bizonyítja is, hogy Seb az… – mondta Edie, és a keze már el is fehéredett, úgy szorította a táskája pántját –, az az, hogy Anomie valami olyat is tud, amit én kizárólag Sebnek mondtam el. Mert, tudja, van a filmben egy másik szereplő…

Robin ugyan őszintén együttérzett a hívatlan vendéggel, de lopva mégis az órájára pillantott. Csak teltek a percek, és őt várta az a lakás Actonban.

– Úgy hívják, Falfehér, aki egy szellem, egy lány, és na ő aztán egy kurva csomó bajt okozott még… de ez most nem érde… az a lényeg, hogy egy este a kocsmában elmeséltem Sebnek, hogy Falfehér figurájában van egy-két dolog, amit egy volt lakótársamról mintáztam. És egy hónapja Anomie kiírta ezt is, még a lakótársam nevét is! Fel is hívtam Sebet. Kérdeztem tőle, „kinek mondtad el azt a dolgot Falfehérről meg Shereece-ről?” Ő meg úgy tett, mintha nem is emlékezne, hogy elmondtam. De hazudik. Tudom, hogy Seb Anomie, tudom, hogy ő az, és muszáj bebizonyítanom, muszáj, nem bírom ezt tovább! Fél éve – folytatta Edie, pedig Robin már szólt volna közbe – én magam is regisztráltam a játékba, hogy megnézzem, milyen belülről. Tényleg csoda szépen néz ki, akárki is animálta, hát az biztos, hogy tehetséges, de amúgy játéknak annyira nem jó, inkább valami animált chatszoba. Egy csomó rajongó jár be oda, csak hogy engem szapuljanak, legalábbis úgy vettem ki. Próbáltam kérdezgetni a többi játékostól, kicsoda Anomie, és hogy tudnak-e róla bármit. De valaki biztos leadta a drótot, hogy túl sokat kérdezősködöm, mert kitiltottak. Tegnap éjjel alig bírtam aludni, ma reggel meg felébredtem, és az volt a fejemben, hogy muszáj csinálnom valamit, mert nem bírom ezt tovább. Profi nyomozóra van szükségem, és ezért…

– Edie! – Robinnak sikerült végre közbeszólnia. – Teljesen megértem, miért akarja kideríteni, kicsoda Anomie, és együtt is érzek magával, de…

– Kérem! – Robin szavai hallatán Edie mintha összezsugorodott volna a nagy kabátban. – Kérem, segítsen! Már ott tartok, hogy kifizetek bármit!

– Mi nem foglalkozunk olyasmivel, amilyen munkára itt szükség lehet – fejezte be a mondatot Robin. Így is volt. – Szerintem magának olyan kell, aki kibernyomozásra specializálódott, mi meg sosem csináltunk ilyet. És nincs is…

– El sem tudja képzelni, milyen érzés, hogy nem tudom, ki az, hogy nem tudom, miért utál ennyire! Ahogy beszél… Josht kedveli, de engem gyűlöl. Szerintem azt gondolja magáról, ő az igazi… mit tudom én… szerintem meg van győződve róla, hogy neki kellene irányítani A koromfekete szív minden dolgát, dönteni a sztorikról, feltételeket szabni a filmstúdiónak, kiválogatni az összes szinkronhangot… na, így viselkedik, mintha neki kellene irányítania, én meg csak valami kellemetlen… valami kellemetlen élősködő lennék, aki valahogy véletlenül odakerült ebbe a dologba, amit ő ennyire szeret.

– Figyeljen – mondta Robin kedvesen –, megadom magának két másik nyomozóiroda nevét, akik talán segíthetnek, mert úgy gondolom, mi nem felelünk meg erre a feladatra.

Leírta Edie-nek a neveket, és átadta neki a cédulát.

– Köszönöm… – nyögte ki halkan Edie. Remegett a kezében a papír, ahogy lenézett rá és elolvasta az ajánlott irodák nevét. – Én szerettem… úgy szerettem volna, ha maga segít, de gondolom, ha nem tud…

A cédulát a táskájában dugta, Robin pedig külön erőfeszítéssel nem szólt rá, hogy el ne veszítse, pedig ez nagyon is valószínűnek látszott. Edie-nek fel is tűnt, hogy Robin a táskáját nézi, egy kicsit fel is emelte az öléből.

– Még csak egy hónapja van meg – mondta, és megfordította, hogy Robin is lássa a sötét foltokat a vörös bőrön. – Szétment a tollam. Szarul megy, hogy rendben tartsam a dolgaimat. Azért vettem, mert azt mondtam magamnak, igenis megérdemlem, merthogy sikeresek vagyunk… Ha-ha-ha! – nevetett keserűen. – Kurvára sikeresek, ja!

A táskát szorítva felállt, és Robin is felállt vele szemben. Az irodai világítás éles fényében Edie még sápadtabbnak tűnt, és amikor Robin elindult felé, hogy kikísérje az ajtón, hirtelen látta, hogy amiről azt hitte, kosz vagy elkent smink Edie nyakán, az igazából egy véraláfutás.

– Mi történt a nyakával?

– Tessék? – nézett rá Edie.

– A nyaka – mutatott rá Robin. – Véraláfutásos.

– Ó!

Edie odakapta a kezét.

– Á, ez semmiség. Csak ügyetlen vagyok. Mint talán észrevette.

Pat hátrafordult az asztalától, ahogy kiléptek a belső iroda ajtaján.

– Van itt vécé, amit használhatnék? – érdeklődött feszült hangon Edie.

– Kint a lépcsőházban, az ajtó mellett – bólintott Robin.

– Á. Hát, akkor… viszlát.

Nyílt és csukódott az üvegajtó. Edie Ledwell távozott.