És eljön az Ő országa

Fejezet 2

ELSŐ RÉSZ

Az Elbeszélő még a forradalom előtt egy ifjúsági táborban ismerkedett meg Ingriddel. Nem sejtette, hogy évek múlva egy időben jut válságba a viszonyuk és akad el egy regénnyel, mely éppen az előbbi kapcsolat válsága miatt lesz érdektelen a számára. A tábornak egy rút kisváros adott tíz napra otthont. Az Elbeszélőt J. hozta el a Škodáján Pozsonyból, és velük tartott még I. is. Ők is elbeszélők voltak, azonkívül barátai az Elbeszélőnek. Sejteni lehetett, hogy a tábor szervezői azért kérték fel előadni éppen őket, mert bátorítást vártak tőlük, s szerették volna megtudni, hol húzódnak a szólásszabadság határai. Az Elbeszélő és barátai megfeleltek a várakozásnak. A hallgatóság szemtelen és provokatív kérdésekkel bombázta őket a jelen levő titkos ügynökök nem kis örömére. Mivel esett és kutya hideg volt, a szervezők mindenkit betereltek egy tágas fabarakkba. Ingrid valahol hátul ült le, az Elbeszélő nem ismerte még, s nem is emlékezett rá, hogy látta volna az előadás alatt. A lányt később mutatták be neki. A tábor egyik szervezője szólt az Elbeszélőnek, és vezette oda Ingridhez, majd tapintatosan kettesben hagyta őket.

. A beszélgetést Ingrid kezdeményezte, s tíz percnél nem tartott tovább. Megdicsérte az Elbeszélő egyik korábbi regényét, s ezzel mindjárt az elején belefojtotta a szót az Elbeszélőbe, aki utálta, ha a könyveiről beszélnek. Őt kizárólag a még meg nem írt könyvei foglalkoztatták. De ezt nem mondta meg a lánynak. Inkább úgy tett, mintha lelkes volna és kíváncsi a lány véleményére. Ingrid nem látszott megilletődöttnek, magabiztossága és kategorikus ítéletei már-már zavarba ejtették az Elbeszélőt, aki nem bánta volna, ha a lány legalább egy fél mosollyal jelzi, nem kell mindent komolyan venni, amit mond, s hogy egyáltalán: könyvekről beszélni olyasmi, mint éhgyomorra felidézni egy kiadós vacsora emlékét. Az Elbeszélő mégis elbűvölve hallgatta őt. Egy-két órával később semmire sem emlékezett abból, amit Ingrid mondott, a hangját azonban még napok múlva is hallotta. Ingrid nem is gyaníthatta, hogy a szép hangjával nyerte meg őt. A lány pontosan artikulált, akár egy előadóművész; minden vessző, pont, pontosvessző és gondolatjel a helyén volt mondanivalójában. Az Elbeszélőt megragadta a lány hangjának érzelmi telítettsége, színes vibrálása, a véleményéből és ítéleteiből kisugárzó vallomásosság. Időbe tellett, amíg rájött, a könyv a lány számára valószínűleg ürügy volt csupán, hogy üzenjen neki valamit. Az üzenetet a hanglejtés, a váratlan szünetek, egy-egy szokatlan helyre, szótagra kitett váratlan hangsúly közvetítette. Az Elbeszélőnek egy-egy pillanatig az volt az érzése, hogy Ingrid nem is magyarul, hanem csak valamilyen, a magyarhoz hasonló nyelven beszél. Azt sem tudta eldönteni, szépnek vagy csúnyának látja-e Ingridet; ez a kérdés is csak napokkal később vetődött föl benne, mert szerette volna a lány arcát felidézni magában, de csak a hangját hallotta szüntelenül, azt a különös muzsikát, amelynek mélysége és szépsége volt.

Második alkalommal akkortájt találkozott Ingriddel, amikor Richard Wagner megérkezett a szanatóriumba, hogy hozzáfogjon egy furfangos, a maga nemében zseniális terv kivitelezéséhez, amelyet élete fő művének tekintett, s amely, egy kis szerencsével párosulva, pályájának zenitjére röpíthette volna. Az Elbeszélő, természetesen, akkor még hírét sem hallotta Richard Wagnernak, az ügynöknek; ő a zeneszerző Richard Wagner némely művét ismerte csupán. Az Elbeszélő nagy zenebolond volt, annak ellenére, hogy egyetlen hangszeren sem játszott, amióta tizennégy éves korában egy futballmeccs miatt lekéste a zongoraóráját, s nem mert (de nem is akart!) többé a zenetanárnő szeme elé kerülni.

Ezen a nyáron az Elbeszélő féléves ösztöndíjban részesült új regénye befejezésére, s mivel a könyv kéziratának a háromnegyed részével már elkészült, tulajdonképpen féléves fizetett szabadság hullott az ölébe. Ösztöndíjából szerényen élt, de alkalmi írások tiszteletdíjából havi jövedelmét megemelte annyira, hogy nem kellett mindennap talponállóban étkeznie, hanem olykor a drágább éttermek konyháját is megismerhette. Hajdanvolt két feleségével is felújította rövid időre a kapcsolatát. Az Elbeszélő mind a kétszer szerelemből nősült, de mind a két alkalommal elhamarkodottan döntött, rövid ismeretség után. Úgy volt a nősüléssel, mint az írással. A közlés kedvéért írt, nehezen viselte volna, ha művei íróasztalfiókban porosodnak hónapokig, esetleg évekig. Sok vesződségébe és vívódásába került, amíg a közlési kényszer görcsét leküzdötte, amíg meggyőződött arról, hogy a kéziratok fektetése vagy átdolgozása csak a javára válik írásai színvonalának. Még jóformán bele sem szeretett a későbbi első feleségébe, máris a nősülés gondolatát forgatta a fejében, mintha a házasságkötés lenne a szerelem értelme. Egyetemi hallgató volt, amikor először nősült, s még mindig egyetemista, amikor az első felesége elhagyta, mert az ő gondoskodásnak álcázott zsarnokságát nem bírta elviselni. Sokáig tartott, mire az Elbeszélő belátta, hogy a házasságot nem szabad összetéveszteni a regényírással, s hogy a felesége végső soron nem regény vagy elbeszélés, amelyet verejtékes munkával ő alkotott, ezért nem tarthatja fogva egy dossziéban, mint valami kéziratot. Ennek ellenére nemsokára egy másik nővel is megismételte ugyanazokat a hibákat. Aztán többé nem kísérletezett a nősüléssel. Életében ugyan jöttek-mentek a nők, ő azonban vigyázott, hogy ne szeressen beléjük.

Ezen a nyáron az Elbeszélő sokat utazott, és aránylag keveset foglalkozott magával. Amióta a második felesége is otthagyta, az utazás, a szüntelen helyváltoztatás életeleme lett. Később a Richard Wagnerről szóló egyik történetből megtudta, hogy az ügynök életfilozófiája is a szüntelen helyváltoztatás kényszeréből indul ki. Ám az Elbeszélő nem a halál elől futott, mint Richard Wagner, hanem az életét szerette volna teljesebben megélni. A kalandokban, az események kaotikus kavargásában megragadható magasabb rendű teljesség csábította, mivel ebben a teljességben, gondolta, semlegesíthető a halálfélelem. A rendezett polgári élet az ő számára a halál elé tartó egyirányú menetelésnek tűnt fel, melynek a családalapítás vagy az utódok nemzése egy-egy állomása csupán. A produktív individualizmust az Elbeszélő mindig többre becsülte a kollektív alávetettségnél, nyájszellemnél vagy a fajfenntartási ösztönnél. Ezért mindig csak rövid távú célokat tűzött maga elé. A kollektív gesztusokat elnéző mosollyal helytelenítette, mint afféle oktalan, gyermeteg felbuzdulásokat, amelyek a valóság félreismerésén alapszanak, olyan vágyakon és képzelgéseken, amelyekben a lélek túlbecsüli erejét, hogy aztán szárnyaszegetten és sértődötten szállást csináljon a kishitűségnek. A léleknek együtt kell öregednie a testtel, gondolta, mert az öreg testben lakozó fiatal lélek tulajdonosa lehet ugyan kellemes vagy megható jelenség, de legalább annyira nevetséges, mint egy villamosított vasúti pályára bocsátott század eleji gőzmozdony.

Ezen a nyáron az Elbeszélő mégis aláírt egy kiáltványt, amelyet a földalatti ellenzék bocsátott ki, jóllehet a rövid távú cél, amely megfogalmazódott benne – a diktatúra enyhítése – legalább annyira megvalósíthatatlannak látszott, mint a középkorban a holdutazás. Az Elbeszélő feladta előkelő semlegességét, és elkötelezte magát, ennek pedig nem igazán örült. Barátai keresték meg a kiáltvánnyal, s azt az Elbeszélő kétszer is gondosan elolvasta, mielőtt tollat ragadott volna, hogy odakanyarítsa nevét a szöveg alá. Barátai nem erőszakoskodtak, a legcsekélyebb érzelmi vagy morális zsarolástól is tartózkodtak, ellenben felhívták a figyelmét azokra a veszélyekre, amelyek a kiáltvány aláírásával együtt járnak. Minden zsarolásnál többet nyomott a latban, hogy a barátai gondoltak rá. Az Elbeszélő maradéktalanul egyetértett a kiáltványban foglalt követelésekkel, a szöveget akár ő is írhatta volna. Mindazonáltal bosszantotta, hogy kötelessége teljesítése közben föladta elveit, s így produktív individualizmusát súlyos csapás érte. Ráadásul elkötelezettsége nem volt egészen őszintén a szívéből fakadó. Egy percig sem hitt abban, hogy értelmes dolog kiáltványokat firkálni és aláirkálni. Az efféle kiáltványok megjelenése után a diktatúra rendszerint bekeményített, elkezdte zaklatni, üldözni, bebörtönözni az aláírókat, s ezt a gusztustalan színjátékot a népnek nevezett tömeg szemrebbenés nélkül végignézte, és még tapsolt is hozzá. Az Elbeszélő olyasmihez adta a nevét, aminek az értelmében és sikerében nem hitt, és csatlakozott egy földalatti csoporthoz, amelyből a barátain kívül jóformán senkit sem ismert.