Csöndben lépdelünk Mitya főtörzzsel az állomás felé. Ő próbálkozna ugyan – na, azt mondja, baszd meg, kellett ez neked, lőttelek volna inkább valagba azon az estén, jobban jársz –, de egyik fülembe be, a másikon ki, meg se hallom, mit beszél. Ha azt hiszi, hogy félek, akkor nagyon téved. Fütyülök én arra, hogy mit hoz a holnap, Sura mellett a honvágyról is leszoktam egészen. Másfajta rémület taglóz engem most le: hogy Surával mindennek vége, hogy volt-nincs, vége a szerelemnek, mert véget vetettem neki. És az is persze, mi tagadás, hogy a szívem szakad belé. Ezt nem gondoltam volna magamról, gondolom dacosan, és sírni tudnék.
Jön a helyiérdekű, felszállunk rá, szürke ipari tájon át zötykölődünk vagy fél óra hosszat, én továbbra is néma kábulatban nyomom a homlokomat a vagon piszkos ablaká
