Tömegsír

Fejezet 3

Mozgalmas napom volt. Barátom temetéséről késő délután értem haza lucskosan az izzadságtól. A hőség alig enyhült dél óta, az égbolt városom fölé feszülő vásznát a legparányibb felhők is elkerülték. Forróságot leheltek lakásom áthevült panelfalai is, hiába csináltam huzatot, a függöny egyszer sem lebbent meg a kitárt ablakszárnyak előtt. Még mindig arra gondoltam, mekkora szerencse érte a barátomat. Egyik este lefeküdt, és nem kelt föl többé. Élettelen testében a boncolóorvos semmilyen szervi elváltozás nyomát nem találta. Megállt a szíve, ennyi.

Az íróasztalomon fekvő levelet Lívia hozhatta föl, mert bár továbbra sem hajlandó hozzám költözni, adtam neki kulcsot a postaládámhoz is. Messziről felismertem a levél írójának kézírását a borítékon, s úgy döntöttem, a levelet egyelőre nem bontom fel. Az egy darabig el lesz nélkülem is. Ugyanúgy nem romlik meg, ahogy Lívia befőttjei és uborkái sem romlanak meg a spájzban még sokáig. Egyébként is sejtettem, mit tartalmazhat a levél. Nyilván ugyanazokat a szemrehányásokat, mint a többi. A levél írója nem fukarkodott se papírral, se tintával. Szemrehányásai, bűneim felsorolása, lajstromozása, katalogizálása, a bűneim közötti összefüggések mértani ábrákba szerkesztett alakzatai a levél írójának érzékenységéről, neuraszténiájáról és átlagon felüli intellektusáról vallottak, ámbár mindegyik levelét túlírta kissé, s pongyolaságuk zavart. A levél írójának mindenben igazat adtam. Már régen arra a meggyőződésre jutottam, hogy mindenkinek igaza van, s aki az igazságot magán kívül keresi, csak téveszmékhez juthat el.

Barátomnak sosem volt szerencséje a nőkkel, de jó feleséget fogott ki, s az apró termetű asszonyka ma délután derekasan megsiratta őt. A gyászszertartás alatt mások is sírva fakadtak, de azért mi, akik nem sírtunk, mégiscsak mi alkottuk a többséget. Valaki azt mondta, így van ez rendjén, a bánatnak nem a sírás a fokmérője. Barátomnak, természetesen, tisztességes polgári neve is volt, de fölösleges lenne elárulnom, mert a történet szempontjából, amelyet elbeszélni készülök, irreleváns. Mialatt a gyászbeszédeket hallgattam, lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért semmi bánatot nem érzek. Az sem mentség, hogy örömöt sem éreztem. Úgy tűnt, az én bánatom a fejemben van, vagyis az én bánatom egy gondolat, amely bánt ugyan, de a gondolatot nem érezheti az ember, hanem csak gondolja. De az is lehet, hogy a meleg és az izzadás vette el a kedvemet a bánattól, s én még kellemes időben sem szeretek temetésekre járni. A barátom sem szeretett, de ezt az alkalmat nem bliccelhette el, s én szolidaritásból jöttem ki hozzá, tudván, hogy baráti gesztusomat ő nem viszonozhatja, ha majd engem temetnek.

Ezek után, gondolom, nekem sem kell bemutatkoznom, mindenki tudja már, hogy én a barátom barátja vagyok. Ahogy múlik az idő, barátom emléke el fog halványodni bennem, s az emlékezetemben róla őrzött fényképekből is sok elkallódik majd, mert el fogom akarni felejteni őt. Líviát is hamar el fogom felejteni, ha egyszer elhagy. A felejtés képessége a legnagyobb ajándék, amit a Teremtőtől kaptam, mert megóv a melankóliától és az önsajnálattól.

Este Líviával „a lopakodó macska történetét” játszottuk el. Ebben én voltam a madárfészek, teli két tojással, ő pedig a lopakodó macska, amelynek madártojáshoz fűlik a foga. Szerepem passzivitásra kárhoztatott, hagynom kellett magamat kifosztani, de ezúttal nekem is így esett jól. Líviának csak elalvás előtt jutott az eszébe, hogy üzent a t.-i polgármester, azonnal keressem föl, mert valami probléma támadt a birtokom körül, bár az a tulajdonviszonyt nem érinti. Roppant fontos és halaszthatatlan ügyben kell beszélnie velem. A szóban forgó birtokot csak nemrég örököltem elhunyt anyámtól, s az örökség egy tanyasi házból meg valami földdarabból állt. Néhány nappal ezelőtt fölfogadtam néhány t.-i lakost, hogy ássanak új kutat a házikó udvarán.

T. egy Isten háta mögötti falu, ahol a pacsirta szól, más azonban nemigen történik. Számomra minden falu egyforma volt, a házak, a kertek, a templomok. T. nem volt se kicsi, se nagy település, amennyire meg tudom ítélni, amolyan átlagos méretű falu lehetett, buzgó refomátusok és buzgó katolikusok lakták. Mély unalom ásítozott az utcákon mindenfelől. Amikor először jártam ott, az volt az érzésem, ez a falu csak egy vicc, a világon sehol sincsenek már falvak, s T. is csak egy halom kulissza, amelylyel meg akarják téveszteni a magamfajta városi embert. Gyanúmat alátámasztani látszott, hogy a községháza földszintes épületének kéményén gólya fészkelt, talán, hogy még jobban kiemelje az összkép giccsességét.

Akkor nagyon kedvesen fogadott a polgármester. A mostani fogadtatás ettől némiképp elütött. Már az feltűnt, hogy a titkárnője nem mer a szemembe nézni. Hivatali szobájában a polgármesteren kívül még két gondterhelt, középkorú férfi tartózkodott, s mindnyájan súlyos pillantásokkal illettek, amikor beléptem. Az egyik férfi a helyi rendőrkapitány volt, a másik, Eötvössel szólva, a falu jegyzője. Szorongva foglaltam helyet a társaságukban, és szorongva vártam a folytatásra. A folytatás azonban kellemesen lepett meg. A polgármester előhúzott egy üveg pálinkát, és mindnyájunkat megkínált belőle. Koccintás közben valami olyasmit mondott, hogy szükségünk lesz még rá. Nem értettem, miről beszél, de a többiek érthették, mert komoran bólintottak. Aztán a polgármester felém fordult, tömérdek levegőt vett, és azt mondta:

– A kút.

Csönd következett. Titkokkal teli, kétértelmű, fenyegető, hátborzongató, lidérces.

– Mi van a kúttal? – kérdeztem.

– Ássák – mondta a polgármester.

– Akkor jó – feleltem.

De őnekik erről szemlátomást más volt a véleményük. A polgármester fejbiccentéssel intett valamit a falu jegyzőjének, az pedig a rendőrkapitánynak. A termetes rendőrkapitány mélyen lehajolt, s egy darabig az asztal alatt kotorászott, majd hamarosan egy lepecsételt igelitzacskót húzott elő onnan. Úgy vettem ki, a zacskóban valami velőscsontféle van. Akkor a falu jegyzője jelenlétében és a polgármester utasítására a rendőrkapitány gumikesztyűt húzott, feltörte a pecsétet a zacskón, s kivette a csontot.

– Ez, kérem, egy férfi lábszárcsontja – mondta ünnepélyesen, s letette a csontot, éppen az asztal közepére. A csont most fehéren vakított előttünk. A polgármester köhintett. A falu jegyzője lesütötte a szemét. A rendőrkapitány lehúzta a gumikesztyűt és a nadrágja zsebébe gyűrte. Mindnyájan hallgattunk, csak a csont világított. Én nem tudtam, hogyan kell ilyen helyzetben viselkedni, s hogy mondjak valamit, odafordultam a rendőrkapitányhoz, és megkérdeztem tőle:

– Honnan tudja, hogy ez férfi-, nem pedig női lábszárcsont?

Nyilvánvalóan nagy hülyeséget kérdeztem, mert a rendőrkapitány nem méltatott válaszra, hanem mint aki ennél sokkal, de sokkal többet tud, azt mondta:

– Koponya is van hozzá.

– És további más csontok – egészítette ki a rendőrkapitány szavait a falu jegyzője.