A koromfekete szív

8

Önfeledt lány volt, vakmerő, Sokszor nagyvonalú, De nyelve néha, mint a kard Vágott, és jött a bú.

CHRISTINA ROSSETTI:Jessie Cameron

Nem is volt olyan könnyű megtalálni az éjszakai klub, a Nightjar bejáratát, ahová Strike aznap este igyekezett. Először el is ment a hétköznapi faajtó mellett a City Roadon, és vissza kellett sétálnia. Becsengetett, és megmondta a nevét, mire beengedték, és mehetett le a lépcsőn egy félhomályos, sötét faburkolattal és nyers téglafalakkal kialakított bárba.

Ez a hatodik találkája volt Madeline Courson-Milesszal. Minden korábbi együtt töltött estéjük is egy-egy londoni bárban vagy étteremben kezdődött, amelyet mindig Madeline választott, és a nő átalakított istállósoron lévő lakásában végződött Pimlicóban, ahol ketten éltek a fiával, Henryvel. Henry Madeline tizenkilenc éves korában született. Az apja, akihez a nő sosem ment hozzá, szintén tizenkilenc volt, amikor Madeline teherbe esett. Később sikeres belsőépítész lett, és Strike nagy elismeréssel figyelte, milyen barátságosnak tűnt még mindig a viszonyuk.

Miután Henry apjával szakított, Madeline hozzáment egy színészhez, majd el is vált tőle, mert az elhagyta az első nagyfilmje női főszereplőjéért. Strike határozottan más volt, mint a művészfélék, akikkel Madeline eddig találkozgatott, de a nyomozó nagy szerencséjére úgy tűnt, kimondottan élvezi ezt a másságot. Ami a tizenhat éves Henryt illeti, ő csak egy-egy szóval, nem kimondottan udvariasan válaszolgatott Strike-nak, ha összefutottak Madeline-nél. Strike nem vette a lelkére. Jól emlékezett rá, mit gondolt azokról a férfiakról, akiket az anyja hordott haza.

A nyomozónak tökéletesen megfelelt, hogy mindig az új barátnője válassza ki, hol találkozzanak. Mivel a munka már elég régen szinte teljesen kitöltötte az életét, nem nagyon tudta, hová érdemes menni Londonban esténként. Egyes exei, például a régi menyasszonya, Charlotte, mindig is elégedetlenek voltak a helyekkel, amelyeket megengedhetett magának, mostanában viszont volt elég pénze, hogy ne kelljen a számlák miatt aggódnia. Az egyetlen kifogása talán az lehetett, hogy Madeline mintha időnként megfeledkezett volna róla, hogy egy ekkora embernek nem elég a bárban kapható rágcsálnivaló egy munkával töltött nap után, így most is felkészült egy Big Mac és egy nagy sült krumpli elfogyasztásával, mielőtt elindult volna a Nightjarba. Madeline azt ígérte, jók az italok, és lesz élőzene.

Egy kétszemélyes asztalhoz kísérték, le is ült várni. Madeline általában legalább fél órát késett. Egy sikeres céget vezetett, a fő bemutatóterme és üzlete a Bond Streeten volt. Ékszereket adott el és bérbe jól ismert ügyfeleknek, köztük híres színészeknek és a királyi család tagjainak is. Strike kezdte megszokni, hogy Madeline teljesen felpörögve érkezik, és megszállott sebességgel beszél a legújabb munkahelyi gondjairól, aztán egy-két korty alkohol után felenged. Mindent a saját erejéből ért el, Strike-nak pedig tetszett, mennyire elkötelezett a munkája iránt, milyen szenvedéllyel veti magát bele, meg a sommás megjegyzései is mindazokról, akik a kiejtése vagy a származása miatt alábecsülték. Ráadásul még csoda szép is volt, és úgy tűnt, nagyon lelkes a szexért Strike-kal, és a hosszú hónapokig tartó kényszerű önmegtartóztatás meg a Ritz előtti pillanat után Robinnal a nyomozó önbecsülésének különösen jól jött mindez. Bár a barátai közül senkinek sem mondta, hogy találkozgat Madeline-nel, azért magában úgy fogalmazott, hogy próbál esélyt adni a dolognak.

– Még várok, köszönöm – mondta a rendeléséért érkező pincérnőnek, és a következő húsz percet az itallap tanulmányozásával töltötte. Figyelemre méltóan hosszú volt, és igen különleges italvariációkat kínált. A szomszéd asztalnál ülő párnak épp akkor hoztak ki két koktélt, és a pohár pereme mintha vattacukorral lett volna bevonva. Strike sokkal jobban örült volna egy pint Doom Barnak.

– Bébi, annyira sajnálom, hogy megint késtem! – hallotta végre Madeline hangját, ahogy kifulladva odaért az asztalhoz. Kék szarvasbőr miniruhát viselt és csizmát, és csodálatosan nézett ki, mint eddig mindig, amikor találkoztak. Becsusszant a Strike melletti székre, az egyik karját a nyaka köré fonta, és magához húzva szájon csókolta.

– Ügyvédekkel kellett találkozzak – mondta aztán. – Jéjzusom, kell egy ital! Megnézték a képeket, és ők is úgy gondolják, az Eldorádós picsák lenyúlták a terveimet. És másfél órán keresztül magyarázták nekem, hogy milyen nehéz is ezt bizonyítani, mintha nem tudnám azt nagyon jól, de hát gondolom, ha elmondják ugyanazt máshogy tízszer, addig is megy az idő, ők meg órára számláznak, szóval nyilván… még nem néztem meg, jöjjön majd vissza! – csattant fel a visszatérő pincérnő láttán. Az távozott. Madeline elvette a koktéllapot Strike-tól.

– Te mit iszol? Nekem valami erős kell… na, mit gondolsz, milyen a hely? Menő, mi? Na mit is igyak… vodkát, igen! Kérek egy Orka Puncsot. Most meg hol ez a lány?

– Épp most küldted el a francba – jegyezte meg Strike.

– A fenébe, udvariatlan voltam? Igen? Mert annyira rohadtul szar délutánom volt, még új biztonsági csávónk is van, és nagyon durván túl komolyan veszi magát, majdnem nem engedte be Lucinda Richardsont a boltba ma! Asszem, muszáj lesz neki adni egy listát, hogy ki kicsoda… á, itt van! – Madeline ezúttal mosolyogva nézett a pincérnőre, aki már kissé óvatosan közeledett. – Kaphatnék egy Orka Puncsot?

– És egy Torontót, legyen szíves! – tette hozzá Strike. A pincérnő rámosolygott, és távozott.

– Milyen napod volt? – érdeklődött Madeline, de még mielőtt a nyomozó válaszolhatott volna, az asztal alatt a combjára csúsztatta a kezét. – Bébi, kérdeznem kell tőled valamit, és kicsit aggódom is miatta. De szerintem inkább csak megkérdezem most, és túl leszek rajta.

– Már számítottam rá – felelte Strike komoly képpel. – Nem, nem modellkedem neked.

Madeline vonyítva felkacagott.

– Baszki, pedig fantasztikus lennél! Micsoda kurva jó reklám lenne, rakhatnék rád, mondjuk, egy tiarát… Nem, de azért vicces, hogy ezt mondod, mert… nézd, ezt már hamarabb elkezdtük szervezni, csak most aggaszt, hogy te mit szólsz hozzá… Charlotte Campbellről van szó.

– Mi van vele? – kérdezte Strike, és igyekezett szenvtelen hangon megszólalni.

Mivel Madeline épp Charlotte mostohatestvérével volt aznap este is, amikor megismerkedtek, Strike-ot nem lepte meg, hogy a nő meglehetősen jól informált az ő bonyolult, Charlotte-tal közös történetéről. De azért teljesen egyértelművé tette számára, mennyire barátságos a viszonyuk a volt menyasszonyával, mielőtt másodszor is találkára hívta volna Madeline-t. Azt is örömmel hallotta, hogy a két nő csak futólag ismeri egymást, csak mert Charlotte kölcsönzött Madeline-től ékszereket, és időnként összefutottak az olyan megnyitókon vagy koktélpartikon, amelyekre az ügyfelei rendszeresen jártak.

– Belement, hogy ő legyen az egyik modell az új kollekciómhoz, még tavaly… – mesélte Madeline, és figyelmesen várta Strike reakcióját. – Olyan furán éreztem magam, azért nem mondtam… négy modell lesz, megszereztük Alice de Bockot, Siobhan Vickeryt meg Constance Cartwrightot…

Strike-nak egyik név sem mondott semmit, és ezt Madeline le is olvasta az értetlen arcáról.

– Hát, és ők mind egy kicsit… Alice az a modell, akit bolti lopásért kaptak el, Siobhan meg akivel Evan Duffieldnek volt viszonya, amikor még nős volt… a kollekció neve Notorius, szóval olyan nőket akartam hozzá, akik, tudod… akik a pletykalapokban is vannak, fogalmazzunk így. Gigi Cazenove-t is akartam… – komorult el hirtelen Madeline –, azt a szegény lányt, aki…

– Aki felakasztotta magát szilveszterkor, igen – bólogatott Strike. Azóta utánaolvasott a dolognak. A huszonhárom éves popénekesnő nem olyan zenét csinált, amilyet ő valaha önszántából hallgatott volna, és a sajtóban megjelent hatalmas szemű, keskeny arcú képeiről Strike-nak egy riadt őzike jutott eszébe. A halála előtti hat hónapban egy környezetvédelmi jótékonysági szervezet szószólójaként is tevékenykedett.

– Pontosan. Akkor volt, hogy rázuhant minden szar a közösségi médiában, mint kiderült, minden alap nélkül, és gondoltam, olyan csodálatos kurvaanyátok lehetne ez mindenkinek, aki zaklatta, de… mindegy, szóval Charlotte belement, hogy modellkedjen, és elvileg jövő héten meg is csináljuk a képeket. De ha nem akarod, akkor gondolom, most még kirakhatom…

– Ne hülyéskedj már! – vágott közbe Strike. – Ez a te dolgod, szó szerint. Engem nem érdekel. Semmi közöm hozzá.

Nem örült épp a hírnek, de nem is lepte meg. Charlotte már akkoriban is modellkedett időnként, amikor együtt voltak, még írt is kisebb-nagyobb cikkeket a Vogue-nak és a Tatlernek. Ilyen az, amikor egy gyönyörű címlaplány, akinek különösebben nem kellene dolgoznia, csak úgy mégis csinálni akar valamit.

– Komolyan mondod? De tényleg komolyan? Mert tényleg kurva jól beleillene, és mind a négyen egyszerre, az határozottan nagy dolog lenne. Charlotte-ra ilyen hagyjámá-nyakörvet akarok rakni, rajta csiszolatlan smaragdokkal.

– Nyakörvet? – nézett nagyot Strike, mert erről a szóról csak a kutyák jutottak eszébe.

– Az egy ilyen vastag, nyakra szoruló fajta nyakék – nevetett Madeline megint, és ismét odahajolt egy csókért. – Jéjzusom, imádom, hogy le se szarod az ékszereket. Olyan kurva jó ez a változatosság kedvéért!

– Miért, a legtöbb férfit érdeklik az ékszerek?

– Hát meglepődnél… vagyis azt nem tudom, hogy érdeklik-e őket tényleg maguk az ékszerek, de a tervek és rajzok gyakran igen, vagy hogy mennyit érnek a kövek, vagy még véleményük is van… annyira elegem van, hogy minden férfinak muszáj elmondania a véleményét… vagy lehet, hogy csak az ügyvédekből van elegem. Hol az a hülye pincércsaj? Meghalok egy italért…

Ahogy Strike várta is, az Orka Puncs felének elfogyasztása után Madeline kezdett ellazulni kicsit. Az aprócska színpadra egy jazz-kvartett zsúfolódott fel, és a nő keze lágyan Strike combján nyugodott, miközben kiabálva beszélgettek tovább.

– Végül is mondtad, milyen napod volt? – kérdezte Madeline, amikor megjött a második kör koktél.

– Nem – felelte Strike. – De jó volt.

Madeline kissé csalódottan vette tudomásul, hogy a nyomozó sosem osztotta meg vele az aktuális ügyek részleteit. Lassan kialakult köztük az a vicc, hogy Strike a londoni polgármester után nyomoz, vagy kitalálhatott volna valami vicces bűncselekményt, amivel Boris Johnsont elkapta, de most úgy érezte, nincs elég erő a tüdejében végigmondani egy ilyet a szaxofonos jelenlegi hangereje mellett. De amikor végre szünet jött el a koncertben, és a taps is véget ért, megkérdezte Madeline-t:

– Te hallottál már A koromfekete szívről?

– A miről? Ó, várj csak… az nem az a fura rajzfilm?

– De, de. Ismered?

– Nem, igazából nem, de Henry egy ideig követte – felelte a nő. – Van benne egy szereplő, Dred, vagy Dreg, vagy valami, nem?

– Nem t’om – mondta erre Strike. – Én is csak ma hallottam róla először.

– Ja, hát Henry bírta Dreget. De nem rúgták ki azt a pasast, aki a hangja volt, vagy ilyesmi? Emlékszem, Henry meg a barátai beszéltek róla. Utána már nem is érdekelte az egész. Egy kicsit magas ez nekem, ez a sok YouTube-os cucc mind. Ott nem lehet ékszereket eladni.

– Hol lehet a legjobban?

– Az Instagramon! – vágta rá azonnal Madeline. – Nem láttad még az Instagramomat? Aztakurva, és te hívod magad a pasimnak…

A táskájából előkapta az iPhone-ját, és már nyitotta is meg az alkalmazást, hogy megmutassa Strike-nak. Csizmás lábát ritmusra lóbálta, amíg a lassú wifin betöltődött.

– Na, tessék! – adta Strike kezébe.

Lassan végigpörgette a képeket a Madeline ékszereit viselő csoda szép nőkről, köztük néhány művészi londoni fotóval és Madeline számos szelfijével a saját fülbevalóival és nyakékeivel.

– Csinálhatnánk egy szelfit most, kirakhatnám – szólalt meg, kikapta a telefont Strike kezéből, és már kapcsolta is be az előlapi kamerát. – Ez menő háttér!

– A magánnyomozók nincsenek Instagramon – bukott ki Strike-ból, és ösztönösen felkapta az egyik nagy, szőrös kezét a lencse elé.

– Nem… – nézett rá Madeline meglepetten. – Gondolom, ez van. Kár. Ma este mindketten egészen jól nézünk ám ki!

Azzal eltette a telefont a táskájába.

– Rakhatsz ki rólam képet, ha megvan az a tiara – mondta Strike, Madeline pedig halkan elnevette magát.

– Kérsz még egy italt, vagy… – hajolt oda, és forrón Strike fülébe lehelte a szavakat –, menjünk el hozzám?

– Hozzád – felelte Strike, és felhörpintette az italát. – Holnap kora reggel a Sloane Square-re kell mennem.

– Igen? Mit keres Boris a Sloane Square-en?

– Lopkodja a dísztárcsákat a kocsikról meg öregasszonyokat rabol ki… csak a szokásos – vágta rá Strike. – De ravasz egy szemétláda, még mindig nem sikerült rajtakapnom!

Madeline megint nevetett, Strike pedig felemelt kézzel kérte a számlát.