Az, hogy most nem két hétig egy tehervagonba zsúfolva, hanem személykocsiban utazunk, és hogy egy fél napnál nem tart tovább az út, már csak ráadás ahhoz a furcsán izgató érzéshez képest, hogy ha sajnos nem is haza, de mégiscsak egy olyan hely – amúgy a szülővárosom – felé visz a vonat, ahol már jártam valaha, és hogy vár ott rám valami. Egyelőre annyit sikerül megtudnom, hogy a tábor a Krasznij Sztroityel, vagyis Vörös Építő nevet viseli, német foglyokat őriz, és a magyar különítmény, amelynek antifasisztaként én lettem a vezetője, rendfenntartó feladatot fog kapni. De mintha valami másra, többre, nagyobb szabásúra is számítanom kéne. Hogy most majd – de most aztán tényleg – kiderül végre, hogy ki vagyok én.
Déltájban futunk be a (változatosság kedvéért) Krasznij Majak, azaz Vörös Világí
