Szélhámos szereposztás

Bora

Itt ülök azon a helyen, ahol Ariel leendő ellenfele is nézi a meccset. Legalábbis, ha a férjem nyeri ezt a mostanit.

És ahelyett, hogy mosolyognék a kamerába, azon gondolkozom, mi minden történt az elmúlt időszakban. Hogy anyuék elvonuláson vannak, a nagyanyáim összeverekedtek egymással, egy meglehetősen hektikus hajókiránduláson lehánytam a kapitányt, majd a férjemet, Arielt is. Milyen furcsa így gondolnom rá, hogy „a férjem”. Pedig ez az igazság, és kaptam tőle egy olyan ruhát is, aminek az árát egy itteni újságból tudtam meg, és hát majdnem elájultam. Remélem, nem veszi át másik újság is a fotót és a szöveget.

Elég annyi, hogy Ariel tulajdonképpen titokban szervezte meg az esküvőnket, ami engem itt, Ausztráliában váratlanul ért, hiszen éppen egy gumimatracra vágytam, semmi másra, és tíz perccel később megleptek minket a szüleim, majd megjelent egy steak-étterem teraszán egy helyi anyakönyvvezető is, és mi egy tenisztorna kezdőnapja előtt férj-feleség lettünk. Hát a kamuszerelemből esküvő lett, és én még most, tulajdonképpen az ötödik felvonásban is csak remélem, hogy nem kamuházasságba csöppentünk bele, hiszen olyan viharos volt a szerelmünk, annyit szexeltünk majdnem közönség előtt, mivel sokáig be voltunk kamerázva. És, ha nem tévedek, most is itt van a környékünkön valahol két operatőr. A fene tudja már, mi a valódi, mi a hamis. Én csak egy körmös-sminkes lány voltam, aki próbált boldogulni valahogy a teljesen őrült családi környezetében, hogy kifizessem a szalon miatt felvett hitelemet, és igent mondtam egy valóságshow-ra, amiben Ariel barátnőjét kellett eljátszanom. Aztán a vége az lett, hogy beleszerettem, és remélhetőleg ő is belém, mert különben miért is szervezte volna meg titokban az esküvőnket?

De a valóságshow már olyan távolinak tűnik, az is, amikor akaratomon kívül én mentettem meg Arielt és a tesómat egy régi házi őrültemtől valahol az Őrségben, és az is, amikor pár napja, itt, Ausztráliában, megismertem Ariel eltűnt anyját, akiről kiderült – vagyis elmondta –, hogy orosz kémnő volt, és hogy egyébként négy gyereke van, ja és farkasok őrzik a házát. Szóval én nem értem az egészet, de most itt vagyok Melbourne-ben, az Australian Open elődöntőjén, amiről nem is álmodtam sosem, hiszen eszembe nem jutott volna, hogy ide nekem valaha is el kellene jutnom, ráadásul hangosan drukkolnom az egyik versenyzőnek.

De lám.

Az élet váratlan dolgokat produkál, ez most legyen az én életbölcsességem, közben Ariel odaáll a vonal mögé, hogy elkezdje az adogatást.

Nem sikerült még maradéktalanul elsajátítanom a tenisz szabályait, de azt tudom, hogy most történnie kell valaminek. Történik is. Felnéz, meglát a lelátón, és úgy hunyja le a szemét, hogy nekem a puncim összerándul, és ha megint belerakott volna valami ajándékot a hüvelyembe – mint ahogy az mostanában szokásává vált –, akkor tutira azonnal elélveznék. Ám így csak jön egy kis pillangó, átrepül a hasamba, és én visszamosolygok Arielre. Integetnék is, de én, bármilyen furán hangzik is, gyűlölöm magam viszontlátni hülye helyzetekben egy-egy újság címlapján. Most például ott vagyok a kivetítőn, szóval jó is, hogy rajtam van a napszemüvegem. Egy-két másodperc az egész, és a hatalmas kijelző már Arielt mutatja, de nekem még mindig gyorsabban dobog a szívem.

Egy férfi lép a páholyunkba, magas, ősz hajú.

– Helló, Bora.

Hát nem igazán tudom, hogyan viszonyuljak az apósomhoz. Még mindig a torkomban dobog a szívem, amikor találkozunk. Főleg, hogy most már egy csomó mindent tudok róla, de azzal nem vagyok tisztában, vajon ő tudja-e, hogy én tudom. Például azt, hogy ő Ariel riválisának, Jamesnek is az apja. Engem ez úgy ért, mintha jeges vizet zúdítottak volna a fejemre.

Vajon kinek drukkol egy apa, ha a fiai egymással mérkőznek?

Tiszta sor, hogy annak a fiának, akinek ő maga az edzője is, nem?

Vagyis Ariel sokkal nehezebb helyzetben van. Neki csak Tina maradt, aki talán nem is ért igazán a teniszedzőséghez. Gonosz vagyok, talán nem is tudom megítélni, viszont önmagában az, hogy valaki versenyzőként döntőt játszott kétszer Wimbledonban, nem garancia arra, hogy jó edző is lenne. Bármit mondjon Ariel. Közben pedig sejtem, hogy nem véletlenül halad előre a ranglistán a férjem.

Viszont igazán brutális, ahogy ez a két srác fest a pályán. Két baromi jóképű, magas, atletikus alkatú, gyönyörű szemű srác. Egészen elképesztő, hogy a világ nem tud róla: testvérek. Az alkatuk hasonló, az arcuk viszont nem, jóképű mindkettő a maga módján, de Ariel nem véletlenül szerepelt előkelő helyen A világ legjóképűbb pasijai című listán a People magazinban, és ha belenézek a zöld szemébe, akkor aztán meg kell előznöm a hüvely-összehúzódásokat, amiket kivált belőlem.

Ariel talán valóban szerelmes belém.

James pedig próbálkozott velem, hátha meg tud nyerni egy ilyen versenyt Ariellel szemben, ha már a pályán alul szokott maradni kettejük mérkőzésein.

Remélem, most is így lesz, mert ha Ariel kikap, akkor Tina nagy valószínűséggel ki fog nyírni, mert engem tart minden rossz eredőjének, és szerinte, ha Ariel veszít, akkor annak én vagyok az oka.

Átfut az agyamon, mennyire más lenne, ha csak sima néző lennék, és elolvadnék a két álompasi mérkőzésén. Semmi másra nem kellene figyelnem, csak a gyönyörű bicepszekre, a félmosolyokra meg azokra a széles vállakra. A hajba túrásokra, meg a koncentrációtól égő szempárokra.

De most nem egy esztétikai élményt kapok, hanem a férjem mérkőzik – kis túlzással: életre-halálra – a féltestvérével, az egyik legnagyobb riválisával.

Bármennyire nem értek is a teniszhez, ráadásul a szabályok egy részét hülyeségnek tartom, mert ez a pontozás, tizenöt-harminc-negyven, aztán gémek, szettek és a többi, hát egyszerűen őrültségnek tűnik. Számomra. Azonban így is magával sodor a mérkőzés. Ariel, nem túlzok, a győztes pontok után felnéz rám, mintha nekem köszönhetné őket, a vesztes pontoknál pedig kerüli a szemkontaktust a lelátóval, mintha csak nem akarna az apja szemébe nézni, vagy az edzőjét látni. Persze ez utóbbi csak az én vágyálmom, mert Tina az ősellenségem, utál az első pillanattól kezdve, és én hasonlóan érzek iránta, csakhogy Ariel már-már meggyőzött arról, hogy Tina nélkül nem tudna tornákat nyerni. Ameddig Ariel aktív játékos, márpedig ez még sok évet jelent, hiszen csak huszonkilenc éves, és azt olvastam róla az egyik helyi sportkiadványban, hogy még nincs a karrierje csúcsán, viszont remek formában van.

Ez utóbbit talán nekem is köszönheti, bár Tina szerint élsportoló ne éljen szerelmi életet, vagy valami hasonló. Mindegy, már nekem támadt, és tényleg kisebbségi érzésem van mellette, nemcsak azért, mert jó egy fejjel alacsonyabb vagyok nála, hanem a bombázó külseje miatt is. Ariellel egyidős, én még csak huszonhárom múltam, és úgy is érzem magam Tina mellett, mint egy óvodás a tinilányok mellett. Ők már mindent tudnak, én semmit. Tina mindent tud Arielről, én pedig – bár ő a férjem – alig-alig valamit, mert egyrészt Ariel nem a legbeszédesebb fajta, már ami a magánügyeit illeti, másrészt pedig mégiscsak belecsöppentem ebbe az egész szerelembe. Nem volt az az ismerkedős fázis meg ilyenek: titokban összeboronált minket a tévécsatorna, aztán másnap már mint szerelmespár kezdtük felépíteni a közös életünket egy valóságshow-ban, kamerák össztüzében. Mindez csak kirakatnak indult, de, ahogy mondják, és amit én még korábban sosem tapasztaltam: működni kezdett közöttünk a kémia. Elég gyorsan rájöttem, hogy – elképzeléseimmel ellentétben – Ariel igencsak heteró pasi, és hát nemcsak a teniszezésben tartózkodik a világranglista elején, hanem férfiként is.

Na, tehát úgy ugrottam fejest valamibe, mint ahogy a nagyanyáim szokták, bármiről legyen is szó: verekedésről, tévészereplésről, egymás beárulásáról, akármiről. Mivel meglehetősen idióta a családom, így már ki sem lógtam közülük, amikor megjelentem a tévében, mint egy világsztár teniszező barátnője. Még a cicigate-em sem tudott közénk állni, vagyis amikor kikerült az internetre egy olyan fotó, ami tizenévesen, elég lenge öltözékben ábrázol engem.

Az első szettben fej fej mellett haladnak. Ariel a szünetben fel sem néz, csak amikor újra a pályára indul. Szuggerálom a tekintetemmel, és önkéntelenül csókot dobok neki. Mire rájövök, mi ez a sivalkodás a nézőtéren, rögtön fülig vörösödöm. Engem mutat a nagy kijelző, megismétlik a csókot nagy felbontásban, aztán rajta ragad a kamera a vöröslő fejemen. Na, most kellene egy baseballsapka. Előkotorok egy papír zsebkendőt a hátizsákomból, amiben mindössze egy palack víz, egy rúzs, egy csomag zsebkendő és a telefonom tartózkodik. Az operatőr egészen az első szerváig engem pásztáz, és ez azzal jár, hogy Tina, valamint Árpád, azaz Ariel apja, James edzője és egyben James apja is – engem néznek, mint valami egzotikus állatot. Újra kifújom az orrom.

Erről, hogy egzotikus állat, eszembe jut az anyám, na meg apám, akit anyu magával rángatott a világ körüli esőerdőtúrájára, és erős kényszert érzek, hogy csekkoljam az Instáját, meg az újonnan beizzított TikTokját is, csak sajnos az utóbbihoz még az applikációt sem töltöttem le. Én vagyok a világon az egyetlen olyan huszonhárom éves csaj, akinek még nincs t****k-fiókja.