– Hallom, elestél.
– Nem értem – hunyorog rám fektéből.
– Elestél! – kiabálja a fülébe Ottó az ágy túlfeléről. – Egyre süketebb – fordul felém.
Bólogatunk.
– Legurultál a lépcsőn? – emelem föl most már én is a hangomat.
– A lépcsőn, igen – mondja. – Legurultam – motyogja.
A fejét forgatja, fogatlanul grimaszol.
– Ki kellett venni a protézisét – magyarázza Ottó. – Nehogy megfulladjon.
Fél lába kilóg a pállott paplan alól. Ijesztően elszarusodott karmok, madárcsont, pergamen bőr. A feje mellett, a zűrös éjjeliszekrényen Erzsi gyászkeretes fotója. Az ágya fölötti falon a saját, elfakult szentendrei akvarelljei – Dumtsa lejtő, Szamárhegy, dédpapa háza –, mellettük és alattuk meg százéves fotók nagypapáról és nagymamáról: nagypapa nyalka hadapródként, kies hegyi háttér előtt feszít, a b
