Az ártatlanság vámszedői

I.

I.

Dalma

A fiú tizenöt perces késésben volt.

Az eperszínű nyári ruhát viselő, törékeny, apró termetű lány már fél órája ült a kávézó teraszán, és türelmesen várt rá. Napbarnított, mosolygós arcára kiült az izgalom. Bárki láthatta volna rajta, hogy randevúja van. Csakhogy az asztalok előtt elhaladó emberek ügyet sem vetettek rá. Néhány futó pillantás vagy egy-egy elismerő mosoly ugyan járt neki a férfiak részéről, de ők is éppen úgy siettek a maguk dolgára, ahogy a többi járókelő. A macskaköves sétálóutcában álló, hófehérre mázolt, kör alakú kovácsoltvas asztalok már-már a városképhez tartoztak, a környéken lakók annyira megszokták őket. Csak a napsütés ereje, a szél erőssége és az asztalok körül felbukkanó arcok változtak.

Szeptember eleje volt, és ezen a kora estén Dalma feje fölött füstszerű felhők takarták a lenyugvó nap fényét.

Széles csípőjű, tüskés hajú pincérnő osont macskaügyességgel az asztalok között. Dalma körül még két helyen ültek. Tőle jobbra idősebb házaspár beszélgetett a kávéját szürcsölve, bal kéz felől pedig három kamaszlány nevetgélt, egyikük a mobiltelefonja fölé hajolt. Dalma pedig arra gondolt, hogy biztosan egy vicces videón szórakoznak ilyen jól.

– Hozhatok még valamit? – érdeklődött mosolyogva a pincérnő, miközben elvette az asztalon lévő üres üvegpoharat.

– Nem, köszönöm. Semmit – mondta Dalma, és mosolygott. Egyenes szálú, derékig érő barna haja puhán simult a háta közepére. – Várok valakit, aztán majd együtt rendelünk még.

– Rendben – fordult a kávézó bejárata felé a pincérnő, azzal úgy vonult be az épületbe, mintha az angol királyi család sarja lenne.

Dalma hosszan nézett a nő után, majd miután azon kapta magát, hogy a kávézó félig nyitott bejárati ajtaját bámulja, a mobiltelefonjának kijelzőjére pillantott. Hat órára beszélték meg a találkozót, és már negyed hét is elmúlt néhány perccel. Ráadásul ő tizenöt perccel korábban érkezett, hogy legyen elég ideje lenyugodni, mielőtt a randipartnere is befut.

Dalma huszonegy evés volt, és néhány év kihagyás után épp ezen a héten kezdte meg az egyetemi tanulmányait. Szociológia alapszakra felvételizett, levelező munkarendben, hiszen a munka mellett már esélye sem volt arra, hogy a hétköznapjait az egyetem falai között töltse. Viszont a kéthetente péntek délutánonként és szombaton egész nap megtartott tömbösített előadások kényelmesen illeszkedtek az életritmusához. Ugyan jó ideje be akart költözni a városba, jelenleg még jól érezte magát a Miskolc melletti kistelepülésen, ahol a szüleivel élt. Reggelente bebuszozott a munkahelyére, ahol az édesapja közbenjárásának köszönhetően titkársági asszisztensként dolgozott, este pedig hazautazott. A napok szürke egyhangúságukban követték egymást, ő pedig abban bízott, hogy az egyetem végre változást hoz az életébe. Egy aprócska színesen lobogó szalag a színtelen világban.

Ahogy az új ismeretségtől is azt várta, hogy felrázza kicsit az egyhangú életét.

Zsombort az interneten ismerte meg, a fiú rögtön az első üzenetváltások alkalmával levette a lábáról, ugyanis intelligens volt és humoros. Ráadásul iszonyúan jóképű, pontosan Dalma esete. Hosszú éjszakákon keresztül cseteltek egymással. Dalma a beszélgetések során úgy érezte, mintha mindig is ismerte volna ezt a srácot. Úgy gondolta, hogy lelki társak, persze ezt még nem merte Zsombornak megemlíteni, attól félt ugyanis, hogy elriasztja. Dalma annak ellenére tartott ettől, hogy a szexualitásról már az első napoktól kezdve beszélgettek, és a fiú nagyon izgató, buja üzeneteken keresztül udvarolt neki. Olykor pedig nagyon is érzelgős idézeteket vagy épp verssorokat küldött. Dalma mégis attól tartott, hogy ha túl korán megvallja az érzéseit a fiúnak, akkor könnyen elriaszthatja magától. Nagyon szerette volna, ha ez a kapcsolata most jól indul, és nem szúrja el már az elején. Rövid időn belül fotókat is cseréltek, szinte már mindennap küldtek egymásnak szelfiket.

Minden olyan harmonikusnak tűnt, minden olyan szépen haladt előre, már csak az első személyes találkozó váratott magára, ami a Budapesten élő Zsombor elfoglaltsága miatt nem volt annyira egyszerű. De Dalma türelmes volt. Nem siettetett semmit. És végre ezen a bizonyos estén elérkezett ez a pillanat is. Személyesen találkozhat végre Zsomborral. Megölelheti, érezheti az illatát, láthatja a reakcióit, miközben beszélgetnek. Talán szex is lesz. Azt már korábban eldöntötte, ha a fiú felhívja a szállodai szobájába, akkor vele tart, és együtt töltik az éjszakát. Érezni akarta a fiút magában, ki akart teljesülni az ölelésében, érezni akarta, ahogy két combja közé szorítja a derekát, miközben mélyen magába engedi. Szeretkezni akart vele egész éjszaka. Valójában már azt sem bánta volna, ha este nem is mennek sehová kajálni, ha nem is kávéznak, csak egymás ölelésében forrnak eggyé.

Persze minden annyira tökéletes volt eddig, hogy az lett volna a csoda, ha nem jön közbe semmi.

Gondolkodott azon, hogy felhívja, hiszen a fiú küldött neki egy üzenetet: elindult és már úton van. Talán nem venné tolakodásnak, ha megkérdezné, nem történt-e valami baja.

Végül úgy döntött, inkább nem hívja fel. Tíz perce küldött neki egy w******p-üzenetet, amelyben csak annyit írt neki, hogy „Én már itt vagyok!”, de Zsombor még csak nem is látta. Ami természetes is, hiszen vezet, és épp ide tart hozzá, a találkozóra. Legalábbis Dalma ezzel nyugtatta magát, és ezzel magyarázta, hogy a randi estéjén a fiú nem is reagál semmit az üzenetére.

Dalma már épp elhatározta, hogy mielőtt felhívja, vár még tíz percet, aztán ha nem tudja elérni, akkor fogja magát, és hazamegy. Nem akarta megvárni az esőt, ráadásul Miskolc külvárosának ez a része sem a legbiztonságosabb sötétedés után.

És ebben a pillanatban végre megszólalt a mobiltelefon. A kijelzőn Zsombor neve villogott. WhatsAppon hívta.

– Végre! – szólt Dalma izgatottan a telefonba. – Már azt hittem valami bajod esett.

– Ne haragudj, Dalma! – Zsombor hangja megnyugtató volt. – Semmi baj! Ne aggódj! Csak borzalmas volt a forgalom. Tudod, péntek este van, és Budapest felől mindenki ilyenkor akar haza jutni. Az M3-as autópálya szinte háborús övezetté vált. De itt vagyok végre.

– Hol vagy? – Dalma kíváncsian nyújtogatta a nyakát. Mogyoróbarna szeme élénken csillogott, és ez még varázslatosabbá tette gyermekien bájos arcát. Erős vonalú szemöldöke a homlokára szaladt, miközben a fejét körbeforgatva a sétálóutca mindkét oldalát megpróbálta belátni.

– Figyelj, itt állok valami garázssor mellett! Egy kis utcában. Sajnos nem volt a főúton parkolóhely, a sétálóba pedig nem lehet behajtani. Ráadásul az a baj, hogy gyenge az aksim, valami miatt nem tölt a generátor, vagy mi a fene. Tudod, én nem értek ezekhez. És nem merem leállítani, mert akkor nem tudjuk majd beindítani. Ide tudnál jönni? Aztán majd a szállodában feltöltik nekem éjszaka. Már megbeszéltem velük. Így reggel gond nélkül tovább tudok menni.

Dalma félénken húzta el a száját. Lassan felegyenesedett az asztal mögött, és újra körbepillantott. Mintha még mindig azt figyelné, hogy nem látja-e meg valahol Zsombort a sétálóutca macskakövén. Nem nagyon ismerte a városnak ezt a részét, de úgy rémlett neki, tudja, melyik garázssorra gondol a fiú.

– Azt hiszem, tudom hol vagy – mondta halkan a telefonba. – Két sarokra.

– Persze, itt vagyok a közelben. Látom a navigáción én is, hogy háromszáz méternyire van tőlem a kávézó. Akkor ide tudsz jönni?

Dalma néhány pillanatig hallgatott. Majd tekintetével megkereste az ajtó mellett beszélgető pincérnőt, és amikor a hölgy rápillantott, intett neki.

– Persze. Kifizetem az almalevet, és odamegyek hozzád.

Dalma a lelkében jóleső izgalommal indult vissza a sétálóutcán, ahol a háztömb végére érve a park felé fordult. A koraesti borús szürkületben úgy ítélte, biztonságosabb, ha nem vág át a bokrokkal és fákkal tarkított füves területen. Alig néhány hete itt raboltak ki egy fiatal fiút, néhány héttel azelőtt pedig állítólag egy anyukát támadott meg két szipus suhanc, és csak a nő lélekjelenlétén múlt, hogy nem tudták megerőszakolni. Voltak a városnak ennél sokkal veszélyesebb közterületei, és ugyan a bűncselekmények száma a köztéri kameráknak köszönhetően jelentősen visszaesett, de a kamerák sem láttak mindent, voltak holtterek, és azt sem lehetett tudni, hogy melyik gép üzemképes még. A bűnelkövetők egy részét ráadásul a kamerák egyáltalán nem tartották vissza a hasonló bűncselekményektől. Ha kábítószerek hatása alatt álltak, akkor fel sem mérték a lebukás kockázatát.

Dalma megnyújtotta a lépteit, miközben megkerülte a parkot. Ruhájának alsó része puha könnyedséggel libbent a combja körül. Vékony szíjon egy kis piros bőrtáska lógott a vállán, amit jobb kezével óvón a csípője elé szorított.

Ahogy közeledett a tőle bal kézre eső garázssorok felé, érezte, hogy egyre nehezebben tudja felügyelni a nyugalmát. Légzése felgyorsult, pulzusa szaporább lett. Nagyon várta az első személyes találkozást a fiúval, és szinte még mindig nem akarta elhinni, hogy egy ilyen jóképű és intelligens pasi, mint Zsombor felfigyelt rá. Az pedig kimondottan hízelgett neki, hogy képes volt aznap estére szabaddá tenni magát, és közel két órát vezetni a randi miatt.

A városrész csöndes volt, csak a parkot körülvevő társasházakon túl futó főútról szűrődött be a gyér forgalom moraja.

Ahogy Dalma befordult a kétoldalt sorakozó téglaépítésű garázsok közé, azonnal meglátta a felkapcsolt tompított fényszórókkal várakozó grafitszínű kombit. Nem ismerte a márkáját, és a gyér fényben a színét is inkább feketének látta, de mintha Zsombor azt írta volna neki, hogy grafitszínű Opel kombija van.

A szélvédő mögött a fiú körvonala elmosódott sötét alakzatnak tűnt, de amint meglátta közeledni a lányt, intett neki, majd kiszállt az autóból, és néhány lépésnyit Dalma elé sietett, hogy üdvözölhesse. Zsombor sportos, szikár alkat volt, kék szabadidőruhájához jól passzoló fekete baseballsapkát húzott a fejébe.

Két puszi után a fiú derűsen magához ölelte a lányt. Dalma boldogan simult Zsombor mellkasához, miközben az arcszeszének édes illata egészen elbódította.

– Végre – mondta Zsombor, miközben óvatosan eltolta magától Dalmát, hogy jobban szemügyre vegye.

– Már azt hittem, nem is jössz, csak felültettél – közölte Dalma. Tekintetével a fiú szemét kereste, de a félhomály és a baseballsapka szemellenzője megakadályozta abban, hogy sikerrel járjon.

– Ne butáskodj! Soha nem tennék ilyet.

– Hogy nem jössz?

– Hogy ne szólnék azonnal, ha valami közbejön. Sajnálom, hogy megvárakoztattalak.

– Nem lényeges. – Dalma szelíden mosolygott. – Van, amire érdemes várni.

– Ez a beszéd! – Zsombor gyengéden megragadta Dalma csuklóját, és a szája elé emelve apró csókot lehelt a kézfejére. – Remélem, kimentetted magad otthonról, reggelig.

– Ne aggódj, hosszú kimenőn vagyok! – nevetett Dalma, miközben egész lényét átjárta a bizsergető boldogság.

– Akkor menjünk a szálláshoz! – terelte Zsombor óvatosan Dalmát a kocsi másik oldala felé. – Már kinéztem egy kis éttermet a közelében. A kocsi akkumulátorát felrakatjuk tölteni, aztán átsétálunk. Legalább én is ihatok veled nyugodtan valami alkoholt.

– Tudod, hogy én nem nagyon szoktam inni.

– Csak koccintunk. Kettőnkre. Az első találkozásra.

– Jól hangzik – bólintott Dalma.

Zsombor előzékenyen kinyitotta neki a kocsi ajtaját, Dalma pedig beült. Az utastérben kellemes cseresznyeillat keveredett citrussal. Szinte tele volt vele a légtér, Dalma pedig arra gondolt, hogy a fiú most vett új légfrissítőt, és citrusillatú műszerfalápolóval törölte át a belső teret. Az édesapja is ilyet használt. Minden jel arról árulkodott, hogy Zsombor szeretett volna nagyon jó benyomást tenni a lányra. Ettől pedig Dalma igazán nőnek érezte magát. Ő volt a nő, akit az álompasi meg akar hódítani. Szinte kéjesen beleborzongott a felismerésbe.

Miközben Dalma kényelmesen elhelyezkedett az utasoldalon, Zsombor elölről megkerülte a motort járató autót, és behuppant a kormány mögé.

– Kapcsold be magad! – utasította kedvesen mosolyogva a lányt a fiú. – Tudod, fő a biztonság! – Dalmára pillantott, és pajkosan rákacsintott.

Dalma bekapcsolta a biztonsági övet, és gondosan eligazgatta maga alatt az eperszínű selyemruháját. Már épp a fiú felé akart fordulni és elmondani neki, milyen hihetetlen ez az egész, és mennyire örül annak, hogy annak idején ismeretlenül is visszaigazolta a Facebookon, amikor matatást érzett az ülése jobb oldalán. Egy pillanatra elmosolyodott, mert azt hitte, hogy valami kis állat utazik Zsomborral a kocsiban, aztán mintha egy vaskos, erős kézfejet látott volna az ülőlap mellett kotorászni.

Mire ezen a derűs szeptemberi estén, Miskolc külvárosában Pataki Dalma ráébredt, hogy mit lát és valójában mi történik körülötte, már késő volt.

A kocsi motorja felbőgött, a nehéz kasztni meglódult alatta, miközben az üléstámláját egy hirtelen mozdulattal valaki hátradöntötte. Dalma ösztönösen megpróbálta felemelni a felsőtestét, és egy sikoltás kíséretében megragadta az ajtó behúzó karját, hogy vissza tudjon kapaszkodni ülő helyzetbe. Csakhogy ebben a pillanatban már minden küzdelme hiábavaló volt, próbálkozásai kudarcra ítéltettek az egyenlőtlen küzdelem árnyékában.

Az eddig Dalma mögött megbúvó alak feltérdelt a hátsó ülésre, egy gyors mozdulattal nejlonzacskót húzott a lány fejére.

Dalma nem sokkal később kínzó légszomjjal küzdve vesztette el az eszméletét, miközben a kis grafitszínű kombi az alsó utakon végigvágtatva maga mögött hagyta a várost.