A herceg és én

1. fejezet

1. fejezet

A Bridgerton család messze a legtermékenyebb a társadalom felsőbb köreiben. A vikomtesz és a néhai vikomt e téren való igyekezete igen dicséretes, bár gyermekeik névválasztásában meglehetős közönségességet lehet felfedezni. Anthony, Benedict, Colin, Daphne, Eloise, Francesca, Gregory és Hyacinth; természetesen rend a lelke mindennek, de azt gondolhatnánk, hogy intelligens emberek úgy is rendre tudják nevelni gyermekeiket, ha nem ábécé sorrendben nevezik el őket.

És ha ez még nem lenne elég, a vikomteszt és nyolc gyermekét egy helyiségbe terelve aggódni kezdhetünk, nem látunk-e duplán, triplán, sőt dupla-duplán. Ezen cikk szerzője soha nem látott még testi valóságukban egymásra ennyire hasonlító gyermekeket; mind a nyolcuknak hasonló a testalkata, és ugyanolyan dús, gesztenyebarna a hajuk. Csak sajnálni lehet szegény vikomteszt, aki előnyös házasságot kíván szerezni gyermekeinek, de sajnálatos módon nem sikerült divatosabb haj- és szemszínű utódokat szülnie. Az ilyen egyöntetű külső megjelenésnek azonban előnyei is vannak, nevezetesen, hogy kétség sem férhet hozzá, mind a nyolcan azonos szülőktől származnak.

Ó, kedves olvasó, a lelkes szerző azt kívánja, bárcsak minden nagycsaládban így lenne ez!

LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA,

1813. április 26.

– Ó! – Violet Bridgerton galacsinná gyűrte az egyoldalas hírlapot és az elegáns szalon másik végébe hajította.

Lánya, Daphne okosan nem tett megjegyzést erre, inkább úgy csinált, mintha nagyon lekötné a hímzés.

– Olvastad, amit írt? – kérdezte Violet. – Olvastad?

Daphne az egyik mahagóni kisasztal alá esett újságpapír-galacsinra nézett.

– Nem volt lehetőségem rá, mielőtt… hm… végeztél vele.

– Akkor olvasd el! – nyöszörögte Violet, kezét színpadias lendülettel a magasba emelve. – Olvasd el, hogy az a nőszemély hogyan ócsárol minket!

Daphne nyugodtan letette a hímzést, és benyúlt a kisasztal alá. Ölében kisimította a papírt, és elolvasta a családjáról szóló cikket. Pislogva nézett fel.

– Ez nem is olyan rossz, anyám. Ami azt illeti, igazi áldás ahhoz képest, amit a múlt héten Featheringtonékról írt.

– Hogyan találok neked férjet, ha az a nő ilyen gyalázatosan hírbe hoz?

Daphne erőt vett magán, nagyot szusszant. Miután már majdnem két szezont töltött Londonban, a férj szó puszta említésére is lüktető fejfájása támadt. Férjhez akart menni, valóban, és még az igazi szerelmi házassághoz sem ragaszkodott. De nagy kívánság-e olyan férjet remélni, aki iránt legalább valami vonzalmat érez? Eddig négyen kérték meg a kezét, de amikor Daphne arra gondolt, hogy élete hátralévő részét bármelyikük társaságában töltse, egyszerűen képtelen volt rászánni magát. Volt egy-két férfi, akiről úgy gondolta, elég jó férje lehetne, csak az volt a baj, hogy egyikük sem mutatott érdeklődést iránta. Ó, mindenki kedvelte Daphnét. Mindenki vidámnak, kedvesnek, eszesnek találta, senki sem vélekedett úgy, hogy ne lenne bájos, ugyanakkor azonban senkit sem kápráztatott el szépsége, senkinek nem állt el a szava, ha őt meglátta, senkit nem ihletett arra, hogy verset írjon hozzá.

A férfiakat, gondolta Daphne undorodva, csak azok a nők érdeklik, akiktől borzongnak. Úgy tűnt, senki nem érez hajlandóságot neki udvarolni. Mindenki rajongott érte, vagy legalábbis ezt mondták, mert jó társalgó volt, és mintha mindig megértette volna a férfiak érzéseit. Mint az egyik férfi, akit meglehetősen jó jövendőbeli férjnek gondolt, megjegyezte: – A csodába is, Daff, te nem olyan vagy, mint a többi nő. Te határozottan normális vagy.

Ezt bóknak is vehette volna, ha a férfi ezután rögtön nem kószált volna el az ügyeletes szőke szépség után.

Daphne lenézett és észrevette, hogy keze ökölbe szorult. Aztán felpillantott és meglátta, hogy anyja őt nézi, láthatóan azt várja, mondjon valamit. Köhintett, és így szólt: – Biztos vagyok benne, hogy Lady Whistledown kis írása nem rontja a férjhez menési esélyeimet.

– Daphne, már két éve!

– És Lady Whistledown csak három hónapja publikál, így nem értem, hogyan lehetne őt hibáztatni ezért.

– Azt, azért és akkor hibáztatok, akit, amiért, és amikor csak akarok – dünnyögte Violet.

Daphne körme a tenyerébe mélyedt, így kényszerítette magát, hogy ne riposztoljon. Tudta, anyja az ő érdekeit tartja szem előtt, és azt is tudta, hogy szereti. És ő is szerette anyját. Amíg Daphne el nem érte a házasulandó kort, Violet a legjobb anya volt. És még most is az, kivéve, amikor azon siránkozik, hogy Daphne után még három lányt kell kiházasítania.

Violet finom kezét mellére kapta.

– Megkérdőjelezte törvényes származásodat!

– Nem – felelte Daphne halkan, nyugodtan. Tanácsos volt nagy óvatossággal eljárni, ha anyjának ellentmondani akart. – Pontosan azt írta, kétség sem fér ahhoz, hogy törvényes házasságból születtünk. Ami az előkelő nagy családok többségéről nem mondható el.

– Utalnia sem lett volna szabad rá! – csattant fel Violet.

– Anyám, ez a nő egy botránylapnak ír. Az a dolga, hogy ilyesmikkel foglalkozzon.

– Még csak nem is igazi személy – tette hozzá Violet dühösen. Kezét keskeny csípőjére tette, aztán meggondolta magát, és inkább mutatóujját lengette figyelmeztetőn maga előtt. – Méghogy Whistledown! Pihaa! Sosem hallottam Whistledown családról. Akárki is legyen, aljas, erkölcstelen személy. Nem hiszem, hogy közénk tartozik. Ilyesmit nem ír jól nevelt ember.

– Természetesen közülünk való – jegyezte meg Daphne; barna szeme kíváncsi érdeklődéstől csillogott. – Ha nem lenne a Társaság tagja, nem juthatna be olyan eseményekre, amikről a beszámolóit írja. Azt hitted, valami ajtóknál hallgatózó, ablakokon leskelődő imposztor?

– Nem tetszik nekem, ahogy beszélsz, Daphne Bridgerton – szólt Violet szemöldökét összehúzva.

Daphne újabb mosolynak parancsolt megálljt. A „nem tetszik nekem, ahogy beszélsz” Violet szokványos reagálása volt olyan helyzetekben, amikor valamelyik gyereke éppen megnyert egy érvelést.

De nagyon élvezetesnek találta az anyjával való enyhe kötekedést.

– Azon sem lennék meglepődve – mondta fejét kissé oldalra fordítva –, ha ez a bizonyos Lady Whistledown valamelyik barátunk lenne.

– Ezt most vond vissza, Daphne. Nincs olyan barátom, aki ilyen mélyre süllyedne!

– Hát, jó – engedett Daphne –, lehet, hogy nem barát, anyám. De abban biztos vagyok, hogy olyasvalaki, akit ismerünk. Kívülálló sosem jutna olyan információkhoz, mint amikről ő ír.

Violet karba fonta a kezét.

– Szeretnék egyszer és mindenkorra véget vetni ebbéli tevékenységének.

– Ha azt akarod, hogy tönkremenjen – szólt Daphne, mert nem tudta megállni, hogy ne szóljon –, nem kéne azzal támogatni, hogy megvásárolod a lapját.

– És az mire lenne jó? – kérdezte Violet makacsul. – Mindenki olvassa. Az én kis embargómmal csak azt érném el, hogy nem tudnék semmiről, miközben mindenki a legutóbbi pletykán nevetgél.

Ez igaz volt, Daphne magában egyetértett vele. A londoni előkelő Társaság szenvedélyes rajongója volt Lady Whistledown társasági lapjának. A titokzatos újság első száma három hónapja érkezett az előkelő Társaság tagjainak küszöbére. Két hétig minden hétfőn, szerdán és pénteken ingyen példányokat kézbesítettek. A harmadik hétfőn azonban a komornyikok London-szerte hiába várták a már megszokott újságosfiúkat. Csak azt tudták kideríteni, hogy a pletykalapot botrányosan magas áron, öt pennyért árulták.

Daphne csodálta a Lady Whistledown álnéven író személy okosságát. Mire pénzért kezdte árulni a lapot, a londoni előkelő világ rászokott. Mindenki kifizette az öt pennyt, és valahol valami tolakodó nőszemélynek ez a meggazdagodást jelenti.

Miközben Violet fel-alá járkálva dühöngött azon, hogy az újság „szörnyen méltatlanul bánt” családjával, Daphne felpillantott, hogy megbizonyosodjon, anyja nem figyel rá, aztán lepillantott és tovább olvasta a botránylap cikkeit.

A Whistledown – ahogy az olvasóközönség rövidítve emlegette – érdekes egyveleg volt: kommentárok, társasági hírek, maró megjegyzések, és időnként dicséretek. Az különböztette meg a korábbi társasági lapoktól, hogy itt a szerző teljes neveket írt ki. Nem rejtette írásainak alanyait rövidítések és monogramok mögé, mint Lord S. és Lady G. Ha Lady Whistledown írni akart valakiről, nevén nevezte. Az előkelő világ kijelentette, hogy meg van botránkozva, de titokban nagyon is megigézte őket ez a stílus.

A lap legújabb száma tipikus Whistledown volt. A Bridgerton családról szóló rövid részen kívül – ami valójában nem volt több, mint a család bemutatása – Lady Whistledown az előző éjszakai bál eseményeit idézte fel. Daphne nem volt ott, mivel húga születésnapja volt és a Bridgerton család mindig nagy ünnepséggel tartja a születésnapokat. Nyolc gyerek lévén, sok ünnepelnivalójuk volt.

– Te azt a szennylapot olvasod?! – szólt rá vádlón Violet.

Daphne felnézett, de még a látszat kedvéért sem volt hajlandó elszégyellni magát emiatt.

– Ma egészen érdekes a lap. Úgy tűnik, tegnap este Cecil Tumbley feldöntött egy egész gúla pezsgőspoharat.

– Valóban? – kérdezte Violet hűvösen, a közönyösség látszatát keltve.

– Hm... Egészen jó leírást ad a Middlethorpe-féle bálról. Tudja, ki kivel beszélt, ki mit viselt.

– És persze feltétlen szükségét érezte, hogy kifejtse mindezzel kapcsolatos véleményét – jegyezte meg Violet epésen.

Daphne ajka huncut mosolyra állt.

– Ugyan, anyám! Te is tudod, hogy Mrs. Featherington mindig is szörnyen nézett ki lila ruhában.

Violet próbált uralkodni magán, hogy el ne mosolyodjon. Daphne jól látta, hogy szája széle megrezzen, nagy komolynak maradási igyekezetében, mert vikomteszhez és anyához méltatlannak tartotta volna, ha ilyesmin elneveti magát. De alig telt bele két pillanat, már szélesen mosolygott, és leült lánya mellé a kanapéra.

– Hadd nézzem! – mondta, és kikapta a kezéből a lapot. – Mi történt még? Lemaradtunk valami érdekesről?

– Anya, amondó vagyok, hogy ha Lady Whistledown minden ilyen társasági eseményről beszámol, nem is kell eljárnunk ezekre – mondta Daphne az újságra mutatva. – Ez majdnem olyan jó, mintha ott lettünk volna. Sőt, talán még jobb is. Biztos vagyok abban, hogy jobbat ettünk tegnap este, mintha a bálban vacsoráztunk volna. Add vissza! – Azzal megrántotta a lapot, anyja kezében csak egy letépett sarok maradt.

– Daphne!

Daphne tréfából jogos felháborodást színlelt.

– Én olvastam!

– Nahát!

– Ezt hallgasd meg! – Daphne felolvasta a cikket: – A korábban Clyvedon gróf néven ismert élvhajhász, kéjenc, lump illető végül úgy döntött, megtiszteli Londont jelenlétével. Bár még nem méltóztatott tisztes hírű estélyen megjelenni, az új Hastings herceget többször látták a White, és egyszer a Tattersall nevű mulatóhelyen. – Idáig jutva az olvasásban kénytelen volt megállni és szusszanni egyet. – Őkegyelmessége hat évig külföldön élt. Vajon véletlen, hogy csak most, az öreg herceg halála után tért haza? – Daphne felnézett: – Szentséges ég, ez aztán a nyers beszéd! Clyvedon nem Anthony barátja?

– Most már Hastings – jegyezte meg Violet önkéntelenül. – Igen, azt hiszem, ő és Anthony barátok voltak Oxfordban. És Etonban is, azt hiszem. – Homloka ráncba szaladt, kék szeme összeszűkült az erős gondolkodásban. – Ha emlékezetem nem csal, igazi ördögfióka volt. Mindig haragban volt az apjával. De nagyon okos fiatalember hírében állt. Biztos vagyok benne, Anthony beszámolt arról, hogy matematikából ő volt a legjobb. Ezt én sajnos egyik gyermekemről sem mondhatom el – jegyezte meg anyai szemforgatással.

– Ugyan már, anya! – évődött Daphne. – Biztos vagyok benne, hogy én is első lennék Oxfordban, ha nőket is felvennének az egyetemre.

Violet felhorkant.

– Én javítottam a számtanleckéidet, amikor a nevelőnőd beteg volt, Daphne.

– Hát, akkor talán történelemből – mondta Daphne mosolyogva. Lenézett, az újságcikk sorait pásztázta, az új herceg nevén időzött. – Elég érdekes férfinak tűnik – dünnyögte.

Violet éles pillantást vetett rá.

– Eléggé alkalmatlan egy olyan fiatal hölgynek, mint te vagy.

– Érdekes a fiatalságomra apellálni, amikor két véglet között vergődsz: azt mondod, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy találkozhassak Anthony barátaival, de azon siránkozol, túl öreg vagyok ahhoz, hogy jó házasságot tudj összehozni nekem.

– Daphne Bridgerton, nem…

– Tudom, nem tetszik, ahogy beszélek – mosolyodott el Daphne. – De szeretsz.

Violet őszintén elmosolyodott és átölelte Daphne vállát.

– Az ég szerelmére, hát hogyne szeretnélek?!

Daphne arcon csókolta anyját.

– Ez az anyaság átka. Akkor is szeretned kell minket, ha szidsz.

Violet felsóhajtott.

– Remélem, egy nap majd neked is lesznek gyerekeid…

– …olyanok, mint én, tudom, tudom – mosolygott Daphne nosztalgiázva és anyja vállára hajtotta fejét. Anyja lehet, hogy túl sokat firtat, és apját jobban érdekelték a kutyák és a vadászat, mint a társasági események, de boldog házasságban élnek, nevetés van és gyerekek. – Én nem tudnám ilyen jól csinálni, mint te, anya – mondta halkan.

– Ugyan, Daphne! – szólt Violet; szeme könnybe lábadt. – Egészen meghatódok!

Daphne egy gesztenyeszín tincsét tekergette az ujja körül, és mosolygott, hagyta, hogy az érzelmes pillanat évődésbe olvadjon.

– Boldogan követem a példádat: férjhez megyek, és gyerekeim lesznek; feltéve, hogy nem kell nyolcat szülnöm.

Ebben a pillanatban Simon Basset, vagyis Hastings új hercege, akiről a Bridgerton hölgyek beszéltek, a White klubban ült. Nem más volt vele, mint Anthony Bridgerton, Daphne legidősebb bátyja. A két férfi együtt igen szép látvány volt: mindketten magasak, kisportoltak, hajuk dús, sötét. De míg Anthony szeme olyan csokoládébarna volt, mint húgáé, Simon írisze jégkék, tekintete furcsán átható. Amikor ránézett valakire, egyenesen, szemrebbenés nélkül, a férfiak kínosan érezték magukat. A nők megborzongtak.

Anthonyra azonban nem volt ilyen hatással. Évek óta ismerték egymást, és Anthony csak nevetett, amikor Simon a homlokát ráncolva, szúrós tekintettel nézett rá.

– Elfeledkezel róla, hogy láttalak úgy is, hogy a fejed éjjeliedénybe lógott – mondta egyszer neki Anthony. – Azóta nehezemre esik komolyan venni téged.

Mire Simon azt felelte: – Igen, de ha jól emlékszem, te tartottad a fejemet a fölött a bűzös tartály fölött.

– Életem egyik legbüszkébb pillanata, az már biztos. De másnap megbosszultad azzal, hogy egy tucat angolnát raktál az ágyamba.

Simon elmosolyodott, ahogy felidézte mindkét incidenst és a párbeszédeket. Anthony jó barát volt, éppen olyan ember, akire az ember szorult helyzetben számíthat. Ő volt az első, akit Simon felkeresett, miután visszatért Angliába.

– Hű, de jó, hogy visszajöttél, Clyvedon! – mondta Anthony, amikor asztalhoz ültek a White klubban. – Ó, de gondolom, ragaszkodsz hozzá, hogy mostantól Hastingsnek hívjalak.

– Ugyan már! – felelte Simon határozottan. – Hastings az apám. Sosem reagált semmilyen más névre. – Elhallgatott, de kisvártatva folytatta: – Használom a hercegi címet, ha muszáj, de ne hívjatok ezen a néven.

– Ha muszáj? – Anthony szeme elkerekedett. – A férfiemberek többsége nem lenne ilyen közönyös egy hercegség várományosságával kapcsolatban.

Simon végigsimított dús, sötét haján. Tudta, elvárják tőle, hogy örüljön születési jogának és rendíthetetlen büszkeséggel kell hirdetnie a Basset család illusztris történetét, valójában azonban rosszul volt tőle. Egész életét azzal töltötte, hogy ne feleljen meg apja elvárásainak; nevetségesnek tűnt, hogy egyik napról a másikra nevéhez méltón kell élnie.

– Átkozott nagy tehertétel – morogta.

– Jobb lesz, ha hozzászoksz – felelte Anthony gyakorlatiasan –, mert mindenki ezen a néven fog nevezni.

Simon tudta, hogy ez igaz, de kétségbe vonta, hogy ezt a címet valaha is könnyedén viselni tudná.

– Akárhogy is, örülök, hogy visszajöttél – tette hozzá Anthony. Barátja magánéletét tiszteletben tartva nem forszírozta tovább a nyilvánvalóan kényelmetlen témát. – Legalább egy kis nyugtom lesz, ha legközelebb bálba kísérem a húgomat.

Simon hátradőlt, bokában keresztezve hosszú, izmos lábát.

– Érdekes megjegyzés.

Anthony összevonta a szemöldökét.

– Magyaráznom kell?

– Leköteleznél.

– Hagynom kéne, hogy magadtól jöjj rá, de sosem voltam kegyetlen ember.

Simon kajánul felnevetett.

– És ezt éppen te mondod, aki az éjjeliedény felett tartottad a fejemet?

Anthony legyintett.

– Fiatal voltam.

– Most pedig te vagy az illendőség és tiszteletreméltóság felnőtt mintaképe, ugyebár?

Anthony elvigyorodott.

– Teljes mértékben.

– Mondd csak, meglátásod szerint pontosan mivel járulhatnék hozzá nyugalmad minőségének jelentős javulásához? – kérdezte Simon kissé ironikusan.

– Gondolom, el akarod foglalni a helyedet a Társaságban.

– Rosszul gondolod.

– De hiszen bejelentkeztél Lady Danbury báljára, ami ezen a héten lesz – mondta Anthony.

– Csak azért, mert valami megmagyarázhatatlan okból rajongok az öreg hölgyért. Mindig kimondja, amit gondol, és… – Simon elhallgatott, félig behunyta a szemét.

– És? – sürgette Anthony.

Simon a fejét ingatta.

– Semmi, semmi. Csak gyerekkoromban nagyon kedves volt velem. Néhány iskolai szünetet nála töltöttem Riverdale-lel. Tudod, az unokaöccse.

Anthony bólintott.

– Értem. Szóval nincs szándékodban részt venni a társasági életben. Csodálkozom elhatározásodon. De engedd meg, hogy figyelmeztesselek: akkor is megtalálnak, ha nem veszel részt az előkelő világ eseményein.

Simon, aki ezt a pillanatot választotta, hogy brandyjébe kortyoljon, majdnem félrenyelt, amikor meglátta Anthony arckifejezését. Köhögött, krákogott, de végül sikerült megszólalnia: – Könyörgöm, kicsodák?

Anthony megborzongott.

– Az anyák.

– Nekem nem volt anyám, szóval nem értem, mit akarsz ezzel mondani.

– A lányos anyák, te fajankó! Azok a tűzokádó sárkányok, akiknek férjhez adandó korú lányaik vannak. Elfuthatsz, de előlük nem bújhatsz el. És figyelmeztetlek, az én anyám a legveszedelmesebb közöttük.

– Szentséges isten! Én még azt hittem, Afrika az igazán veszélyes terep!

Anthony kissé sajnálkozó pillantást vetett barátjára.

– Levadásznak. És ha megtalálnak, csapdában találod magadat; fehér ruhás, sápatag fiatal leánnyal kell társalognod, aki semmi másról nem tud beszélni, csak az időjárásról, és arról, hogy új hajszalagot kapott és belépőt az Almack’s klubba.

Döbbent csodálkozás suhant át Simon arcán.

– Ha jól értelmezem, külföldi tartózkodásom alatt kívánatos férjjelölt lett belőled?

– Biztosíthatlak, hogy a magam részéről egyáltalán nem vágytam erre a státusra. És ha rajtam múlna, kerülném a társasági eseményeket, mint a pestist. De a húgomat tavaly vezettük be a Társaságba, és kötelességem időnként elkísérni.

– Daphne húgodat?

Anthony meglepetten nézett fel.

– Bemutattak benneteket egymásnak?

– Nem – ismerte el Simon. – De emlékszem, gyakran írt neked, amíg együtt laktunk az iskolában, és emlékszem, ő a negyedik gyerek, tehát a neve biztosan D-vel kezdődik, és…

– Ó, igen – felelte Anthony kissé elfintorodva. A Bridgerton-féle névadási rendszer. Így garantált, hogy nem felejtik el, ki kicsoda.

Simon felnevetett.

– Hatásos volt, nemde?

– Mondd csak, Simon – szólt Anthony hirtelen előrehajolva –, lenne kedved eljönni hozzánk? Megígértem anyámnak, hogy a héten valamikor náluk vacsorázom.

Simon összehúzta sötét szemöldökét.

– Nem az imént figyelmeztettél a társaságbeli lányos anyák és a debütáló fiatal lányok jelentette veszélyre?

Anthony felnevetett.

– Majd szólok anyámnak, hogy türtőztesse magát. Daff miatt ne aggódj. Ő a szabályt erősítő kivétel. Nagyon meg fogod kedvelni.

Simon szeme összeszűkült. Vajon Anthony a házasságközvetítő szerepét játssza? Nem tudta eldönteni.

Mintha kitalálta volna a gondolatait, Anthony felnevetett.

– Szent ég! Ugye nem gondolod, hogy össze akarlak hozni Daphne húgommal?

Simon erre nem válaszolt.

– Nem illenétek össze. Te túl borongós természetű vagy az ő ízlésének.

Simon ezt elég furcsa megjegyzésnek találta, de nem reagált rá.

– Ezek szerint akadtak kérői?

– Néhány. – Anthony felhajtotta brandyje maradékát és elégedetten szusszant. – Megengedtem neki, hogy mindegyiket visszautasítsa.

– Ez meglehetős engedékenységre vall részedről.

Anthony vállat vont.

– A szerelem manapság túl nagy elvárás a házasságokban, de nem értem, miért ne lehetne boldog a férjével. Az egyik kérő olyan öreg volt, hogy az apja lehetett volna. A másik az apja öccse korú volt. A harmadik túl előkelő volt, hogy a mi lármás klánunkba kerüljön. És ezen a héten jött a legrosszabb!

– Mi történt? – kérdezte Simon kíváncsian.

Anthony kimerültségében a halántékát dörzsölte.

– Ez a legutóbbi teljesen szeretetre méltó volt, de elméje épsége erősen megkérdőjelezhető. Kicsapongással együtt töltött napjaink alapján azt gondolhatod, hogy érzéketlen vagyok…

– Valóban? – kérdezte Simon ördögi vigyorral. – Te tényleg ezt hiszed?

Anthony komoran nézett rá.

– Nem volt különösebben örömömre, hogy összetörjem a szegény idétlen ember szívét.

– Ez nem Daphne feladata?

– De igen. Viszont nekem kellett közölni a kérővel.

– Nem sok fivér ad a húgának ilyen szabadságot a házassági ajánlatok megfontolásában – jegyezte meg Simon halkan.

Anthony vállat vont, mintha el sem tudná képzelni, hogy másképp viszonyuljon húgához.

– Jó testvérem volt. Ez a legkevesebb, amit megtehetek.

– Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell kísérned az Almack klubba? – kérdezte Simon kajánul.

Anthony felnyögött.

– Igen, még akkor is.

– Vigasztalnálak azzal, hogy ennek hamar vége lesz, de jól tudom, hogy még három húgod van?

Anthony láthatóan még jobban székébe roskadt.

– Eloise két év múlva megy Társaságba és Francesca a következő évben, aztán van egy kis haladékom, míg Hyacinth belenő a korba.

Simon nevetett.

– Nem irigyellek e téren fennálló kötelezettségeid miatt – mondta. Furcsa vágyakozást érzett, milyen lehet, ha az ember nincs olyan egyedül a világban, mint ő. Nem tervezte, hogy családot alapít, de talán ha lett volna családja, az élete egy kicsit másként alakul.

– Tehát eljössz hozzánk vacsorára? – tette fel Anthony újra a kérdést. – Természetesen nem díszvacsora vagy ilyesmi, semmi ceremónia. Magunk között a családban nem tartjuk a formaságokat.

Simonnak tucatnyi elintéznivalója volt a következő néhány napban, de mielőtt eszébe juthatott volna, hogy rendeznie kell a dolgait, már válaszolt is: – Köszönöm. Örömmel.

– Remek. Addig is találkozunk Lady Danbury bálján?

Simon megborzongott.

– Nem tudom. Ha tehetem, nem maradok sokáig. Úgy tervezem, hogy legfeljebb harminc perc múltán távozom.

– Te komolyan azt hiszed, hogy meg tudod tenni, hogy elmész a bálba, üdvözlöd Lady Danburyt és távozol? – kérdezte Anthony kétkedő szemöldökráncolással.

Simon határozottan bólintott.

Anthony erre szívből felnevetett, ami nem volt valami biztató kezdet.