A vonzás törvénye

2. FEJEZET

2. FEJEZETSzeptember 9., hétfő (első tanítási nap)

A tény, hogy apa és anya úgy döntöttek, elválnak, mi pedig elköltözünk, őszintén szólva nem igazán lepett meg a történtek után. A második évem vége felé már nem nagyon rajongtam a kaliforniai egyetemért, sem az ottani emberekért. A találkozásom Mr. Verekedő és valószínűleg minden lányra ráhajtó és mindegyiket meg is szerző szívtipró-tapló Ace-szel arra engedett következtetni, hogy az új helyen sem lesz másképp.

Utáltam az ilyen srácokat. Azért utáltam, mert annak ellenére, mennyire visszataszító stílusban és életvitellel tengették napjaikat, felháborítóan jól néztek ki. Talán nem véletlenül. Ez a végzet vagy a teremtés, vagy netalán az univerzum gyenge és fanyar humorának köszönhető, a nők életét alaposan megkeserítő, genetikai sorscsapás.

Na jó, lehetséges, hogy elhamarkodottan vontam le a következtetéseimet Ace-szel kapcsolatban, és valójában első látásra belém szeretett, azért nyomult ennyire. Félt, hogy szem elől téveszti a lányt, akit a végzet sodort elé. Ami meg az arcát illeti… Lehet, hogy megmentett egy idős nénit egy balesettől, vagy megvert egy erőszaktevőt, aki bántott egy fiatal lányt. Tiszta szerencse, hogy nem voltam se naiv, se álmodozó.

A sulihoz érve lehajtottam a fejem, és felhangosítottam a zenét, amely így minden hangot elnyomott körülöttem. A fejhallgatóm már önmagában is annyira szigetelt, hogy zene nélkül is csak az ötven százalékát hallottam a külvilágnak. De így… Így tökéletes volt. Sapkát viseltem, és kapucnit, egyértelmű üzenetet közvetítve ezzel mindenki számára: tessék engem békében hagyni!

Könnyen megtaláltam a termet, ahol az első órám volt, és leültem a leghátsó, kétszemélyes pad belső, fal melletti helyére. Hamarosan egy szőke lány sétált felém, és közvetlenül mellettem állt meg, aprót intve nekem. Megragadtam és kicsit hátrébb húztam a fejhallgatóm egyik oldalát, hogy mondhassa, amit akar, aztán folytathassam a magam dolgát.

– Szia! – üdvözölt mosolyogva.

– Helló – köszöntem vissza.

– Leülhetek melléd? – érdeklődött kedvesen.

– Hogyne.

– Serenity Cora, igaz?

– Igen. – Úgy fest a hírem megelőzött. Ezennel akár búcsút is inthettem a homályban meglapulásról szövögetett ábrándjaimnak.

– Eliana Acid vagyok – nyújtotta jobbját, és kezet fogtunk. – Örülök a találkozásnak.

– Én úgyszintén – biccentettem. Igaz, annak jobban örültem volna, ha nem zargatnak, de udvariasságból hazudni nem bűn.

Eliana Acid első ránézésre édes pofának tűnt. Alacsony volt, hosszú, világosszőke hajú, barna szemű, kerek arcú, amolyan ártatlan és naiv típusnak látszott. Pont olyannak, aki odamegy az új lányhoz, és megszólítja, hogy az ne érezze egyedül és kirekesztve magát.

– Van három tippem, ami jól jöhet a karunkon – fordult felém bizalmasan.

Én aztán tippek nélkül is jól meg lettem volna, de ha beszélni akar, hát tegye.

– Hallgatlak – csúsztattam le a fejhallgatómat a nyakamra.

– Ha népszerű akarsz lenni a karunkon, akkor el kell érned, hogy megismerjenek a harmadéves srácok. Rhett, Cage, Webb, Gaines és Ace – sorolta.

– Nincsenek ilyen terveim, de most, hogy mondod, Ace-szel már találkoztam – vontam vállat.

Ha listát kellett volna írnom arról, mi izgatott akkor éppen a legkevésbé, a népszerűség elérése biztos a top háromban lett volna. Viszont Eliana Acid velem ellentétben a jelek szerint nagyon is érdekelt volt a dologban, ha rögtön ezzel indította a beszélgetést.

– Gondolom, mély nyomot hagyott benned – vetett rám afféle mindentudó pillantást a lány.

– Egy taplónak tűnt – bólogattam, holott pontosan tudtam, ő nem erre célzott.

– Valójában az is. Mégis mindenkit megszerez magának, akire szemet vet.

– Hírhedt rosszfiú lehet – jegyeztem meg gúnyosan, és lesajnálóan felhorkantottam.

– Ha nem szereted az ilyet, jobb, ha elkerülöd. Semmiért sem rajong úgy, mint a kihívásokért és a „friss húsért” – formált idézőjelet az ujjaival.

Olyan képpel magyarázott, mintha minimum az őslények korába kerültünk volna, amikor a híres és rettegett T-rex kedvenc étkei a fiatal és ártatlan lányok, akiket azelőtt még sosem kóstolt. Soha senki nem látta még nappali fényben, az éjszaka ura, minden nőstényt egy pillantással a bűvkörébe von, és megszerez magának, majd az összhatás kedvéért felfalja őket.

– Úgy festesz, mint aki tapasztalatból beszél – vontam fel a szemöldököm, mire lesütötte a szemét.

– Szégyellem is.

– Jó ég! – Komolyan ideállított ezzel a „jaj, engem is átvert, vigyázz, nehogy te is így járj” dumával?!

– Egy hetet jártunk.

– Egy egész hetet? – Nem tudtam elnyomni az iróniát a hangomban.

– Ha jól tudom, két nap után megcsalt – nevette el magát a fejét rázva.

– Milyen epikus!

– Térjünk a második tippre – váltott inkább témát.

– Térjünk – hagytam rá, bár már az első se gyakorolt rám különösebb hatást, így nem hittem, hogy a második hasznosabb lesz.

– Jó, ha eljársz a bulikba.

– Ez nem függ össze a népszerűséggel? – értetlenkedtem.

– Nem. Ez csak azért kell, hogy képben legyél. Minden a bulikban történik, erről beszélnek egész héten, és ha nem mész el, olyan leszel, mint ők – bökött a másik sarokba, ahol jó pár lány sustorgott egymással, nem messze pedig egyetlen lány kuporgott magában. Összességében nem tűntek valami populárisnak. Egészen irigy lettem a magányos csajra, hogy senki nem zargatja és tömi a fejét haszontalan hülyeségekkel. Tehát ha jól értettem, annyi a dolgom csupán, hogy elkerülöm a menőket és a bulikat, aztán máris boldog antiszociális lehetek.

– Mi is ilyenek vagyunk, nem? – céloztam arra, hogy ugyanúgy sutyorogtunk kettesben, mindenki mástól elszeparálva.

– Nem. Most épp mindenki rólad beszél.

– Rólam? Ugyan miért? – lepődtem meg egy pillanatra. Nem vagyok én olyan izgalmas.

– Mert új vagy, de nem gólya, hanem másodéves, aki csak úgy idecsöppent. Amikor nagy dózisban jönnek az elsőévesek, ellepik a várost, és belakják a koleszt, az egészen más, mintha valaki minden előjel nélkül beesik, és elkezdi a második évét.

Kezdtem érteni, miért is lettem érdekes a többiek szemében. Tény, hogy némi protekcióval vettek át, jóval az átjelentkezési határidő után. Azzal is tisztában voltam, hogy az évfolyamtársaim egy éve együtt kezdtek, én pedig megjelentem a semmiből, és mintha mi sem lenne természetesebb, leültem a leghátsó pad belső felére. Hirtelen a maradék üres helyek is megteltek, a jelek szerint időközben elérkezett az óra kezdésének időpontja.

– Mi a harmadik? – dőltem hátra lemondóan, amiért egyáltalán odajutottam, hogy megkérdezzem.

– Sose szűrd össze a levet Wilder Ace-szel.

Bár az első és a harmadik pont ellentmondott egymásnak, arra a következtetésre jutottam, ennek megvan a maga oka. A jelek szerint Ace és a kis bandája voltak a gazdasági kar hírességei. Ha őket ismerted, menő lehettél, de ha zavart, hogy kihasználnak és eldobnak, akkor egyszerűen nem voltál populáris a karon, mégis normális életed lehetett a saját barátaiddal. Gyakorlatilag Eli mindhárom intelme valamilyen úton-módon Ace-hez kapcsolódott, és ez annyira szánalmasnak hatott, hogy azt sem tudtam, szánakozva nevessek-e az egészen, vagy elbújjak egy elhagyatott sarokban, remélve, hogy magányosan tölthetem az elkövetkezendő éveket, távol minden ilyen esztelen drámától. Szöget ütött a fejembe, hogy Eli úgy fogalmazott: három tipp, ami jól jöhet. Abszolút olyasmit képzeltem volna el, hogy melyik tanárnál mire kell ügyelni, hogyan teljesíthetők a vizsgák, vagy valami hasonló, ezzel szemben a három intelemnek, amivel szembe találtam magam, semmi köze nem volt a jó tippekhez. Legalábbis az én szemszögemből, hiszen engem nem érdekelt sem a népszerűség, sem a kirekesztettség. Arra jutottam, hogy Eli amolyan mindenáron mindenkinek megfelelni akaró típus, ezért jelenthetett számára sokat a népszerűség, a menő társaságba való bekerülés, vagy ha már itt tartunk, az új diák szimpátiájának megszerzése és ittlétének megsegítése. Ő nem az a lány akart itt lenni, aki elvan a barátaival, hanem aki lehetőleg jó sok mindenkit ismer, és akit a lehető legtöbben szeretnek. Ettől viszont hirtelen a gimiben éreztem magam, mert gyerekként és tiniként még tényleg ezek voltak meghatározóak.

Legalább megtudtam a nevét. Mármint, hogy az Ace csak a vezetékneve, de mint az összes menő kisfiút, rettentő egyedi és különleges módon mindenki a vezetéknevén szólította. Nagyon eredeti, mondhatom.

A következő előadás ugyanolyan hangulatban telt. Eli a legjobb tudásával és igyekezetével próbált beavatni minden ügyes-bajos dologba, pletykába, kapcsolatokba és miegymásba. Nem akartam mondani neki, hogy amúgy egyáltalán nem érdekel az ilyesmi, mert egyrészt túlságosan is lelkesen magyarázott, másrészt mégiscsak szánalmasan viccesek voltak ezek a sztorik. Arról nem is beszélve, hogy olykor sikeresen megosztott velem tényleg hasznosnak ígérkező információkat is például a tanárokról, az egyetemi szokásokról és az itteni időbeosztásról.

A második óra utáni ebédszünetben kimentünk a kari épület mögötti udvarra, hogy Eli megmutathassa azt is. Nem egészen értettem, miért nem az ebédlővel ismertet meg, viszont mivel egy cseppet sem voltam éhes, nem ellenkeztem. Mint megtudtam, az első két kilencvenperces óra elteltével kerül sor az egyórás ebédszünetre, déltől egyig. Az órák között félórás szünet áll rendelkezésre, a tanítás fél kilenckor kezdődik, és az én órarendem szerint ebben a szemeszterben maximum fél ötig tart.

Az udvaron ott tömörültek a különböző társaságok, ki-ki a maga sleppjével. Elsőnek felmértem a gazdasági kar épülete mögötti füves parkot. Beszarás, mikre képesek pénzt költeni, ugyanis három különböző magasságú, húzódzkodásra alkalmas fémállvány feszített egymás mellett az egyik sarokban, amelyet a vasgyúrók társasága természetesen ki is sajátított magának. Egyébként kellemes kis park volt, helyes fapadokkal és asztalokkal, kora ősz lévén leveleiket hullató fákkal és a lombokon keresztülszivárgó, meleg napsugarakkal.

A tekintetem megállapodott az Ace jobb oldalán ácsorgó srácon. Kicsit magasabb volt, mint az idióta haverja, haja hasonlóan barna árnyalatú, de göndörebb.

– Az kicsoda? – érdeklődtem újdonsült idegenvezetőmtől.

– Ő Rhett – pirult el Eliana.

– Vele is összeszűrted a levet? – hüledeztem a reakciója láttán, mert bár nem tűnt olyan lánynak, fene se tudta, mire képesek az itteni bigék a nagymenő srácokért.

– Dehogyis! – ellenkezett azonnal hevesen gesztikulálva.

– Akkor csak bele vagy esve – értettem meg a helyzetet.

– Valami olyasmi – hajtotta le a fejét, és majdnem megsajnáltam, látva, ő maga is mennyire lehetetlennek érzi a kis viszonzatlan szerelmének beteljesülését. Furcsa, hogy azonnal kiütközött, Eli meg én mennyire különbözünk. Sosem vallottam volna be egy vadidegennek, hogy tetszik valaki, azt meg pláne nem, hogy konkrétan ki. Számomra ez bensőséges ügy, arról nem is beszélve, hogy eleve nem szívesen teregetem ki az érzéseimet.

– Olyan, mint Ace?

– Nem éppen – ingatta a fejét a srácokat figyelve.

– Rosszabb? – szaladt fel a szemöldököm, mert bár csak egy-két mondat erejéig társalogtam Ace-szel, de volt alkalmam egy rakat érdektelen történetet hallani róla, amiből sikerült megállapítanom: nála valószínűleg senki nem lehet rosszabb.

– Ez nézőpont kérdése. Rhett nem kezd senkivel – közölte Eliana újra a srácra pillantva.

– Senkivel? – Ez azért elég furcsán hangzott.

– Legalábbis senki nem tud semmi ilyesmiről – javította ki magát Eli, gondolom, „senki” alatt a saját ismerősi körét értette, nem pedig Rhettét.

– Érdekes – töprengtem Rhettet figyelve, holott valójában nem sok érdekes volt rajta.

– Az.

– Ez milyen jópofa már – kezdtem szarkasztikus csomagolásban a frissen tett észrevételem ismertetését –, az egyiknek bárki jó, a másiknak meg senki.

– Biztos ennek is megvan a maga oka – hümmögött Eli továbbra is szerelme tárgyát vizslatva.

– Lehet, hogy meleg, vagy valami – fordítottam el a fejemmel együtt a tekintetemet a kis különcünkről.

– Ezzel ne is poénkodj – változott Eli eddig pirospozsgás arca színtelenné.

– Oké. És kik a többiek? – néztem a nem messze tömörülő társaság maradék három tagjára. Igazából egyáltalán nem érdekelt, kik ők, és mit akarnak, de úgy véltem, hátha Elit feldobja, ha megint róluk csacsoghat.

– A sötétszőke Cage, a fekete pedig Webb. A hosszú, szőkésbarna hajú, alacsony srác meg Gaines.

– Nagyjából egyformán néznek ki – töprengtem elgondolkodva.

– Úgy érted…

– Úgy értem, tömeggyártmányok – fejeztem be Eliana megkezdett mondatát. – Tipikus népszerű fiúk, hasonló külsővel, stílussal, dumával és érdeklődéssel.

– Szerintem azért különböznek – jegyezte meg halkan a lány, amit inkább nem kommentáltam. Egyre jobban körvonalazódott, hogy ő meg én nem igazán fogunk a jövőben egy húron pendülni.

Tekintetem átsiklott Ace-re, aki épp az egyik haverjához beszélt, és kaptam az alkalmon, hogy megnézzem magamnak. Pont ideális termetűnek tűnt, kábé fél fejjel lehetett magasabb nálam. Bőre barnás, stílusa meglehetősen trendi, arca rendkívül karakteres, jóképű. Még megverve is. Barna haja a feje tetején valamivel hosszabb és szőkésebb volt, mint oldalt, a felső réteget hátrafésülve hordta, de nem olyan csillogósan, undorítóan nyálkásra zselézve, hanem éppúgy, hogy olykor a szemébe hulljon néhány kósza tincs. Mondjuk ez tipikusan az a hajtípus, melynek láttán mindig eltöprengtem, hogy vajon amikor az illető reggel felébred, az egész oldalt lapul-e a fejére meg a homlokára. És ha igen, akkor biztosan borzasztó hülyén mutat egészen addig, míg tízpercnyi kemény munkával be nem állít minden egyes szálat a tükör előtt. Személy szerint én jobban kedveltem azokat a fiúkat, akik reggel ugyanolyan normálisan néznek ki, mint napközben, mindenféle piperetevékenység nélkül is.

Zsebre dugott kézzel ült, természetesen az egyik asztalon, talpait a személyiségének megfelelően, bunkó stílusban a padnak támasztva, és épp összenevetett valamin azzal a harmadik arccal. Mikor észrevette, hogy figyelem, oldalra billentette a fejét, majd rám kacsintott. A szememet forgattam. Nem állíthatom, hogy ne lett volna rám hatással, de azt igen, hogy nem éreztem ellenállhatatlan késztetést arra, hogy megadjam magam neki. Egy cseppet sem.

Sőt inkább fogtam magam, és hátat fordítva neki, elbattyogtam az ebédszünet utáni első órámra, a csodálatos gazdaságpolitikára. Még csak az első napot töltöttem az egyetemen, mégis úgy éreztem, máris halálra untam magamat. Ettől függetlenül rendesen jegyzeteltem, ahogy addig is tettem, és bár sűrű pofavágások közepette, de tisztességesen végigültem az egészet. A jutalmam nem maradt el, a professzor fél órával korábban elengedett minket, és mivel kihagytam az ebédet, úgy voltam vele, eljött az ideje, hogy meglátogassam a földszinten lévő menzát.

Abban reménykedtem, hogy a többség az ebédszünetben járt itt, plusz alapvetően még tartottak a tanórák, így megúszhatom a tömeget és a nemkívánatos alakok társaságát. Persze ez a kis elméletem több sebből is vérzett. A menzán ugyan nem nyüzsögtek rengetegen, de a legtöbb asztalnál ültek, így arra következtettem, hogy vagy lyukasórájuk van, vagy olyan szerencsésen alakult az előadásuk, mint nekem. A pultnál a napi menüt kértem: rántott sajtot, sült krumplit és némi uborkasalátát. Kifizettem az árát, majd a tálcámmal együtt egy üres asztalhoz vonultam, és kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken.

– Ideülhetek? – jelent meg egy perccel később Eli, kezében tálcával.

– Persze – hagytam jóvá, ő pedig lehuppant velem szemben.

– Hamarabb végeztél?

– Igen. Te is?

– Aha, az első héten általában a legtöbb tanár rövidebbre fogja.

– Értem. – Ez a kaliforniai egyetemen is többnyire így volt.

– Helló, Sere – dobta le magát mellém Ace, mire a kezem megállt a levegőben, a villámat fogtam, rajta egy falatnyi rántott sajttal és egy darab krumplival. Egyszerre unott, ugyanakkor szánakozó pillantással jutalmaztam az újonnan érkezettet, ő azonban csak mosolygott.

– Máshol is van ám hely – intettem a fejemmel a szomszédos asztalok felé, de persze esze ágában nem volt elülni.

– Eli – mosolygott negédesen Elianára, aki csak lesütötte a szemét, és nem kommentálta a történteket, csak visszafogottan bólintott, és sietve nekilátott az asztalterítőt bámulni.

Egy pillanattal később megérkezett a Rhett gyerek is, és helyet foglalt Eli mellett, akit viszont ez már lényegesen jobban lázba hozott. A srác csak biccentett felém, én pedig utánoztam a mozdulatát. Nem emlékeztem, hogy találkoztunk volna azelőtt, és felmerült bennem a halvány gondolat, hogy mivel ő ült az én asztalomhoz, úgy volna illendő, ha elárulná nekem a nevét, én is elmondanám az enyémet, aztán kezet fognánk, nem? Nagyon rövid idő alatt leesett azonban, hogy ezzel túl sokat várnék el.

– Sere vagyok – mutatkoztam be gúnyos hangsúllyal a srácnak, hátha veszi a lapot.

– Aha – felelte, mire nagyot sóhajtva grimaszoltam. A vártnál sokkal fárasztóbb szemeszternek ígérkezett.

Inkább ettem tovább a rántott sajtomat, amire a választásom esett néhány perccel azelőtt, mikor még abban a hitben voltam, hogy nyugodtan elfogyaszthatom késői ebédemet. Feltűnt, hogy Ace nem hozott se tálcát, se kaját, sőt még csak rendesen sem ült, hanem teljes testével felém fordult, székét a támlás részével felém perdítette. Lábát kétoldalt átvetette, kezét pedig a hát megtámasztására megalkotott falapon nyugtatta, és leplezetlenül engem bámult.

– Nincs valami más dolgod? – kérdeztem kedvesen, szándékosan tele szájjal.

– Most épp pont nincs – mosolyodott el ravaszkásan.

– Akkor keress magadnak. De ne itt – tettem hozzá rá sem nézve, mire persze elnevette magát.

– Nem akarok.

– Pedig sokkal jobb lenne, hidd el.

– Mégis kinek?

– Nekem mindenképpen – vontam vállat.

– Ugyan, Sere. Ezt te sem gondolhatod komolyan – csusszant közelebb, én pedig ösztönösen elfintorodtam. Úgy beszélt hozzám, mintha ismerne. Olyan hangsúllyal, mintha tudná, általában mit gondolok komolyan, és mit nem.

– Te nem gondolhatod ezt komolyan. – Nem bírtam megállni nevetés nélkül.

Nem szólt semmit, csak mosolygott, amivel engem sajnos megint vészesen a vesztés irányába sodort. Lepattantak róla a beszólásaim, fintoraim, gúnyos hangom és minden rossz szavam. Bizonyára sok káromlást kapott az évek alatt mindenféle nőcskéktől, így megtanulta kezelni. Vagy totál nem izgatta, amit mondtam neki, mert csak az juthatott el a tudatáig, ha olyasmi jött ki a számon, amit hallani akart. Minden mást nemes egyszerűséggel sztornózott kénye-kedve szerint.

– Mindenesetre, ahogy elnézem, akadnak itt még páran, akik szintén örülnének, ha máshol trónolnál – tértem vissza az eredeti témához.

– Miről beszélsz? – érdeklődött oldalra billentett fejjel.

– A sok áhítatos sóhajról – pillantottam körbe. Az ebédlőben lévő nőknek ugyanis legalább a nyolcvan százaléka minket bámult árgus szemekkel.

– Féltékeny vagy? – búgta érzékien.

– Kire? – nevettem el magamat hitetlenkedve, mert a kérdésének se füle, se farka nem volt.

– Az áhítatos sóhajok gazdáira.

– Jól sejted. Féltékeny vagyok rájuk. Tudod, miért?

– Izgatottan várom, hogy megtudjam – vigyorgott, szerencsésen ráharapva a csalimra.

– Mert azoknál az asztaloknál nem ülsz ott. – Ismét kedves kis mosolyt eresztettem meg felé, de magabiztos vigyora nem lankadt. Rhett nagyon halk és rövid, leginkább horkantásnak tűnő nevetést hallatott.

– Mit szeretnél, mit tegyek? – kérdezte Ace, én pedig azon agyaltam, vajon tényleg meg se hallotta, amit korábban mondtam, vagy annyira hülye, hogy nem értette meg.

– Menj, tedd őket boldoggá – hessegettem el szórakozottan.

– Kérésed számomra parancs – hajolt közelebb, és ezt a három szavacskát egyenesen a fülembe suttogta.

Egy pillanatra jólesően kirázott a hideg attól, ahogyan az ajkai éppen csak érintették a bőrömet. Elégedetten konstatálta ismételt győzelmét, majd Rhett-tel együtt (aki a lesajnáló nevetésfélét leszámítva mindvégig csendben majszolta a kajáját) elhagyta az asztalunkat. Követtem a tekintetemmel Ace-t, aki a kérésemhez hűen egy lányhoz lépett, és valószínűleg nekiállt befűzni. Ekkor megértettem, mire is ment ki az utolsó kérdése. Azt akarta, hogy megmondjam neki, mit tegyen.

– Ne feledd a harmadik szabályt! – intett Eli.

– Azon vagyok – ingattam a fejemet mosolyogva, majd hozzáláttam, hogy befejezzem az ebédemet.