Elült a zaj. A színpadra lépek.
Az ajtónak dőlve hallgatom,
miképp jelzik visszhangtöredékek,
hogy mit mível az én századom.
Szívemet az éjjel célba vette,
ezer látcső némán rám mutat.
Távoztasd el tőlem, ha lehetne,
atyám, a keserű poharat.
Megbékéltem ezzel a szereppel,
szeretem makacs játékodat.
De ezúttal mégiscsak eressz el,
mert most más darabot játszanak.
De nem változhat a végkifejlet,
a cselekmény rendje megszabott.
Minden farizeusságba dermed.
Végig kell élnem. Magam vagyok.
Süt a nap hétágra, zengve-zúgva
tombol lenn a szurdék. Nagydarab
tehenészlány a tavasz, a munka
ég egész nap a keze alatt.
Sorvad a hó, vészes vérszegények,
csenevészek a kék hóerek.
De az ólban párolog az élet,
ép vasvillafogak fénylenek.
Ó, ezek az éjek, napok, éjek
