Vonzó ajánlat

Chapter 5

Sophie

– Sophie Sage néven foglaltam asztalt egy tízfős társaságnak – mondom a bársonykötél mögött roskadozó, nagydarab kidobóembernek.

A férfi teljesen feketében van, és soha el nem tűnő, mogorva fintor húzódik az ajkán – de feltételezem, hogy ez a munkakörével jár. Minden péntek és szombat este az a feladata, hogy megtöltse a klubot olyan vendégekkel, akik jól érzik magukat, és közben mégsem viselkednek totális seggfejekként.

Persze, ez elég egyszerűnek hangzik, de elég csak öt percig állni a kinti, soha véget nem érő sorban – ráadásul a csípős februári hidegben –, miközben az emberek ordibálnak az ajtónál álló kidobóknak, hogy megértsd, egyáltalán nem is egyszerű ez a munka. Ha valamiért, akkor azért fizetik ezt az embert, hogy mások verbálisan zaklassák, miközben követelőző, részeg idiótákkal foglalkozik. Egész éjjel. Ha ehhez hozzáadjuk a pattanásos arcú tinédzsereket, akik hamis személyivel és hitelkártyával nyomulnak – amit akkor loptak, amikor a szüleik nem figyeltek –, akkor inkább dörzsölnék csalánt a szemembe, minthogy helyet cseréljek vele.

A kidobó lenéz a jegyzettömbjére, aztán újra felnéz rám.

– Gondolom, maga Sophie.

– Így is van. Én vagyok ő, ő pedig én – válaszolom kissé kínosan, remegő állkapoccsal. A lélegzetem néhány másodpercig fennakad, és mélyebben összehúzom magamat műszőrme kabátomban. Megpróbálom megakadályozni, hogy a borzongás eljusson a lábamig.

A tekintete elhalad mellettem, az ikertestvéremre, Belle-re, az idősebb nővérünkre, Katelynnre, majd a kis csapatunk többi tagjára, amely Belle hét közeli barátnőjét foglalja magában – Laurát, Tashát, Kirstent, Jackie-t, Tonyát, Brit és Devont.

Ezek a lányok vagy együtt jártak Belle-lel egyetemre az NYU-n, vagy együtt dolgoznak vele az MK modellügynökségnél. Néhányukat jobban ismerem, mivel Belle és én sok időt töltünk együtt, de ezek az emberek határozottan inkább az ő barátai, mint az enyémek.

– Ki a leendő menyasszony?

– Ez a gyönyörű lány lenne itt, a szalaggal – jegyzem meg, és hátralépek, hogy átkaroljam az ikertestvéremet.

Belle elmosolyodik, és a már amúgy is becsípett csoportunk többi tagja füttyögni és huhogni kezd, a húgom pedig a vállamba temeti az arcát.

Kuncogok, és megnyugtatóan megszorítom a karját.

Köszönhetően annak a fantasztikus lánybúcsúnak, amit a testvéremnek szerveztem, a csapatunk állati jól érzi magát, ráadásul jó úton haladunk afelé, hogy teljesen elázzunk a piától, készen állva az esténk csúcspontjára a negyedik és egyben utolsó állomásunkon, New York egyik legmenőbb új szórakozóhelyén, a Club Craze-ben.

– Hűha! Ti ketten... – kezdi a kidobó, és én azonnal felismerem a tipikus szöveg első szavait, amelyek mindenki száját elhagyják, amikor együtt látnak minket Belle-lel.

– Egypetéjű ikrek vagyunk – válaszolom neki tudálékosan mosolyogva. – Tudod, mint az Olsen-ikrek, csak barnában.

– Bár még sosem találkoztunk Jesse bácsival, és felnőttkorunkban sem váltunk remetékké – horkan fel Belle.

Félig-meddig kísértésbe esem, hogy a szememet forgassam magam és a testvérem miatt, mivel kicsit úgy hangzik, mintha óránként elmondanánk ezt a begyakorolt beszédet, de a kidobó reakciója háttérbe szorítja az öniróniával folytatott mentális csatámat. Lehet, hogy ez a fickó még sosem látott egypetéjű ikreket, de a tekintete folyamatosan Belle és köztem vándorol, mintha űrlények lennénk, akik épp most szálltak ki a repülő csészealjukból. A szemünk talán zöld, de a bőrünk nem az – legalábbis még nem. Talán még néhány óra ivászat után az lesz.

Szerencsére, amikor Tonya fontoskodva felajánlja, hogy megmutatja a férfinak a G kosaras melleit, ha bevisz minket, mielőtt szó szerint boszorkánymellekké válnának, a pasas visszapillant a papírjára, és a mogorva fintora majdhogynem mosolyba fordul.

– A ruhák egyelőre maradjanak fent – mondja a fejét rázva. – De ha már bent vagy, és bekísérnek a privát VIP-partiszobádba...

Tonyára kacsint.

– Kiélheted magad, ahogyan csak akarod. – Megnyalja az ajkát, és magában azt mormolja: – Tényleg el kellene gondolkodnom azon az áthelyezésen.

Tonya felnevet, és lábujjhegyre áll, hogy egy részeg puszit nyomjon az arcára. – Privát VIP-partiszoba – suttogja Belle a fülembe, miközben nyilvánvalóan túlságosan bepánikolt ahhoz, hogy felfigyeljen a Lánybúcsú: Kidobóember a klubnál című műsorra, ami éppen előttünk zajlik. Elfordulok az akciótól, hogy megnyugtatóan rápillantsak és átkaroljam a vállát, és mire visszafordulok, a korábban sztoikus kidobónk már leoldotta a bársonykötelet, hogy beengedjen bennünket, ezzel vetve véget a Tonyával való flörtölésnek.

Kicsit szomorú vagyok, hogy lemaradtam az akció egy részéről, de hálát adok a melegért.

– Jó szórakozást, hölgyeim!

– A pokolba is, ez az! – ujjong Kirsten, átkarolva Laura és Bri vállát. – Előbb igyunk, aztán irány a táncparkett!

Katelynn diszkréten becsúsztat egy húszdollárost a kidobó első ingzsebébe, és megveregeti a mellkasát.

– Később majd emlékezhetsz erre, és persze Tonya melleire, amikor ki kell rúgnod valamelyik ribancot a klubodból.

A pasas arcán végre elömlik a várva várt mosoly, én pedig megragadom Belle kezét.

– Menjünk, hugi! Ideje, hogy a tetőfokára hágjon ez a lánybúcsú!

Ahogy belépek a nagy ajtón, forró levegő csapja meg az arcom, és megkönnyebbülten felsóhajtok.

Hála az égnek.

A house zene lüktetése fokozatosan erősödik, ahogy végigsétálunk a klub belsejébe vezető, gyengén megvilágított folyosón. Minél közelebb érünk, annál jobban uralja a fülemet a zene, és annál jobban ringatják az előttem álló hölgyek a részeg csípőjüket, miközben egyre hangosabban adnak hangot az elismerésüknek.

A Club Craze tömve van, pedig hivatalosan még meg sem nyitott. Ez még csak a kezdeti időszak, az isten szerelmére. Csak amiatt jutottunk be ide, mert miután hallottam a közelgő nyitásról, felmentem a weboldalukra, hogy egy kis kutatást végezzek a munkámhoz. Itt rábukkantam egy felhívásra, amelyen keresztül jelentkezni lehetett egy zárt körű rendezvényre. Soha nem gondoltam volna, hogy kiválasztanak minket, de mégis ez történt.

Csak remélem, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket.

A folyosó végére érve egy nagy, tágas térbe érkezünk, amely zsúfolásig tele van a klubba látogatókkal, és egy csinos, szőke nő, alakját hangsúlyozó fekete ruhában vigyorogva üdvözöl minket.

Hogy halljam őt a zűrzavaron keresztül is, a lármás csoportunk elejére tolakodom, és odahajolok hozzá, miközben beszél.

– Ha követnek a hölgyek, elvezetem önöket a privát VIP-szobájukba.

Nyilvánvalóan a kidobók már tájékoztatták az érkezésünkről, és egy kézzel visszaintek a csoportnak, hogy kövessük a hölgyet. Vigyázva megszámolom a lányokat, miközben magam elé tessékelem őket, nehogy elszakadjunk egymástól, de ekkor valami megragadja a kabátom hátulját, és az ellenkező irányba ránt.

– Mi a...? – sikítok – körülbelül egy haldokló macska hangszínével. De nem számít, mert olyan nagy a hangzavar ezen a helyen, hogy az is kétséges, a társaságom nőtagjai vajon észrevették volna-e, ha egy bomba robban mögöttük.

Ide-oda tántorgok, ahogy küzdök az állva maradásért, és az ikertestvérem parfümjének illata – amelyet a támadómon érzek – az egyetlen dolog, ami megnyugtat.

Mielőtt észbe kapnék, Belle berángat a legközelebbi női mosdóba. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, ugrik, hogy bezárja, nehogy más is bejuthasson.

– Soph, én ezt nem tudom megtenni – suttogja durván a fülembe, majd a mosdók és tükrök felé hátrál.

– Miről beszélsz?

Már rázza is a fejét.

– Nem tudom megtenni.

– Mit nem tudsz megtenni?

– Tudom, hogy azt mondtam, hogy akarom az egész felhajtást a lánybúcsúmra, de most befejeztem.

Meglepetten hőkölök vissza.

– Hogy érted, hogy befejezted?

– Úgy értem, végeztem! Nem hagyhatom, hogy egy olajos testű sztriptíztáncos öltáncot adjon nekem mindenki előtt!

Többször pislogok, kinyitom és becsukom a számat, mint egy hal, felemelem az egyik ujjamat, hogy megszólaljak, aztán újra leengedem. Mi a franc történik tulajdonképpen?

– Sophie – mondja Belle, és megragadja mindkét vállamat –, nem viccelek. Ha be kell ülnöm abba a privát VIP-szobába, miközben az összes barátom azt nézi, ahogy valami csávó a lábamhoz dörgöli a farkát, akkor rohadtul összeszarom magam. Vagy szívrohamot kapok. Vagy agyi aneurizmát kapok. Vagy...

– Belle! – vágok közbe, mielőtt pánikrohamot kapna. – Vegyél egy nagy levegőt. Nyugodj meg.

– Nyugodjak meg? – ismétli elkerekedett szemekkel, tekintetében őrület. – Nem tudok megnyugodni! Hamarosan mindenki azt fogja nézni abban a hülye VIP-teremben, amit kibéreltél, ahogy egy sztriptíztáncos nekem dörgöli magát. Nem akarok emberi párna lenni, vagy zokni, rongy vagy bármi más. Nem tudom megtenni. Képtelen vagyok rá.

– Biztos vagyok benne, hogy a politikailag korrekt kifejezés a sima „táncos”, és ne tegyél úgy, mintha az illető a köldöködbe akarna spriccelni. Erre való a hátsó szoba.

– Sophie, most ne vicceskedj.

Felhorkanok.

– Figyelj, nem akarok itt rinyálni, de fontosnak tartom, hogy emlékeztesselek, hogy te akartad ezt. Egész tisztán emlékszem rá, ahogy mondod. – Gúnyolódva elváltoztatom a hangszínemet, és így ismétlem el a szavait. – „Én csak meg akarok őrülni, Sophie. Csapj a lovak közé! Ez az utolsó bulink!”

– Tudom! – mondja felemelt kézzel. – Tudom. Azt hittem, hogy így érzek. De most már nem tudom. Csak haza akarok menni, hogy John megmasszírozza a lábam.

– Belle! – Döbbent nevetés tör ki belőlem. – Édesem, most nem mehetünk haza. Ma este mindenki eljött, hogy veled ünnepeljen, és a limuzinsofőrünk még három óráig nem ér ide. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy Tonya dührohamot fog kapni, ha nem tudja elhasználni az összes százasát, amit ma este hozott magával. Te is láttad a limuzinban. Háromszáz darabot tömködött be a mellei közé.

Belle felsóhajt, és végigsimít sötét haján. Aggódik és ideges. De kezd elgondolkodni azon is, amit magyarázok. Legalábbis azt hiszem, hogy így van.

– Nincs mitől tartanod. Először is, gyönyörűen nézel ki – mondom, és a vállánál fogva megfordítom, hogy megnézhesse magát a tükörben. – Másodszor pedig, senki sem ítélkezik feletted. Itt mindenki csak azt akarja, hogy jól érezd magad. Ennyi az egész. És nem azért fizettem a sztriptíztáncosnak, hogy happy ending szolgáltatásban részesítsen a péniszével. Puszta táncról van szó, esküszöm – győzködöm, és megpróbálom visszalendíteni abba az állapotba, ahonnan indultunk, de még csak el sem mosolyodik.

Kettőnk közül inkább a nővérem az introvertált alkat, én pedig extrovertáltabb vagyok. Valószínűleg ezért van az, hogy én rendezvényszervezéssel foglalkozom, ő pedig modelleket keres a rendezvényekre. Soha nem szeretett a figyelem középpontjában lenni, mindig is jobban szeretett csendben meghúzódni, semmint a porond közepén szerepelni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lenne szókimondó azokkal, akikkel jól érzi magát – Katelynn-nel, a vőlegényével, Johnnal és velem szemben az igazság kíméletlen közvetítőjeként van jelen –, de a barátaival és egy vadidegennel? Szó sem lehet róla.

Már gyerekkorunkban is rengetegszer mentem ki felelni helyette a táblához, mert a tanárok sosem tudtak megkülönböztetni minket egymástól, Belle pedig nem bírta a lámpalázat.

Ez az első számú oka annak, hogy újra és újra megkérdeztem tőle, biztos-e benne, hogy ilyen lánybúcsút akar. Amikor ő áll egy rakás ember figyelmének a középpontjában, amikor az éjszaka folyamán több New York-i szórakozóhelyre is elvisznek minket, és amely végén előfordulhat, hogy egy szexi Club Craze táncossal szűri össze a levet.

És bár Belle többször is biztosított arról, hogy ezt akarja, valószínűleg számolnom kellett volna azzal, hogy a végén pontosan itt kötünk ki. Nyilván ismerem, mint a tenyeremet, és ami most történik, az sokkal inkább jellemző rá, mint az, amikor azt mondta, hogy meg akar őrülni.

Őszintén szólva ilyenkor vagyok a leghálásabb, hogy ő és John úgy döntöttek, szűkkörű és meghitt esküvőt szeretnének. Egy kiborulás a lánybúcsún az egy dolog, de az esküvő napján? Na nem, nem.

Tekintetem találkozik smaragdzöld szemével a tükörben, de amikor oldalra dönti a fejét, és sokatmondóan kocogtatja mutatóujjával az állát, az általam már ezerszer látott, ismerős módon, összeráncolom a szemöldököm.

– Miért nézel így rám?

Megvonja a vállát, de közben vigyorog.

– Egypetéjű ikrek vagyunk, Soph – vág vissza, és nekidurálja magát, hogy levegye rólam a műszőrme dzsekimet. – Senki sem fogja észrevenni a különbséget kettőnk között.

– Katelynn igen.

– Katelynn túl részeg ahhoz, hogy érdekelje – horkan fel, és követelőzően kinyújtja a kezét, benne a ruhájával. – Most pedig add ide a ruháidat.

Lenézek a kedvenc magas derekú ruhanadrágomra és a selyemblúzomra, majd a kezében lévő ruhára.

Azt hinné az ember, hogy mivel partik és rendezvények szervezéséből csináltam karriert, képes lettem volna gondoskodni arról, hogy a saját húgom lánybúcsúja zökkenőmentesen menjen, de itt vagyok egy óriási, kibaszott nagy kalamajka kellős közepén.

Amikor a mosdó zárt ajtaján keresztül kopogás hangjai szűrődnek be, tudom, hogy döntenem kell. És még ha nem is olyan irányba tart ez az éjszaka, mint ahogy azt szerettem volna, most már tényleg csak egyetlen egy lehetőség van arra, hogy a dolgok ne csússzanak ki az irányításom alól. A pokolba kívánom a 9-es típusú Enneagram-személyiségtípusomat, ami miatt az emberek kedvére akarok tenni.

– Szerencséd, hogy szeretlek. – Kikapom a kezéből a ruhát.

Belle úgy sugárzik, mint egy elkényeztetett kölyök – mert az is –, aki megkapta, amit akart.

Esküszöm, mit meg nem teszek a húgomért...

– Rendben, itt az ideje, hogy a menyasszony helyet foglaljon!

A privát VIP-szobánkban lekapcsolják a fényeket, és egy székhez vezetnek, amely a kicsi, de tágas szoba közepén áll.

Amikor a fenekem a bársonypárnához ér, megpróbálom megigazítani Belle szűk szabású ruháját, de szinte semmit nem érek el vele. A flitterekkel borított spandex pont rossz helyen szűk, és úgy érzem, véletlenül bármelyik pillanatban villanthatok. Az avatatlan szem számára a testünk majdnem egyforma, akárcsak az arcunk – de az én fenekem és melleim egy kicsit több anyagot tartalmaznak, mint Belle-é, és egy ilyen szabású ruhában egy kicsi is sokat számít.

Te jó ég, egy olyan lányhoz képest, aki utál a figyelem középpontjában lenni, a húgom imád figyelemfelkeltően öltözködni...

Diszkrét pillantást vetek Belle-re, de ő csak kuncog, és a levegőbe emeli a pezsgőspoharát.

– A leendő feleség egészségére!

A nővérem egy igazi ribi.

Katelynn és a csoportunk többi tagja is csatlakozik a pohárköszöntőjéhez, én pedig kísértést érzek, hogy bemutassak egyet Belle-nek. De igyekszem felülemelkedni a bosszúságomon, és megpróbálok arra koncentrálni, hogy a nővérem nyugodtnak és boldognak tűnik – miközben az én szerepemet játssza –, és végül is ez az egész parti célja.

Hogy az ikertestvérem jól érezze magát.

Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a következő hatvan percet azzal kell töltenem, hogy a Club Craze egyik sztriptíztáncosának a fenekét markolászom.

– Hölgyeim, szeretném bemutatni önöknek Jude-ot – jelenti be a hostessünk, és kinyitja az ajtót, ami mögött egy fekete nadrágba és fehér gombos, felhajtott ujjú ingbe öltözött férfi áll.

A pasi magas, és a ruháján keresztül sem lehet szem elől téveszteni az izmait. Világos, barnásszőke hajával és kis borostájával az állán ez a fickó egy fiatal Brad Pittre emlékeztet. A szexi Fight Club Brad Pittre gondolok, aki keveredik az Ocean’s Eleven Brad Pitt-tel, valami őrülten vonzó szuperembert hozva létre.

– Jó estét, hölgyeim.

A fickó szexi vigyort villant, végignéz a szobán, és tekintete végül találkozik az én tágra nyílt szememmel.

– Ahogy Kelsie is mondta, Jude vagyok, és én fogok kezeskedni arról, hogy mindenki fantasztikusan érezze magát.

Esküszöm, a szeme olyan kék, mint az óceán, és a mélysége egyenesen hipnotikus. Még ha akarnék, sem tudnék másfelé nézni.

Szent ég!

A fejemben figyelemelterelés formájában felgyorsul az önvédelem folyamata, és valahol a kavargó gondolatok között megszólal a felismerés csengője. Megszakítom a szemkontaktust az őrületes, menten-transzba-fogok-esni tekintetével, és egy ellentmondást veszek észre.

– Azt hittem, hogy Mavericknek kellett volna… – kezdem, de elhallgatok, amikor rájövök a baklövésemre. Biztosan nem nekem kellene feltennem ezt a kérdést, hiszen erre az éjszakára most én vagyok Belle, akinek az útvonal minden lépése meglepetés volt – de szerencsére senki sem veszi észre a bakit. Túlságosan lefoglalja mindannyiukat, hogy Jude-ot bámulják.

– Sajnos Maverick rájött, hogy nem elég férfi ahhoz, hogy kezelje ezt a gyönyörű nőkből álló csapatot, ezért megragadtam az alkalmat, és beugrottam a helyére. – Jude kacsint egyet, én pedig szinte öklendezem. Istenemre, annyira giccses a szövege, hogy az már nem ismer határokat.

A hostessünk felhorkan, és oldalba böki a könyökével, de ő csak elneveti magát, és tekintetét ismét rám szegezi.

– Gondolom, te vagy a mi gyönyörű menyasszonyunk? – érdeklődik egy kissé rekedtes hangon.

Nehezen nyelek egyet, úgy próbálom megtalálni a szavakat a kiszáradt számban, mint a sivatagban a vizet kereső állat. Azonban néhány pillanat múlva feladom, mert a pantomimes előadásom ellenére felém lép. Minden egyes lépése kiszámított és céltudatos, a hátamon pedig szinte végigfut a borzongás.

– Az biztos! – kiáltja Tonya torkaszakadtából. – Ez a mi csajszink, Belle!

Kirsten és Laura úgy tesznek, mintha legyezgetnék magukat. Katelynn nevet. Belle tágra nyílt, szórakozott szemmel bámul rám a pezsgőspohara fölött.

Egyik hosszú kezét felém nyújtva – miközben az alkarján láthatóvá válnak az erek – Jude megragadja a mellkasom köré tekert szíjat, és rám vigyorog.

– Készen állsz egy kis szórakozásra?

Jaj, ne! Ez a mondat vagy mozdulat már nem giccses. Egyáltalán nem.

Bólintok. Nyelek egyet. Újra bólintok.

– Aha.

Ezután közelebb hajol hozzám, és egyenesen a fülembe súgja:

– Kapcsold be az övedet, szépségem, mert gondoskodom róla, hogy eszelősen jól érezd magad.

Ó, mamma mia! Belle mégis milyen bohózatba kevert bele már megint?