– Én legalább őszinte vagyok. Az a föld a tiéd, ennélfogva azok a halottak is a te tulajdonodat képezik. Senkinek sincs joga elvenni őket tőled.
Némán, s talán kissé megdöbbenve ültünk a vacsora maradványai fölött, s a föltámadt szél fütyülését hallgattuk a betonudvar felől. Olyan egyedül éreztem magam, mintha mindenki elköltözött volna a házból. Máskor örültem, hogy a falak kiszűrik a zajokat és zörejeket, most azonban kísértetiesnek tűnt a csönd, mint valami örvény fekete tölcsére. Biztosra vettem, hogy a ház többi lakója is rejteget szégyellni való titkokat. Foltokat, amelyeket ruha nem takarhat el, sebeket, amelyek belülről égetnek, s nem gyógyulnak be sohasem. Lívia letakarította az asztalt.
Negyedóra múlva gondtalanul jött vissza a konyhából. Újra megcsodáltam az átváltozóképességé
