Őrült folyó

2

2

VIRGIL FLOWERS EGY UTCAI lámpa fényében sütkérezett a Rooster Coop kocsma előtt a minnesotai Mankatóban, egy macskaköves sikátor torkolatánál, amely sikátor lefelé, a Minnesota folyó kanyarulatához vezetett. Cornelius Cooperrel beszélgetett, a Rooster Coop tulajdonosával, éspedig arról, hogy ki a legjobb countryénekes Amerikában – mármint jelen pillanatban.

Abban egyetértettek, hogy Ray Wylie Hubbard komoly eséllyel indulhatna az aranyért: persze, ki más, ha nem Ray Wylie; csakhogy Waylon Jennings az, aki megírta és előadta minden idők legszebb dalát, ami nem más, mint a Good Hearted Woman. Hogyan is állíthatnánk valakiről, hogy ő a legnagyobb énekes, ha semmi köze minden idők legjobb countryszámához?

Waylonnak azonban jelentős hendikeppel kell megküzdenie az elsőségért, lévén halott.

Aztán ott van még, mint rendesen, Willie: hosszú éveken át ő volt a legjobb countryénekes – akkor, amikor Waylon még és már nem volt jelen –, de, hogy jelen pillanatban?

Ray Wylie jó ideje a pályán van már, akadt ideje megírni a Nemzeti himnuszt – az urbánus cowboyok „Arccal a falnak, muter, te paraszt” címen ismerik –, ami jól jön, ha az elsőségre pályázik az ember, de azért ettől még nem leszünk a legjobb countryénekesek. Bár az is igaz, hogy Ray Wylie a későbbiekben olyan számokkal állt elő, mint a Wanna Rock and Roll, vagy a The Messenger, a Resurrection, meg a Snake Farm: igazi költészet a szövege mindegyiknek, a zene pedig blueshangulatot áraszt, egy csipetnyi humorral megfűszerezve.

– Igen ám, csakhogy nem Ray Wylie énekli a legjobban a Wanna Rock and Rollt – vetette ellen Cooper –, hanem a Cross Canadian Ragweed.

– Jó, jó – ismerte be Virgil –, de tudsz olyan számot mondani, ami van olyan jó, akár csak megközelítőleg, mint a Re­surrection?

– De azt se ő írta!

– Nem, de ő énekli. Viszont ő írta – itt Virgil elővette a karcos baritonját, hogy megkísérelje előadni Ray Wylie híres számát – a Missiont.

– Jézusom, ne üvölts – csattant fel Cooper –, még azt fogják hinni, berúgtál. Na és Guy Clark?

Guy Clark. Van-e, ki ne ismerné, és ne ismerné el, a Ri­ta Ballou, a Sunday Morning Coming Down, vagy a Homegrown Tomatoes, a Texas 1947, a Cold Dog Soup, és az L. A. Freeway szerzőjét?

Igen ám: de, ha a Sunday Morning Coming Down elég jó, sőt ott van a topon, vagy, na jó, a top közelében, akkor mit kezdjünk azzal, hogy ő a Me and Bobby McGee szerzője is: az egy tisztességes szám, bár egy kicsit amolyan hippi-nyavalygás – de, ha ezt elfogadjuk, akkor mit mondjunk Kris Kristoffersonról? Ezen a kérdésen mindketten eltöprengtek, végül mindketten egyszerre kimondták, hogy „nem” – mert azért Kristofferson, ha a szíve legmélyére nézünk, mégsem igazi countryénekes.

Billy Joe Shaver? Jó, egész jó: a Georgia on a Fast Train, sőt a Wacko from Waco is arról tanúskodik, hogy úgy él és úgy érez, ahogy egy countryénekesnek köll. Aztán ott van az Old Five and Dimers Like Me: azt még Bob Dylan is játszotta, meg Eric Clapton. Kell ennél több? Egyáltalán, mit lehet mondani a világ második legjobb countryénekeséről?

És vitatkoztak és vitatkoztak, egy-egy üveg hosszú nyakú Leinenkugellel a jobb kezükben – Cooper egy fekete, hódfarkas cowboykalappal koronázta meg a látványt: Santa Fében, New Mexico államban szerezte be –, míg fel nem bukkant egy helyi zsaru, bizonyos Rob Roberts, közszájon forgó neve szerint Bob-Bob. – Szeva, Virg – köszöntötte az egybegyűlteket.

– Ugye, Ray Wylie a legjobb élő countryénekes? – szökkent át a formaságokon Virgil.

– Hát, a fene tudja – kapaszkodott a szolgálati derékszíjába Bob-Bob. – Hadd gondolkozzak egy kicsit…

És Emmylou Harrris? Vagy esetleg Linda Ronstadt?

Ezt a felvetést némi zavart csend fogadta. – Te nyomorult szexista disznó – förmedt végül Cooperre Virgil –, egyetlen nőt sem említettél!

– Bocs – adta meg magát Cooper. – Bocsánatot kérek a nőktől. Minden nőtől. Mindenért.

– Kevés – torkolta le Bob-Bob. – Az lesz a legjobb, ha bejössz velem az őrszobára, és beadod a jelentkezésedet hivatásos pinavadásznak.

– Abban azért mindnyájan megegyezhetünk – próbálta elsimítani az elmérgesedéssel fenyegető ellentéteket Virgil –, hogy a legjobb lassú számokat mindig texasiak írják.

– Vagyis azt akarod mondani, hogy jobb, ha a botfülű nashville-iek elteszik a bendzsójukat, és hallgatnak, akár a sír – értelmezte a hallottakat Cooper.

– Jelen pillanatban, ezt nyugodtan kijelenthetem, Ray Wylie vezeti a mezőnyt, és minden tiszteletünk a nőké

– emelte koccintásra a sörösüvegét Virgil. Cooper egy pillanatnyi habozás után hozzáütötte a magáét. Ray Wylie, kiáltottak egyszerre.

– Látjátok azt a hálót ott? – nézett végig a sikátoron Cooper, miután kiitta a sörét.

Nem látták, nem is láthatták: ugyanis nem volt ott semmiféle háló. Egy kosárlabda-hálótartó karikát láthattak mindössze, mögötte pedig egy hatvanwattos égő pislákoló fényét: nyilván itt kosaraznak a kocsma alkalmazottai a nyugodtabb estéken.

– Mondjuk, hogy látom – adta be a derekát Virgil.

– Egy dobás jár mindenkinek, a győztes öt dollárt kap.

– Benne vagyok – lelkesült fel Virgil.

Cornelius nagy gondosan felmérte a távolságot, majd, hogy ezzel végzett, az üveget a karika felé hajította. A karika széléről pattant vissza az üveg, gurult tovább, végül egy macskakövön összetört. – Basszameg – mordult fel.

Virgil is kiitta a sörét. – Két dollárom van rá, hogy még a karikát se találod el – károgott Bob-Bob.

– Te bajod – felelte Virgil, és a röppályájára indította az üveget: épp csak, hogy súrolta a karika belső peremét, aztán a macskakövekre esett, és megadta magát a végzetének.

– Nesztek, nyavalyások – vigyorgott a társaira Virgil –, minek kezdtetek ki egy született élsportolóval, ti ostoba kis mucsaiak. Na, fizessetek szépen!

– Csapdába csaltatok – nyúlt a zsebébe Bob-Bob a két dollár után. – Erről jut eszembe, Virgie, az a Davenport nevű jóember a BMH-tól nagyon elő akar keríteni. Azt mondja, hiába nem veszed fel a telefonodat, akkor is tudja, hogy itt vagy. Már az őrszobára is betelefonált, Georgina pedig elárulta neki, hogy látott errefelé. Ő kért meg, hogy szóljak neked, hogy Davenport keresett.

– Mondtam, hogy ne kezdj ki azzal a csajjal – csóválta a fejét Cooper.

– Csak barátkoztunk – mentegetőzött Virgil. – Mondd csak – fordult Bob-Bobhoz –, kinyögte Davenport, hogy mit akar tőlem?

– Nekem aztán nem! De ha ilyen késő éjszaka telefonál…

Mindhárman egyszerre, mintha reflexből tennék, felnéztek az égre, a hold felé: éjfél is elmúlt már. Éjfél utáni telefon egyet jelenthet: gyilkosságot. Virgil, mit volt mit tennie, előhalászta a zsebéből a mobilját, bekapcsolta: három üzenetet talált, mind a hármat Davenporttól.

– A rohadt életbe – morogta. – Három órája jöttem haza a szabadságomról, és máris basztat.

– Igen, látni rajtad, hogy lesültél – ismerte el hunyorogva a sötétben Bob-Bob. – Márpedig az biztos, hogy nem itt. Hol voltál?

– A Bahamákon – felelte Virgil. – Horgásztúrán.

– A Bahamákon – tátotta el a száját Bob-Bob: mintha Shangri-Lából jött volna haza Virgil.

Virgil nem válaszolt, Davenportot hívta: aki az első kicsengésre felvette.

– Balhé van Shinderben – hallatszott Davenport álmos, leheletnyit unatkozó hangja a mobilból –, jobb lesz, ha minél hamarább odaérsz.

– Nehéz estém volt – próbálkozott a lehetetlennel Virgil. – Nem érne rá holnap reggelig?

– Már mindent előkészítettek neked – eresztette el a füle mellett a kérdést Davenport. – Igyál egy kávét, és indulj. Mindjárt utánanézek, hol van országúti járőr, nehogy leálljanak vacakolni veled. És ahogy csak lehet, küldöm a helyszínelőket is.

– Mindenképpen legalább három óra, mire odaérek.

– Még mindig gyorsabban, mint bárki más – adta a hajthatatlant Davenport. – Ráadásul ismered azt a környéket.

– Hány halottunk van?

– Kettő. Férj és feleség, a nevük… egy pillanat… izé, Welsh. A konyhájukban lőtték le őket, mára virradó éjszaka vagy ma, korán reggel. A helyi zsaruknak fogalmuk sincs semmiről, legfeljebb arról, hogy hol keressék a farkukat, de ez már az én magánvéleményem.

– Oké, indulok – törődött bele a sorsába Virgil. – De eltart egy ideig, míg odaérek.

– Tudod, mi történt péntek éjjel?

– Péntek éjjel még a Bahamákon voltam – vont vállat Virgil. – Reggeltől estig horgásztam, este meg strandröplabdáztam bikinialsóba öltözött csajokkal.

– Hát, azt hiszem – válaszolta Davenport némi hallgatás után –, végül mégiscsak meg kell, hogy öljelek. Idefent havazott.

– Jó, jó. Mi történt péntek éjjel?

– Kettős gyilkosság Bighamben. Nem tudom, van-e köze a két ügynek egymáshoz, de Shinder és Bigham nagyjából ugyanarra vannak.

– Ki kapta az ügyet?

– Ralph. De nem maradt sok dolga a helyszínelők után. Senki sem tudja, mi történhetett.

– Oké. Elküldenéd nekem, amit Ralph összeszedett?

– Küldöm – bólintott Davenport. – Amikor azt mondod, bikinialsó… ugye, felső is volt rajtuk?

– Az nem, csak a bikinialsó.

– Dögölj meg – nyugtázta a választ Davenport. – Aztán hoztál-e haza valamit?

– Te jó isten, dehogy – csattant fel Virgil.

– Mármint, hogy halat – magyarázkodott Davenport.

– Ja, nem. Azt sem.

Cooper felajánlotta, hogy hazafuvarozza Virgilt, de Bob-Bob közbeszólt, hogy az nem hangzik túl biztatóan; és Virgil is inkább köszönte szépen, de nem – jót fog tenni egy kis séta, ezzel indokolta.

VIRGIL MAJDNEM EGY MÉRFÖLDRE lakott a belvárostól, északkeletre. Áprilisban még hűvös van egy ekkora sétához, de vastag kabát volt rajta, ráadásul tisztességgel aláöltözött, így aztán meg se kottyant neki a hideg és a sötétség. Apró, két hálószobás házat mondhatott a magáénak, két autóra méretezett garázzsal. A kocsifeljárón jobbára egy halászcsónak parkolt, jelen esetben egy kis híján vadonatúj Ranger. Nem kis, erkölcsi jellegű vívódás árán szerezte be Minnesota állam kormányzójának egyik haverjától.

A korábbi csónakját egy őrült bombagyáros robbantotta fel. Virgil ép bőrrel kúszott ki a roncs alól, de kevésbe múlt, hogy ott nem hagyta a fogát. A kormányzó segítette új csónakhoz jutni, éspedig úgy, hogy megtalálta a Rangert; mindössze kétéves, de a motorját alig harminc óráig használta az előző tulaj. Virgil eleinte nem akarta elfogadni, félt, hogy az üzlet közvetítője így akar szívességet tenni a kormányzónak: szóval valami politikai mutyi, amiből ő, köszönte, de nem kért.

A kormányzó azonban nem tágított, azt mondta, megérti Virgil erkölcsi természetű aggályait, csakhogy itt szó sincs semmiféle szívességről, Virgilt a barátjának tekinti, és fáj a szíve, hogy a csónakját felrobbantották. És, ami a fő: nem kér, pláne nem vár el semmiféle viszonzást, se Virgiltől, se mástól; a BMH igazgatója pedig levélben értesítette Virgilt, hogy nincs kifogása a tranzakció ellen. Ígyaztán megvette a Rangert. Jó oka volt rá, nevezetesen az, hogy: Majd’ megőrült érte, annyira vágyott rá.

Szerelem volt ez, az első látásra. Egy Ranger! Vörös és fekete és szürke! Tizennyolc láb és hat hüvelyk hosszú! Végtelen tárhely az oldalsó ládákban, az orrban horgászbot-tartó és egy Minn-Kota motor, a taton pedig egy 175 lóerős Mercedes!

Virgil az egész pénzt, amit a biztosítótól kapott a régi csónakért, az új csónakba fektette, sőt még hitelt is vett fel rá, tizenkétezer dollárt, négy évi futamra, az állami hitelintézettől. Egész olcsó, ahhoz képest, hogy mekkora a szerelem, gondolta.

És most, ahogy a szólás mondja, pihepuha üveggyapot-párnákon hintáztathatta a fenekét. Nem csekély változás,

a régi csónak hideg és kemény alumíniumjához képest.

MAGAS EMBER VOLT Virgil, majdnem százkilencven: ráadásul karcsú, kék szemű, a haja valamivel hosszabb, mint ahogy a rendőrségnél szeretik – viszont épp megfelelő hosszúságú a vidéki terepmunkára, márpedig Virgilt többnyire efféle bevetésekre küldték. Hiába, vidéki ember volt: előszeretettel viselt baseballsapkát, lóápoló-dzsekit, hozzá cowboycsizmát, főleg tavasszal, amikor nem árt, ha vízhatlan lábbeli van az emberen. Kint, a prérin született, egy Marshall nevű kisvárosban, Minnesota államban. Iskoláit amerikaifoci-, kosárlabda-, továbbá baseballszakon végezte – és még ma is tisztára úgy nézett ki, mint egy amerikaifoci-hátvéd.

Nagyjából fél egyre ért haza, tiszta fejjel, ám jóval kevésbé tiszta lehelettel. Kedvesen orrba veregette a csónakját, szia, cicám, gügyögte neki, bement, feltette főni a kávét, fogat mosott, bepakolt néhány napra elegendő ruhát a hátizsákjába, meg egy aprócska utazótáskát. Kivette a széfből a pisztolyát és egy vadászpuskát, hozzá töltényeket, aztán mindent kivitt az autójába, egy Toyota terepjáróba, végül lekapcsolta a kocsiról a csónakot, betolta a garázsba, legvégül pedig alaposan lelakatolta a garázsajtót.

Visszament a házba, töltött magának egy csésze kávét, a többit termoszba öntötte: épphogy lenyelte az első korty kávét, a fejéhez kapott, beszaladt a kisebb hálószobába – ezt nevezte ki dolgozószobának – a Minnesota-atlaszáért.

Shinder kisváros, inkább csak afféle farm, nagyjából száz lakossal, ami, Virgil legalábbis így tudta, megfelel az átlagnak a minnesotai prérin, viszont mindössze harminc mérföldre van Marshalltól, ahol Virgil született, és talán hetvenöt-nyolcvanra Mankatótól, ahol most lakik.

Eddigi életében már vagy százszor áthajtott Shinderen, de soha nem állt meg – nem volt miért. Még abban sem lehetett teljesen biztos, hogy melyik megyéhez tartozik, csak abban, hogy ott, ahol Yellow Medicine, Lyon, Redwood és Bare megyék találkoznak – most azonban, hála a térképnek, megtudta, hogy Bare megyében van, igaz, mindössze öt mérföldre Yellow Medicine határától.

– Affene ott egye meg – közölte az üres házzal Virgil.

Bare megye főzsaruja ugyanis Lewis Duke seriff, kollégái által Hazárd megye hercege néven ismeretes: meggyőződéses híve a Halálbüntetésnek, az Alacsony Adóknak, és az Amerikai Alkotmánynak. Jó, nem neki köszönheti a világ a fentieket, hanem magának a Mindenhatónak – de legalább ő mondhatja magát a Mindenható legfőbb képviselőjének Bare megyében.

Számos újítási javaslata közül is kirítt az az ötlete, hogy létesítsenek egy koncentrációs tábort egy valaha volt csirkefarm területén, de egy igazit, barakkokkal, szögesdrót kerítéssel, kisebb vétségek elkövetői számára. Úgy látta, hogy a – fedett! – minnesotai állami börtönben túl jól érzik magukat a lakók. Viszont, ha a táborban, megfelelő lakbérért, befogadnák más megyék drágán eltartott foglyait, Bare megye még profitálhatna is a bolton. Végül az államügyésznek kellett, bírói határozattal a hátában, leállítania a seriff ámokfutását.

De semmiféle bírói határozat sem gátolhatta a seriffet abban, hogy seggfej maradhasson.

TÍZ PERCCEL ÉJJEL EGY UTÁN, kilencvennyolc százalékban józanon, Virgil elindult a sötétben Shinder felé.

A telefonját az anyósülésre dobta, szinte azonnal meg is szólalt. Davenport volt az, ki lett volna más: Davenport, a javíthatatlan éjjeli bagoly.

– Na, hogy vagy? – akarta tudni Davenport.

– Színjózanon, ha erre vagy kíváncsi – durcáskodott Virgil. – Épp most indultam el.

– Az jó. Mégiscsak jobb, ha kötelességteljesítés közben lepuffantanak, mintha részegen halálos balesetet okoznál.

– Jó, jó, hagyjuk.

– A helyszínelők most indultak el – folytatta Davenport. – Másfél, talán két órával lehetnek mögötted. Ha a 14-es úton mész, nem kell félned az országúti járőröktől, szóval nyugodtan rákapcsolhatsz. Csak a városi zsarukkal vigyázz!

– Igyekezni fogok – nyugtatta meg Virgil. – Mondd, szerinted Ray Wylie Hubbard jobb, mint Waylon Jennings?

– Fogalmam sincs, de mindketten jobbak, mint a Beatles. Na, megyek lefeküdni. Ha lehet, ne telefonálj.

Az éjszakai hosszú távú vezetés számos előnye közül az egyik az, hogy – különösen, ha nem tudod, hová mész, azt pedig végképp nem, hogy mihez kezdesz majd, ha odaérsz – van időd, nem is kevés, elgondolkodni.

Virgil már hosszú évek óta fusizott szabadúszó íróként, elsősorban – egyre kevesebb, és egyre kisebb példányszámú – szabadidős magazinoknak: olyanoknak, amelyek inkább a szabadidős tevékenységről szóltak, mint a szabadidőben használatos technológiáról. Pontosan tudta, hogy miféle horgászbotokat és milyen orsókat kedvel, értett valamit a fegyverekhez, az íjazáshoz, a hótaposó bakancsokhoz, na meg a csónakokhoz és a kenukhoz is, viszont a kutyákról jóval kevesebbet tudott, mint szerette volna – a munkájával gyakorlatilag lehetetlen volt egyeztetni a kutyatartást –, ám a technológiáról azt se tudta, eszik-e vagy isszák.

Ha arról folyt a vita, hogy szarvasra a .308-as a jobb, vagy a .30-06-os, ő inkább bele se szólt; hogy a Ranger, a Lund, vagy a Tuddy a jobb csónakmotor, illetve, hogy a Mathews Solocam, a Hoyt vagy a PSE kapja az aranyérmet a csónakok versenyében, arról sem volt véleménye; ha GPS-t nyomtak a kezébe, azzal a saját tökét sem találta volna meg. Tette, amit a többiek: ha szüksége volt valamire, megdumálta a haverjaival, aztán megvette, amit azok tanácsoltak. A márkahűséget hírből sem ismerte, azt vallotta, hogy a legjobb szerszám mindig az, ami épp kéznél van.

Íróként is inkább a sztorik érdekelték, nem a technológia. Többnyire el is adta, amit írt: még a New York Times Magazine-nak is elsózott egy kétrészes krimisorozatot. Most pedig eggyel feljebb léphet a ranglétrán. Ha minden igaz.

Pár hónappal korábban Davenport lányát meglőtték, a karján érte a golyó: Virgil meglátogatta a kórházban, aztán otthon, Davenportéknál is. A lányt, Lettyt, a Davenport-házaspár az után fogadta örökbe, hogy Letty alkoholista anyját meggyilkolták. Az ügyben Davenport vezette a nyomozást.

Azt Virgil is tudta, hogy Letty koldusszegénységben töltötte a gyerekkorát, azt viszont sehogy sem értette, hogy hogyan sikerült életben maradnia. Abból tartotta el önmagát és a családját, hogy csapdákkal és vadászpuskával mosómedvére, menyétre, és pézsma-, illetve közönséges patkányra vadászott, a prémet pedig eladta, fillérekért, de a család mégsem halt éhen. Mindezt tízévesen…

A részleteket Virgil akkor tudta meg, amikor Letty lábadozott a lőtt sebéből, és, miközben a történeteket hallgatta, ráébredt, hogy ez lehet élete sztorija. Adott egy helyes középiskolás diáklány, aki rálőtt egy rohadék zsarura, méghozzá kétszer is; aki nemrég épphogy túlélt egy lövöldözést két mexikói kartell-lesipuskással – utóbbi kettő ott is hagyta a fogát a párbajban. Virgil előbb Davenporttal beszélt, aztán magával Lettyvel, öt egymást követő őszi hétvégén át.

Ő maga is utánakutatott az eseményeknek.

A rákövetkező két hónapot azzal töltötte, hogy leírta Letty emlékeit a rémálom-jellegű vidéki életről – bár Letty nem érezte rémálomnak, ehhez volt szokva –, az összegyűlt anyagot pedig beküldte a New York Times Magazine szerkesztőjének, akinek a korábbi anyagait adta el.

A szerkesztő postafordultával válaszolt: azt, hogy a Times nem veszi meg az anyagot, mert túl hosszú – viszont átküldte egy barátjának a Vanity Fairnél, és azokat nagyon is érdekli.

Csakhogy adódott egy probléma: a Vanity Fair ragaszkodott hozzá, hogy Annie Leibovitz, a fotós, menjen el a helyszínre, és készítsen egy rakás képet Lettyről és Lucas Davenportról – ha már cikk, hát legyenek hozzá képek. Letty és Davenport is meglehetősen fotogének voltak, és Letty egyébként is alig várta, hogy találkozhasson Leibovitzcal, az egyik kedvencével a teljes médiából. A Davenport házaspár viszont kis híján ölre ment a vitában, hogy vajon jót tesz-e a lányuknak a média figyelme, és ezen belül a Vanity Fair; hogy a sajtó már amúgy is túl sokat foglalkozik Lettyvel; és hogy… bla-bla-bla…

Akadt tehát probléma jócskán: Virgil senkit sem akart megbántani, ráadásul a Davenportok a barátai voltak – viszont nagyon szerette volna, ha a cikke megjelenik a Vanity Fairben. Nem annyira, mint amennyire a Rangerhez ragaszkodott, de… ha a földrengések nyelvére kellene lefordítania, azt mondaná, 8,4 tized erősséggel, a Richter-skála{1} szerint.

Másfelől viszont gyanította, hogy a Vanity Fair nem bánná, ha lenne egy stukkerrel hadonászó, ajtókat berúgó zsaru a riporterei között. Istenem, ha azt az állást meg tudná csípni…

ÚTBAN SHINDER FELÉ legalább egy fél tucat taktikát dolgozott ki, hogy a Davenportok haragját csillapítsa. Például mondhatná azt, hogy a kereskedelmi tévék szenzációhajhászása tönkresilányítaná Letty történeteit, ő ezzel szemben érzékenyen és együttérzően számolna be egy fiatal lány hányattatásairól…

És, ha már Davenporték az eszébe jutottak, szentelt néhány gondolatot Istennek is: lehet, hogy ő tényleg egy Mennyei Szuperszámítógép, épp úgy kitéve a vírusoknak és a hekkereknek, mint a többi komputer? Lehetséges, hogy a politikusok és a tőzsdei brókerek valójában nem többek elfuserált algoritmusoknál? Elképzelhető, hogy a Gonosznak nincs szarva, sem villás farka, hanem egy sörhasú, pizzazabáló dagadék Őkelme, aki vírusokat ír a pincéjében, a Pokolban? Hogy az imákra azért nincs válasz, mert Sátán egy Error 404-gyé változtatja őket?

MÉG AKKOR IS EZEN töprengett, amikor megérkezett Shinderbe. Welshék – így hívták az áldozatokat – a városka északkeleti részén laktak. Virgil ezt már érkezéskor megállapíthatta, mert messziről, még a parlagon heverő prériről észrevette a ház körül gyülekező rendőrautók villogóit, meg azt, hogy a szomszédos házakban mindenütt ég a villany.

Egy kereszteződéshez érkezett: jobbra fordult, a város felé, elhajtott egy országúti büfé és egy benzinkút mellett, aztán egy sor gabonasiló előtt, míg ez utóbbiak el nem tűntek a szeme elől, egyenes vonalban folytatva a sort, északnyugatnak. Az Április utcán hajtott végig, keresztezte az Alma, a Barack, a Cseresznye, a Körte. és a Szilva utcát, és végül a Fő utcát, ahol befordult jobbra. A Május, Június, Július és Augusztus utcák következtek: itt elkanyarodott balra, hogy a Bükk, Fűzfa, Magyal, végül a Tölgy utcák után eljusson oda, ahol a rendőrök vészvillogóit látta. Tehát a Fő utcától délre fekvő, kelet-nyugati irányú utakat gyümölcsökről nevezték el, ábécé-sorrendben, az északra fekvő nyugat-keletieket pedig fákról, szintén ábécé-sorrendben.

Az észak-déli utcák viszont a hónapokról kapták a nevüket, a jelek szerint a város nyugati szélétől kiindulva. Vagyis, ha anyucinak azt mondják, hogy a gyereke a Körte és az Április sarkán balhézik, akkor pontos képet kapott a csemete hollétéről. Viszont, hogy mi történne, ha Shinderben kiépülne a tizenkettedik után egy tizenharmadik észak-déli utca, azt Virgil sehogy se tudta kiokoskodni, csak annyit sejtett, hogy nagy zűr, még minnesotai mértékkel mérve is.

A BŰNÜGYI HELYSZÍNRE VEZETŐ utcát rendőrautók zárták le. Virgil leparkolt, a fejébe nyomta a baseball-sapkáját, mert elég hűvös volt; kiszállt, körülnézett. Úgy látta, hogy a város melósnegyedébe csöppent: mindenütt fehér, vékonyfalú házak, még a háború előttről, néhányuk szörnyen lepukkant, aprócska verandákkal és egy autóra méretezett garázsokkal, de ezeket is, ahol tehették, lakótérré alakították át, a kocsit pedig a hátsó kertben, fémbódékban őrizték. Aki csak tehette, kiült a verandájára, plédbe burkolózva, vagy télikabátban: figyelték a fejleményeket. Akinek volt, kerti széken ült, Virgil még egy nyugszéket is látott.

A zsaruk reflektorokat állítottak fel, azoknak a fényénél dolgoztak, Virgil vagy egy fél tucatot számolt meg közülük, a füvön grasszáltak, akár a cigarettacsikket szedegető katonák. Nyilván tárgyi bizonyítékok után kutatnak, gondolta – de ekkor már el is indult feléje az egyik zsaru, a hüvelykujja az övébe akasztva, ahogy kell. – Ide tilos belépni – kiabálta.

– Amúgy ki maga?

– Virgil Flowers. A BMH küldött.

A zsaru végignézett rajta, Virgil nem öltözött át, kigombolt farmerzakóban pompázott most is, alatta a trikó valami rockbanda nevével, a lábán cowboycsizma. – Láthatnék egy igazolványt? – kekeckedett a zsaru.

Virgil most látta meg a seriffet, Lewis Duke abból a házból lépett ki, ahol a kettős gyilkosság történt. – Persze – vetette oda a zsarunak, miközben a karjával a seriff felé intett. – Hé, Lewis, én vagyok az, Virgil!

A zsaru a főnöke felé fordult, aki kelletlen képpel odaintette magához Virgilt. – Szóval maga egy olyan izé, nagyokos – mormolta a zsaru.

– Nevezzünk annak – egyezett bele Virgil.

– Mink itt Bare megyében nemigen szíveljük ám a nagyokosokat.

– Nemigen hinném, hogy érdekelne – vont vállat Virgil. Ő az izgága zsarukat nem szívelte.

ALACSONY, ÁM KÁRPÓTLÁSUL hordómellkasú ember volt Lewis Duke, a látványa alapján azt hihetné róla a szemlélő, hogy a nap java részét fekvőtámaszokkal tölti. Az arca négyszögletes, a haja, ahol még megmaradt, homokszínű; rövid orr, jegeces kék szem, kockára vágott bajusz. Ő is azt az egyenruhát hordta, mint az emberei, csak a paroliján az öt csillag tanúskodott róla, hogy ő itt a főnök; na meg a katonatiszt-módra betokozott oldalfegyvere, egy Glock.

– Helló, Flowers ügynök – köszöntötte a szája sarkából Virgilt.

– Úgy hallom, komoly disznóságot fogott ki, seriff – viszonozta a szívélyességet Virgil. – Sőt, úgy tudom, nem is egyet, hanem mindjárt kettőt.

– Stimmel – bólintott Duke. – Az első a rosszabbik, azok rendes népek voltak. Ez a család itt, ezek csak egy rakás fehér szemét, de attól még nem kellett volna lemészárolni őket.

– Nézzünk szét odabent – javasolta Virgil.

– Jöjjön utánam.

A házban az eleve keskeny nappalin át, kék szigetelőszalagból készült kordonon lépdeltek végig. – Ezeket azért tettük le – magyarázta Duke –, nehogy a népek összemászkálják a házat. Mi már persze átvizsgáltunk mindent, de a ház többi részén azóta senki sem járt. Reméljük, a maguk helyszínelői találnak majd DNS-mintát.

– Okos – ismerte el Virgil: sosem árt, ha hízelgünk egy seriffnek, ki tudja, mikor jöhet az jól. A ház belseje amúgy mintha csak a tükörképe lett volna a külsejének: ugyanolyan lepukkant volt minden, kivéve talán a gigantikus LG-tévét, az egyetlen olyan fal előtt, ahová odafért, és a két zöld babzsákot, szemben a tévével. A két babzsák közt zöld tál, feltehetően a pattogatott kukorica számára rendszeresítve, bár a házban észlelhető szagok alapján itt inkább szalonnát volt szokás fogyasztani, no meg nikotint.

Duke ment tovább a konyhába, a nyomában Virgillel.

A konyhapadlón egy kövér férfi feküdt, tágranyílt szemei még most is a plafont fürkészték, a mellkasán vértócsa terjengett. Mellette törött kávéscsésze, körülötte barnás folt, lehetett kávé, de például almacider is. Az ajtóban egy női holttestet láttak: az ajtó a konyhai kijárat felé nyílt, a nő feltehetően menekülni próbált, de lelőtték, mielőtt még átjutott volna a hátsó ajtón. Arccal lefelé feküdt.

– Ki találta meg őket? – kérdezte Virgil.

– A szomszéd néni. Egész nap a Welsh naccságát hajkurászta, szolgálatot akart vele cserélni az öregek otthonában – felelte Duke. – Idejött, kopogtatott, aztán amikor ötödjére járt itt, és még mindig semmi válasz, bekukucskált az ablakon, és látta, hogy a Welsh asszonyság a padlón fekszik. Akkor hívott ki minket.

– Beszélnem kell vele – döntötte el Virgil.

– Persze. Nem mintha sok mondanivalója lenne.

Virgil leguggolt a két holttest mellé, közelről is megnézte őket. A nőé nem mondott semmit, de a férfi nadrágján, ott, ahol a padlóval érintkezett, észrevett egy fehér csíkot. Lehajolt, hogy megszagolja: így tudta meg, hogy az a csík valójában egy kifordított farzseb szegélye. Ahogy felállt, azt látta, hogy Duke és az emberei döbbenten merednek rá: mintha egy nyulat akarna elővarázsolni abból a

zsebből.

– Tudják már az emberei, hogy mikor történhetett?

– kérdezte Virgil.

– Ez a Darrell gyerek itt – mutatott az illetőre Duke – látta tegnap este, kilenc és tíz között, a Surprise-boltból jött ki. Izé, péntek este: de, hogy ma látta-e őket valaki, mármint szombaton, azt én nem tudom.

– Azt tudják, hogy mit vett a boltban?

– Hát azt nem – felelte a Darrell nevű zsaru a főnöke biztató tekintetére. – Meg se kérdeztem.

A zsarun gumikesztyű volt, nyilván azért, nehogy összetapenolja a bizonyítékokat. – Van magánál még egy pár? – kérdezte tőle Virgil. – Mármint kesztyű?

– Mér, magának nincs?

– Az autóban hagytam. Minek menjek vissza érte, ha magától is kaphatok? – vágta rá Virgil: még egy faszkalap, gondolta magában. Ezeket, úgy látszik, erre képzik ki.

A zsaru a főnökére nézett: Duke igent bólintott. – Két másodperc – szólt oda a zsaru Virgilnek, és elindult a kesztyűért.

– Mostanában ritkán látni magát errefelé – szólalt meg Duke, ahogy egyedül marad Virgillel.

– Mostanában főleg az állam keleti felén volt dolgom. Miért, hiányoztam?

– Azt azért nem mondanám – ismerte el Duke. – Bár az efféle históriáknál még maga is jól jöhet.

Nézegették még pár másodpercig a holttesteket, aztán a zsaru visszatért a kesztyűvel. Sárga volt, és műanyagból készült. Virgil felvette, odalépett a konyhaszekrényhez, kinyitotta az alsó ajtaját. Egy szemetesvödröt talált mögötte. Felnyitotta: a vödör alján, néhány üres sörösdoboz alatt, egy bolti nejlonzacskót látott. Ahogy belenézett, az első, amit észrevett, a bolti számla volt, 20:45-kor állították ki. Visa-kártyával, a négy utolsó száma 4508, fizettek 10 dollár 25 centet, tizenkét doboz Miller High Life sörért.

– Vagyis háromnegyed kilenckor sört vettek – állapította meg Virgil. Még egyszer belekotort a szemetesvödörbe: öt Milleres dobozt halászott elő, és még három Bud Lightot.

– Aha – mondta. Felállt, körülnézett, a többi Milleres dobozt keresve. Hiába. – Hol a sör? – kérdezte.

– Hát sehol – nézett körül Duke is. – Maga szerint ez mit jelent?

– Nem tudom, talán a gyilkosok vitték magukkal – nézett körül még egyszer Virgil. Levette a kesztyűt. – Szóval azt mondja, az áldozatok afféle fehér szemét voltak?

– Nekem így mondták. Ez itten a Darrell körzete, ő jobban tudja.

– George sose volt képes megmaradni egy munkahelyen – szólalt meg a kesztyűtulajdonos zsaru is. – Én úgy tudom, Ann viszont már elég régóta volt nővér az aggok házában. George-nak elég rossz természete van, képtelen féken tartani az indulatait, folyton a szomszédokkal balhézott, pedig ő nem tartotta rendben a házát. Meg ehhez hasonlók. Maga szerint ez fontos?

– Vannak gyerekeik meg rokonaik?

– Van egy Rebecca nevű lányuk, az fent lakik az Ikerváro­sokban, legalábbis itt mindenki úgy tudja. Még nem próbáltuk meg elérni, egyelőre keresünk valakit, aki esetleg ismerheti.

– Hmmm… – nézett körül még egyszer gyorsan Virgil. – Idefigyeljen, Lewis, szerintem ez családi história volt. George alaposan betárazott sörből péntek este. Ő meg az asszony, vagy valaki más bedobott öt dobozzal, plusz még a három Bud is elfogyott. Trikó van rajta, pedig odakint hideg van. Borotválkozik, látja, itt a sebhely a füle mögött, ezt borotválkozás közben szerezhette, de már heged. Most viszont borostás. Ann papucsban van. Nekem ez azt mondja, hogy péntek este későig söröztek, közben talán nézték a tévét, aztán szombat reggel felkeltek, de nem lehettek fent sokáig. Kora reggel ölhették meg őket, amikor kávéztak, de még mielőtt George megborotválkozhatott, és Ann rendesen felöltözhetett volna. Betörésnek nincs nyoma, se semmi hasonlónak. Ha maga betörő lenne, ezt a házat választaná?

– Hát nem hinném – csóválta a fejét Duke.

– Akárki tette, szerintem magával vitte George pénztárcáját. A helyszínelők majd szétnéznek, hátha megtalálják Ann tárcáját, de lefogadnám, hogy vagy elvitték, vagy csak a pénzt belőle. Én úgy nézem, hogy valaki idejött, akit ismertek, de nem láttak szívesen. Összebalhéztak, és bumm! Akárki tette, kellett neki a pénz, mert hagyott magának időt, hogy kifossza a hullákat, pedig tudhatta, hogy nem talál sok készpénzt, ha egyszer George a Visa-kártyájára vásárolta a sört.

– Tehát összevesztek a pénz miatt valakivel, akit ismertek – összegezte Duke.

– Nekem nagyon úgy tűnik – bólintott Virgil. – Valaki azt remélte, hogy pénzt szerez tőlük. Azt hiszem, pillanatokon belül utána kell néznünk a lányuknak. Bár… szóval nem hinném, hogy egy lány pisztolyt szerezne, hogy megölje a szüleit. Nem, az sehogy se stimmel.

– Van már egy-két nevünk, a lány barátai – szólt közbe Darrell. – Csak megtaláljuk őt is.

– Ha az Ikervárosokban lakik, odaküldhetek hozzá valakit – ajánlkozott Virgil. – De azért ne feledkezzünk meg a többi lehetőségről se. Ismerősökről, egyéb rokonokról. Azokkal, akikkel George összejárt.

– Lehet róla szó – morogta Duke.

– Már beszéltem a szomszédokkal – tette hozzá Darrell.

– Úgy tűnik, George-nak nem nagyon voltak barátai. És utánanézek Ann-nek, az aggok házában.

– Ma este már nemigen tudunk mit csinálni – fordult a seriffhez Virgil. – Szeretnék beszélni a szomszéd nénivel, aki megtalálta őket. Maguk meg zárják le a házat, amíg

a helyszínelők ide nem érnek. Már elindultak, egy-két óra, és itt lesznek.

– Átviszem a szomszédasszonyhoz – egyezett bele Duke. – Ahhoz, aki megtalálta őket.

A SZOMSZÉDASSZONYT Margery Garfieldnak hívták, és nem tudott az égvilágon semmit. Azért akart beszélni Ann Welsh-sel, hogy cseréljenek szolgálatot hétfő este, hogy elmehessen a szülői értekezletre. Egész nap őt hajkurászta. – Láttam, hogy ott áll a kocsijuk a garázs előtt – mesélte –, de őket magukat nem láttam. Bekopogtam, de valahogy olyan furának éreztem a helyzetet, úgyhogy megkerültem a házat, és bekukkantottam az ablakon. Akkor vettem észre, hogy Ann a padlón fekszik. Először nem láttam, hogy nem ő, csak a holtteste szegénynek, de aztán hozzászokott a szemem a sötéthez, és akkor már biztos voltam benne, hogy meghalt, és már rohantam is haza, hogy kihívjam a rendőröket.

– Ugye, nem tetszett hozzányúlni semmihez? – aggodalmaskodott Virgil.

– Hát hiszen be se mentem én oda – rázta a fejét a néni. – Csak a kezemet tettem rá az ablakra, hogy jobban lássak.

Beszéltek még egy ideig, bár már nemigen volt miről.

– Ugye, kijönnek majd a helyszínelők is? – kérdezte végül a szomszédasszony.

– Mindjárt ideérnek – nyugtatta meg Virgil.

– Na, majd azok biztos kiszagolják – könnyebbült meg Margery Garfield.

VIRGIL ÉS DUKE búcsút mondott egymásnak. – Ugye, nem bántotta meg a néni – kérdezte Duke –, azzal, amit a helyszínelőkről mondott?

– Dehogy – legyintett Virgil. – Mindenki a tévéből tanul. Ez van, hozzá kell szokni.

– Engem azért néha eléggé idegesít – vallotta meg Duke. – Tehát akkor még marad egy ideig?

– Persze. A Ramadában lakom, Marshallban. Holnap reggel betelefonálok az Ikervárosokba, hátha találok valakit, akit odaküldhetek a lányukhoz. Megadom a mobilszámomat, ha bármit megtud, hívhat bármikor. Az a legfontosabb, hogy a helyszínelők átvizsgálják a terepet. De így, vasárnap hajnali négykor, nem hinném, hogy kideríthetünk valamit.

– Oké – bólintott Duke. – Lezáratom a házat az embereimmel, aztán hazamegyek. Reggel el akarok menni a templomba, de közvetlenül utána visszajövök ide.

– Én is ezt tervezem – mondta Virgil. – Az istentisztelet nyolckor kezdődik, szóval olyan fél tízre érek ide.

– Nahát, nem hittem volna, hogy maga templomjáró ember, Virgil – tátotta el a száját Duke. – Ez aztán a kellemes meglepetés! Hát akkor itt találkozunk fél tízkor, hacsak közbe nem jön valami.