És eljön az Ő országa

Fejezet 3

Barátai egytől egyig csóró fiatalemberek voltak, még csak tegnap alapítottak családot, a hó végére már alig futotta a fizetésükből kenyérre és tejre, újságcikkeiket az utolsó betűig átfésülték a mindenféle zord és koros rovatvezetők és főszerkesztők, akik hamar megtanultak alakoskodni, ha egyszer meggyűlt a bajuk a titkosrendőrséggel. Az Elbeszélő barátainak ennélfogva volt is vesztenivalójuk, meg nem is. Bármikor börtönbe csukhatták őket, s szabadulásuk után elveszítették az állásukat, és tartós létbizonytalansággal meg rendőri megfigyeléssel kellett szembenézniük. Mindnyájan kissé sápadtak voltak és soványak, mint akiket szüntelenül az Eszme foga rág. Olyan dolgokon töprengtek örökkön örökké, amelyeket az emberi faj évezredek óta nem képes megoldani, akár istenhívő, akár ateista alapra helyezkedik. Az Elbeszélő nem rokonszenvezett nyugtalanságukkal, ám értette és bizonyos fokig tisztelte is szándékaik tisztaságát. Életének arra a korai szakaszára emlékeztették őt szüntelenül, amikor ő is sovány volt még, s mindenféle zavaros társadalomboldogító eszme kavargott a fejében. Az Elbeszélőnek már volt vesztenivalója, és ezért kissé szégyellte is magát. Úgy gondolta, ahhoz, hogy bármiről hitelesen írhasson, egy idő után el kell felejtenie mindent, amit az úgynevezett valóságról megtudott.

Éppen ezért, amikor az Elbeszélő újra találkozott Ingriddel, kevésbé volt fölényes, mint akkor, a művelődési táborban. Második találkozásuk készületlenül érte, és megzavarta. Az Elbeszélőt barátai „forradalmi” tanácskozásra hívták meg egy vidéki városba, amelynek az első, érdemi részéből kirekesztették őt, s csak a konspiratív részt követő forradalmi sörözésen vehetett részt. Az előzmények azonban sokat sejtettek. Az Elbeszélő alig fért fel a vonatra. A berlin–budapesti gyorsvonat dugig telve volt keletnémetekkel, akik nemcsak a kupékat szállták meg, hanem teljes hosszában a folyosókat is, s csak a vak nem látta, hogy itt most elkezdődött valami, ezt a lavinát tankok sem állítják meg, ez az exodus, egy nép tüntető kivonulása a hazájából, több és más, mint száz demonstráció vagy sztrájk. Az Elbeszélőt lenyűgözte a németek fegyelmezettsége és elszántsága. Nem ittak és nem lármáztak, hanem tiszteletet parancsolóan csöndesek voltak, már-már ünnepélyesen komolyak. Mindenki tudta róluk, hogy nem nyaralni utaznak; tudta a kalauz, tudta a vasúti rendőrség, és tudták a határőrök és a vámosok is, akik ekkora tömeget nem mertek visszafordítani. Az Elbeszélő sejtette, hogy közel van már a nagy felfordulás pillanata. Ám tartott tőle, hogy ez is csupán rövidke, lázas epizód lesz két restaurációs korszak között. Nem hitt abban, hogy egy forradalom bármit is megoldhat. A keletnémet menekülők azonban, úgy látszik, tudtak valamit, amit az Elbeszélő még nem tudott. Irigyelte őket ezért, meg csodálta is, meg a szíve mélyéig szerette ebben a pillanatban, és azt kívánta, hogy mindnyájan, az utolsó szál emberig, akadálytalanul átjussanak a határon.

A forradalmi sörözésre kiszemelt kocsmából ragyogó kilátás nyílt az esztergomi bazilikára, a csonka Duna-hídra, és szinte a lábuk előtt csordogált folyamatosan tova, Budapest irányába, a trianoni országhatár. A híd, amelyet a háború végén robbantottak föl, monumentális csonkaságával akár a történelem monumentális értelmetlenségét is jelképezhette volna. Traverzei mögött a szeptemberi délután párába burkolódzó horizontján felrémlett Auschwitz és az orosz gulágok lidérces képe, s az Elbeszélő szinte hallotta az önmagába visszazáruló történelem kapuján a lakat kattanását, mely csaknem úgy sértette a fülét, mint a halál pillanatát megelőző sikoly vagy a nyakszirt diszkrét roppanása egy gondosan megtervezett és pedánsan végrehajtott akasztás végén. Az Elbeszélő barátai, bár röstellték és csak suttogva, szégyenlősen merték bevallani, még vártak valamit a történelemtől. Ha mást nem, legalább a diktatúra végét. Ebbéli várakozásukban az Elbeszélő is osztozott. Ő azonban attól tartott, hogy ami ezután következik, az hasonlatos lesz a keletnémetek rokonszenves ámokfutásához. Persze, gondolhatták, a romokon mindig kisarjad valami fű. Annak, amire várt, az Elbeszélő csak az elejét látta, mint egy kardból a markolatot. Barátai valamivel optimistábbak voltak. Úgy tettek, mintha épp az imént konzultáltak volna a történelem kormányosával, aki mellesleg egy kedves, bohém, de megbízható fickó, a kapitány és az elsőtiszt bizalmasa. Jókedvük hamarosan megfertőzte az Elbeszélőt is, sőt minden ok nélkül mámoros hangulat ragadta magával. Nem a sörtől, egész biztosan nem.

Ekkor toppant be Ingrid. Bevonulását az Elbeszélő kissé színpadiasnak találta, de ez a színpadiasság nem tűnt begyakorolt modornak, ily módon közönségesnek sem, hanem inkább természetesen elegánsnak és módfelett öntudatosnak. A lány eleganciája belülről sugárzott. Ingrid nem tehetett róla, hogy elegáns, ahogy másvalaki sem tehet arról, hogy lompos vagy közönséges. Vérvörös kosztüm volt rajta, s kosztümben másképpen illik járni, mint farmerban. Ahogy első alkalommal a hangja, most az, ahogy végigvonult az asztalok között, nyűgözte le az Elbeszélőt. Mindjárt kissé meg is sértődött rá, mert a lány csak kimérten biccentett felé, s a helyi irodalmi kör vezetőjének az asztalához ült le. Ettől kezdve az Elbeszélőt fárasztotta a parttalan, intellektuális-sznob fecsegés. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen. Úgy forgolódott a helyén, hogy Ingrid a látómezeje középpontjába kerüljön. Egy darabig beérte azzal, hogy szemez vele. Azt remélte, hogy a lány átül hozzá, de ez a pillanat egyre késett. Az Elbeszélő kezdte elveszíteni a türelmét, s kétségbe vonta mindenki más jogát arra, hogy kisajátítsa magának a lányt. Cselekednie kellett, mégpedig azonnal. Szinte révületben emelkedett fel a helyéről, s ment át a lány asztalához, ahogyan csak a határozatlan, mindig habozó emberek képesek hirtelen cselekedni, a döntéskényszer prése alatt, vak ösztöneikre bízva magukat.

– Jöjjön. Sétáljunk egyet – mondta.

– Miért? – kérdezte a lány.

– Mert itt nagy zaj van. Nem lehet beszélgetni.

Ingrid kivárt egy pillanatig, mintha még nem tudná, mennyire engedheti közel magához az Elbeszélőt.

– Miről akar beszélgetni? – kérdezte hűvösen.

– Akármiről – felelte az Elbeszélő.

Ingrid elmosolyodott, de ez a mosoly nem az Elbeszélőnek szólt, hanem az asztaltársainak, akiknek mintegy elnézését kérte.

– Jó – mondta. – De ne menjünk messzire.

Az első győzelem kissé megviselte az Elbeszélőt, s már nem is érzett nagy kedvet a sétához. Ingrid még sóhajtott is, mintha terhére volna az Elbeszélő tolakodása. Az Elbeszélő később többször is megtapasztalhatta, milyen fontos Ingridnek, hogy mások a lehető legkedvezőbb képet alakítsák ki róla. Ezért sokszor a teljes önfeladásig képes volt elmenni. Mielőtt nyilatkozott volna valamiről, előbb ravaszul kipuhatolta a társaságában levő személyek véleményét, s aztán az övét a számára akkor épp legfontosabb személy véleményéhez igazította. Olykor több véleményt is tartalékolt, mert nem tudhatta előre, melyik lesz majd az adu. Az Elbeszélőt ez addig idegesítette, amíg rajta nem kapta magát azon, hogy sokszor neki is több, egymásnak ellentmondó véleménye van a dolgokról.