Két hétig vonatozunk. Azaz többet állunk, mint megyünk, mert kitérő kevés van, és be kell várnunk a hadiszállítmányokat, azok nyilván fontosabbak, mint egy hadifogolytranszport; ha egyhuzamban tennénk meg ugyanezt az utat, aligha tartana tovább két-három napnál. Egyre borzalmasabban érzem magam, és talán a szerencsém is éppen ez. Fölállni ugyanis egyáltalán nem tudok, a mellettem tanyázó Bodor Bence nélkül a lyukhoz sem jutnék el, naphosszat csak fekszem és fekszem, a tetveimet sem érzékelem, és enni sem kívánok már. Ez pedig jól jön, hiszen nem is igen volna mit, egy nagy kanál káposztalevesen és egyetlen karéj szikkadt kenyéren, meg egy kulacsfedélnyi, teának nevezett löttyön kívül semmit sem kapunk. Olyannyira nincs étvágyam, hogy a kenyeremet rendszeresen oda is adom Bencének, aki nagy
