A herceg és én

Prológus Simon Arthur Henry Fitzranulph Basset, Clyvedon grófja születését nagy ünnepléssel fogadták. A templomi harangok órákig bongtak, folyt a pezsgő, vigasság volt a hatalmas házban, amit az újszülött majd otthonának nevez. Clyvedon falu apraja-nagyja abbahagyta a munkát, hogy részt vegyen az ifjú gróf apja elrendelte ünnepen és lakomán. – Nem mindennapi kisded ez – mondta a pék a kovácsnak. Mert Simon Arthur Henry Fitzranulph Basset nem Earl Clyvedonként fogja leélni az életét. A grófság csak szokás-cím volt. Simon Arthur Henry Fitzranulph Basset, a kisded, akinek több neve volt, mint amennyire egy kisdednek valaha szüksége lehet, Anglia egyik leggazdagabb hercegsége örököséül született. Apja, Hastings kilencedik hercege éveket várt erre a pillanatra. Ahogy ott állt felesége szobája előtt, karjában a síró csecsemővel, a herceg szíve büszkeségtől dagadt. Jóval elmúlt már negyvenéves, megélte, hogy barátai – hercegek és grófok – egyik örököst a másik után nemzik. Néhányuknak el kellett szenvedniük, hogy lányaik születtek, mielőtt drága fiút nemzettek volna, de végül mindegyiküknek sikerült biztosítani, hogy családjuk neve fennmaradjon, hogy vérük Anglia előkelőségének következő nemzedékében éljen tovább. Hastings hercegnek azonban ez sokáig nem sikerült. Bár felesége házasságuk tizenöt éve alatt ötször is fogant, csak kétszer hordta ki a gyermeket, és mindkettő halva született. Az ötödik viselősség után, ami az ötödik hónap után súlyos, nagy vérveszteséggel járó vetéléssel végződött, az orvosok, mindenféle doktorok figyelmeztették a hercegi párt: abszolút ellenjavallt, hogy újabb gyermekkel próbálkozzanak. Az a hercegné életébe kerülhet. Túl törékeny, túl gyenge, és talán az is gond lehet, jegyezték meg halkan, hogy a szüléshez már öreg. A herceg kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy a Basset család kihal a hercegségből. A hercegné azonban, Isten áldja meg érte, tudta, mi a szerepe az életben, és hat hónap lábadozás után kinyitotta a férje hálószobájába vezető oldalajtót, és a herceg ismét gyakorolhatta kedves kötelességét a cél érdekében, hogy fiú örököse szülessen. Öt hónappal később a hercegné közölte a herceggel, hogy megfogant. A herceg igen lelkesen fogadta a hírt, majd intézkedéseket foganatosított annak érdekében, hogy semmi, abszolút semmi ne veszélyeztethesse ezt az áldott állapotot. A hercegnőnek szigorú ágynyugalmat rendeltek attól a pillanattól kezdve, hogy nyilvánvalóvá lett terhessége. Orvost rendeltek mellé, aki minden nap meglátogatta, és amikor a viselősség a félidejéhez ért, a herceg megkereste a legjobb londoni doktort, és fejedelmi javadalmazást ajánlott neki, hogy hagyja ott praxisát és ideiglenesen költözzék a Clyvedon-kastélyba. A herceg ezúttal nem vállalhatott kockázatot. Fia fog születni, a hercegség a Basset család kezében marad. A hercegné egy hónappal a rendes idő előtt tapasztalt fájásokat, mire párnákkal támasztották alá csípejét. A gravitáció segíthet odabent tartani a magzatot, magyarázta dr. Stubbs. A herceg ezt logikus érvelésnek találta, és amint az orvos nyugovóra tért, még egy párnát helyezett hitvese tompora alá, testét húszfokos szögben emelve meg. A hercegné pedig így maradt egy álló hónapig. És végül elérkezett az igazság pillanata. A ház népe imádkozott a hercegért, aki oly nagyon akart örököst, és néhányan a hercegnéért is imádkoztak, aki vézna és törékeny lett a viselősségben, bár hasa szélesre kerekedett. Igyekeztek nem táplálni túlzott reményeket, hiszen a hercegné már megszült és eltemetett két gyermeket. És még ha sikerül is biztonságban megszülnie, lehet, hogy leány. Ahogy a hercegné sikolyai egyre hangosabbak és gyakoribbak lettek, a herceg az orvos, a bábaasszony és a hercegné szobalánya tiltakozása ellenére bement a hálószobába. Csupa vér volt minden, de a herceg elhatározta, jelen akar lenni, amikor a gyermek neme kiderül. Megjelent a fej, aztán a vállak. Mindenki előrehajolt, hogy lássa, amint a hercegné erőlködik és nyom, és aztán… Aztán a herceg már tudta, hogy van Isten, és a Basset családra még mindig mosolyog. Egy percet adott a bábának, hogy megmosdassa a gyermeket, aztán karjába vette a pólyást és kivitte a nagy előcsarnokba bemutatni. – Fiam van! – kiáltotta. – Tökéletes fiúgyermek! És miközben a szolgák éljeneztek és sírtak a megkönnyebbüléstől, a herceg lenézett a kis grófra és azt mondta: – Tökéletes vagy! Basset vagy. Az enyém vagy! A herceg ki akarta vinni a gyermeket, hogy mindenkinek megmutassa, végül egészséges fiúgyermeket nemzett, de még kissé hűvös volt az áprilisi levegő, így megengedte a bábának, hogy a csecsemőt visszavigye az anyja mellé. A herceg felült egyik drága lovára, és ellovagolt ünnepelni; jó sorsát kikiáltotta mindenkinek, aki meghallgatta. Közben a hercegné, aki a szülés után is erősen vérzett, az öntudatlanságba siklott. Lassan elszivárgott tőle az élet. A herceg meggyászolta feleségét. Igazán gyászolt. Nem szerette természetesen, ahogy a hercegné sem szerette őt, de a maguk furcsa, távolságtartó módján barátok voltak. A herceg nem várt többet a házasságtól, mint fiút, örököst, és ebben a vonatkozásban felesége példásan bizonyított. Elrendelte, hogy évszaktól függetlenül minden héten tegyenek friss virágot síremlékére; képmását a szalonból az előcsarnokba vitték, a lépcső fölé, díszhelyre akasztották. Aztán a herceg nekilátott fia felnevelésének. Az első évben persze nem sokat tehetett. A gyermek túl fiatal volt ahhoz, hogy a gazdálkodásra és a felelősségre tanítsák, így a herceg a kis Simont dajkája gondjaira bízta és Londonba ment, ahol élete úgy folytatódott, ahogy addig folyt, míg a szülőséggel nem volt megáldva, kivéve, hogy mindenkivel, a királlyal is megnézette azt a miniatúrát, amit a fiáról nem sokkal a születése után festetett. A herceg időről időre felkereste Clyvedont, aztán Simon második születésnapján hazatért, hogy saját kezébe vegye a fiatalember oktatását. Pónilovat vettek, kiválasztottak egy kis puskát, amit később majd rókavadászatokon fog használni, és minden, ember által ismert tudományban tanítót fogadtak fel neki. – Túl fiatal még az ilyesmire! – kiáltott fel Hopkins dajka. – Badarság! – felelte Hastings leereszkedően. – Nyilván nem várom el tőle, hogy mindezeket hamar elsajátítsa, de a herceg nevelését elkezdeni soha sincs túl korán. – Nem is herceg – dünnyögte a dajka. – De az lesz. – Hastings hátat fordított neki és lekuporodott fia mellé, aki éppen aszimmetrikus várat épített építőkockákból a padlón. A herceg hónapok óta nem járt Clyvedonban, és örömmel látta, milyen szépen gyarapodott, milyen sokat nőtt a fia. Életerős, egészséges fiatal fiú volt, haja fényes gesztenyebarna, szeme kék. – Mit építesz, fiam? Simon mosolygott és a várra mutatott. Hastings felnézett Hopkins dajkára. – Nem beszél. A dajka a fejét ingatta. – Még nem, főméltóságú úr. A herceg elkomorult. – Kétéves. Nem kéne már beszélnie? – Vannak gyerekek, akik később kezdenek el beszélni. Láthatóan okos, értelmes kisfiú. – Persze, hogy értelmes. Hiszen Basset. A dajka bólintott. Mindig bólintott, amikor a herceg a Basset család kiválóságáról beszélt. – Lehet, hogy csak arról van szó, nincs mit mondania – szólt a dajka. A herceget ez láthatóan nem győzte meg, de játék katonát adott Simonnak, megsimogatta a fejét és kiment, hogy megjárassa a Lord Worth-tól vásárolt új kancát. Két évvel később azonban már nem volt ennyire bizakodó. – Miért nem beszél? – mennydörgött. – Nem tudom – felelte a dajka kezét tördelve. – Mit csinált vele? – Semmit, főméltóságú úr! – Ha jól végezte volna a munkáját, akkor a fiam – mutatott a herceg dühösen Simon felé – már beszélne. Simon, aki kis íróasztalánál az írást gyakorolta, érdeklődéssel követte a szóváltást. – Az istenit, hiszen már négyéves! – üvöltött a herceg. – Már rég beszélnie kéne! – Tud írni – mondta a dajka gyorsan. – Öt gyereket neveltem fel, és egyikük sem írt úgy, mint Simon. – Ugyan, mi értelme annak, hogy írni tud, ha nem beszél? – Hastings tekintete szinte lángolt a dühtől, ahogy Simon felé fordult: – Szólalj már meg, az isten verjen meg! Simon összerezzent, alsó ajka remegett. – Főméltóságú herceg úr! – kiáltott fel a dajka. – Megijeszti a gyermeket! Hastings megpördült, szembenézett vele. – Lehet, hogy éppen megijesztésre van szüksége. Lehet, hogy egy jó adag fegyelmezés kell neki. Egy alapos elnáspángolás segíthet, hogy megtalálja a hangját! A herceg felkapta az ezüstnyelű kefét, amivel a dajka Simon haját szokta fésülni, és elindult fia felé. – Majd én megszólaltatlak, te ostoba kis… – Ne! A dajka a szívéhez kapott, lélegzete is elállt. A herceg kezéből kiesett a kefe. Először hallották Simon hangját. – Mit mondtál? – suttogta a herceg; szeme könnybe lábadt. Simon kis keze ökölbe szorult mellette, álla előreugrott, úgy szólt: – Ké-rem, n-n-n-n-n-n-… A herceg elsápadt. – Mit mondasz? Simon újra nekirugaszkodott a mondatnak. – N-n-n-n… – Istenem! – szólt a herceg zihálva, rémülten. – Gyengeelméjű! – Nem gyengeelméjű! – kiáltott a dajka, átölelve a gyermeket. – Kérem, n-n-n-n-n-ne ü-ü-ssön m-m-m-eg – mondta Simon, és mély levegőt vett – en-gem! Hastings herceg az ablak melletti székbe roskadt, fejét kezébe temette. – Mit tettem, hogy ezt érdemlem? Mit követhettem el? – Dicsérnie kéne a fiát! – bátorkodott tanácsot adni Hopkins dajka. – Négy évig várta, hogy megszólaljon, és… – És kiderül, hogy idióta! – üvöltött Hastings. – Istenverte, átkozott kis idióta! Simon sírva fakadt. – A Hastings hercegség féleszűre száll! – nyöszörgött a herceg. – Annyi évig könyörögtem, hogy örökösöm legyen, és most minden romokban! Az unokatestvéremre kellett volna hagynom a hercegi címet! – Visszafordult szipogó, szemét törölgető fiához, aki megpróbált erősnek mutatkozni apja előtt. – Rá sem tudok nézni! – zihálta. – Látni sem bírom! Azzal a herceg nagy léptekkel kivonult a szobából. Hopkins dajka szorosan magához ölelte a kisfiút. – Nem vagy idióta – suttogta hevesen. – Te vagy a legokosabb fiú, akit valaha ismertem. És ha valaki meg tud tanulni szépen beszélni, tudom, hogy te vagy az. Simon zokogva simult bele az ölelésbe. – Majd mi megmutatjuk neki – bizonygatta a dajka. – Visszavonja a szavát, ha addig élek is! Hopkins dajka betartotta az ígéretét. Miközben Hastings herceg visszament Londonba és igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha nem is lenne fia, ő minden éber pillanatát a gyermek mellett töltötte, hangokat formált neki, szótagokat; nagyon dicsérte, amikor valamit sikerült kimondania, biztatta, ha nem. A fejlődés lassú volt, de Simon állapota határozottan javult; mire hatéves lett, a „n-n-n-n-n-n-n-ne” már „n-n-ne” lett, nyolcéves korára pedig teljes mondatokat is ki tudott mondani dadogás nélkül. Még mindig akadozva beszélt, ha izgatott volt, és a dajkának gyakran kellett figyelmeztetnie, hogy ha a szavakat helyesen, a hangokat sorban egymás után mondva akarja kiejteni, meg kell őriznie a nyugalmát és összpontosítania kell. De Simon céltudatos volt, és Simon okos volt, és talán legfőképp igen makacs. Megtanulta, hogy minden mondat kimondása előtt levegőt vegyen, és gondolja át, mit akar kifejezni, mielőtt megpróbálná kimondani. Megfigyelte, hogyan működik ajka, nyelve, amikor valamit helyesen ejt, és hogyan, amikor nem. És végül tizenegy éves korában odafordult Hopkins dajkához, várt egy pillanatot, összeszedte gondolatait és azt mondta: – Azt hiszem, ideje elmennünk apámhoz. A herceg hét éve meg sem nézte a fiát. És nem válaszolt Simon egyetlen levelére sem. A gyermek akkor már vagy száz levelet írt apjának. – Biztos vagy benne? – kérdezte a dajka. Simon bólintott. – Akkor jó. Szólok, hogy készítsék elő a kocsit. Holnap reggel indulunk Londonba. Az utazás másfél napig tartott; késő délután volt, mire a kocsi begördült a Basset-ház elé. Simon csodálkozva nézte a forgalmas londoni utcát, miközben Hopkins dajka felfelé vezette a lépcsőn. Egyikük sem járt még a Basset-házban, és a dajka azon kívül, hogy kopogott az ajtón, nem tudta, mitévő legyen. Az ajtó pár pillanat múlva kinyílt. Meglehetősen tekintélyes főkomornyik nézett le rájuk. – A beszállítóktól a hátsó bejáratnál vesszük át az árut – közölte ridegen, és már csukta volna be az ajtót. – Várjon! – szólt a dajka gyorsan, lábát az ajtónyílásba csúsztatva. – Nem vagyunk szolgák. A főkomornyik megvetően nézte a dajka öltözetét. – Illetve én igen, de ő nem – mondta, azzal megragadta Simon karját és maga elé tolta a gyermeket. – Ő Earl Clyvedon, és ön jobban tenné, ha tisztelettel bánna vele. A főkomornyik álla leesett a csodálkozástól; sokszor pislogott, mielőtt megszólalt volna: – Tudomásom szerint Earl Clyvedon meghalt. – Micsoda?! – sikoltott a dajka. – Az biztos, hogy nem vagyok halott! – kiáltott fel egy tizenegy éves kisfiú jogos felháborodásával Simon. A főkomornyik alaposan megnézte a gyermeket, és miután látta, hogy a Basset család jellegzetes vonásait hordozza, bekísérte őket a házba. – Miért gondolta azt, hogy h-halott vagyok? – kérdezte Simon. Ha mérges volt, előjött a dadogása. – Nem az én dolgom magyarázatot adni – felelte a főkomornyik. – De igen! – riposztolt a dajka. – Nem mondhat ilyet egy kisgyermeknek anélkül, hogy magyarázatot ne adna. A főkomornyik egy pillanatig nem szólt, aztán kimondta: – Őkegyelmessége az elmúlt évek során nem tett említést önről. Legutóbb arról értesültem, hogy fia született. Látszott rajta, elég kínos volt ezt mondania, ezért senki sem erőltette a beszélgetést. Mi, a szolgák ebből arra következtettünk, hogy ön meghalt. Simon érezte, hogy állkapcsa megfeszül, torka összeszorul, görcsök rángatják. – Ha így lett volna, nem gyászolt volna a herceg úr? – kérdezte a dajka. – Erre nem gondoltak? Hogy gondolhatták, hogy a fiú halott, ha az apja nem is gyászolta? A főkomornyik vállat vont. – Őkegyelmessége gyakran visel fekete ruhát. A gyász nem változtatott volna az öltözködésén. – Ez vérlázító! – háborgott Hopkins dajka. – Kérem, azonnal vezessen minket hozzá! Simon egy szót sem szólt. Nagyon erőlködött, hogy kordában tartsa érzelmeit. Muszáj volt. Nem beszélhet apjával, míg vére ily vadul száguld ereiben. A főkomornyik bólintott. – Odafent van. Rögtön értesítem, hogy megérkeztek. A dajka izgatottan járkált fel-alá a teremben, magában beszélt, halkan, meglepően bő szókincse minden találó kifejezésével csúf szavakkal illetve őkegyelmességét. Simon a terem közepén maradt, keze ökölbe szorult, küszködött, mélyen, nyugtatón vette a levegőt. Meg tudod tenni! – kiáltotta a lelke. – Meg tudod tenni. Képes vagy rá. A dajka odafordult hozzá, látta, hogy megpróbál uralkodni indulatain. – Igen, így – mondta gyorsan, azzal letérdelt, és kezébe fogta a fiú kezét. Mindenkinél jobban tudta, mi lenne, ha Simon azelőtt pillantaná meg apját, hogy megnyugodna. – Lélegezz mélyeket! És mindig gondold át, mit akarsz mondani, mielőtt megszólalsz. Ha uralkodni tudsz… – Látom, még mindig ajnározza a gyereket – hallatszott a parancsoló hang az ajtóból. Hopkins dajka rögtön felállt, és lassan megfordult. Gondolkodott, mit mondhatna, hogy tiszteletteljesen szólaljon meg, amivel csillapíthatná ezt a szörnyű helyzetet. De amikor a hercegre nézett, Simont látta benne és haragja újra fellángolt. A herceg külsőre éppen olyan, mint a fia, de nem viselkedett apaként vele. – Uram, ön hitvány ember – közölte. – Ön pedig, madame, ki van rúgva. – A dajka megtántorodott. – Senki nem beszélhet Hastings herceggel így! – üvöltött. – Senki! – Még maga a király sem? – vetette közbe Simon gúnyosan. Hastings megpördült; azt sem vette észre, hogy fia tisztán, dadogás nélkül beszélt. – Te… – szólt halkan. Simon kurtán bólintott. Sikerült kimondania egy mondatot, de rövid mondat volt, és nem akarta a szerencséjét ismét próbára tenni. Nem, amikor ennyire izgatott volt. Volt, hogy napokig egyetlen nyelvbotlása sem volt. De most… Apja úgy nézett rá, mint egy kisgyerekre. Idióta kisgyerekre. Nyelve hirtelen furcsán elnehezedett. A herceg kegyetlen mosolyra húzta a száját. – Mit tudsz felhozni mentségedre? Na? Mit tudsz mondani? – Semmi baj, Simon – suttogta Hopkins dajka, dühödt pillantást vetve a hercegre. – Ne hagyd, hogy felbosszantson. Meg tudod tenni, édesem! Bátorítása valahogy éppen az ellenkező hatást érte el. Simon azért akart találkozni az apjával, hogy bizonyítson, és a dajka úgy bánik vele, mint egy kisgyerekkel. – Na, mi a gond? – kérdezte gúnyosan a herceg. – Elvitte a macska a nyelvedet? Simon izmai olyan erősen megfeszültek, hogy egész testében remegni kezdett. Apa és fia egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig csak nézte egymást, míg a herceg végül káromkodva el nem indult az ajtó felé. – Te vagy a legnagyobb kudarcom – sziszegte fiának. – Nem tudom, mit tettem, hogy téged érdemeltelek, de isten ne adja, hogy még egyszer a szemem elé kerülj! – Kegyelmes uram! – szólt Hopkins dajka méltatlankodva. – Nem lehet így beszélni egy gyerekkel! – Vigye a szemem elől! – fröcsögte a herceg. – Addig kap fizetést, amíg a gyereket távol tartja tőlem. – Várjon! Simon hangjára a herceg lassan megfordult. – Mondtál valamit? – kérdezte lassan, vontatottan. Simon három mély lélegzetet vett az orrán át, mert ajka még mindig összeszorult a haragtól. Állkapcsát nagy akarattal ellazította, nyelvét szájpadlásához dörzsölte, próbálta emlékeztetni magát, milyen rendesen beszélni. Végül, éppen amikor a herceg el akart fordulni tőle, kinyitotta a száját és azt mondta: – A fia vagyok, apám. Simon hallotta, hogy Hopkins dajka megkönnyebbülten felsóhajt, és apja arcán olyasmit látott, amit addig még sosem. Büszkeséget. Nem sokat, de mégis valami felderengett a mélyből; valami, amitől Simonban felcsillant a remény. – A fia vagyok, apám – ismételte, ezúttal kicsit hangosabban. – És nem vagyok id… Torka hirtelen összeszorult. És Simon pánikba esett. Meg tudod tenni! Meg tudod tenni! De torka összeszűkült, nyelve elnehezült, és apja szeme egyre keskenyebb lett. – Nem vagyok id… id… id… – Menj haza – mondta a herceg halkan. – Itt nincs számodra hely. Simon a csontjaiban érezte apja elutasítását, érezte, hogy furcsa fájdalom hatol testébe, terjed szíve felé. És a gyűlölet elárasztotta testét, szeméből áradt, és esküt tett magában hangtalan. Ha nem lehet az a fiú, akit az apja akart, akkor annak éppen ellentéte lesz.