És eljön az Ő országa

Fejezet 4

Leballagtak a lépcsőkön, s nem messze a komptól leültek az egyik padra, egy öreg gesztenyefa lombjának az ernyője alá. Ingrid, leheletnyi pátosszal a hangjában, azt mondta:

– Én tulajdonképpen maga miatt utaztam ide. Szerettem volna újra látni. Nagyon sokat gondolok magára.

(ÜGYNÖK, ROMLOTT GONDOLATOKKAL) – Legszebb férfikorának utolsó napjaiban Richard Wagner tudomást szerzett róla, hogy valamilyen díjszomjas regényíró, akinek a nevét sem hallotta még, könyvet ír az ő mozgalmas életéről és híres tetteiről. Az illető, aki a hírt besúgta neki, azt is tudni vélte, hogy a könyv címe És eljön az ő országa lesz. A hír hallatán az ügynök először éktelen haragra gerjedt, majd indulatai csillapultával elhatározta, hogy utánajár a dolognak. A besúgók jelentései ugyanis nem mindig bizonyultak megalapozottaknak, nemegyszer csupán személyes sértődöttség vagy bosszúvágy sarkallta őket arra, hogy ellenségeik iránt föltüzeljék az Iroda haragját. Ezért Richard Wagner elhatározta, hogy meglátogatja az írót, és megpróbál a bizalmába férkőzni.

– És eljön az ő országa A sokat látott és tapasztalt ügynök vajmi keveset tudott az írókról. Azonkívül, hogy bajkeverők, szinte semmit sem. Az írók viselt dolgaival és az irodalommal az Iroda egy másik osztályán foglalkoztak, amelyet néhány éve egy Bernard Shaw fedőnevű ügynök irányított. Richard Wagner inkább a komolyzenét kedvelte, főleg Richard Wagner műveit. Zsenge ifjúkorában elolvasott ugyan néhány regényt, ezek azonban vagy csöpögtek az érzelgősségtől, vagy olyan mérhetetlen unalom áradt belőlük, hogy Richard Wagner messzire elkerülte a könyvtáraknak és könyvesboltoknak még a tájékát is. Arra a következtetésre jutott, hogy a regényírók könyveit főként csak regényírók olvassák, s hogy egyszerű halandó számára nem létezhet nagyobb tragédia, mint bekerülni egy regény szereplői közé, s ott nevetség vagy unalom tárgyává válni.

Richard Wagner, természetesen, álnéven mutatkozott be az írónak, és hamar megkedveltette magát vele. Elborozgatott az íróval, s mindenféle humoros történetekkel traktálta, hogy felvidítsa, mert az írónak olyan savanyú ábrázata volt, mintha a másnapi reggelijére sem telne a pénzéből. Napközben az író többnyire egy cellányi helyiségben körmölt, vagy mások kéziratait javítgatta, amit az ügynök alantas, de legalábbis ízléstelen foglalatosságnak tartott. Olyasminek, mintha mások magánéletében turkálna, s még örömét is lelné benne.

– Máshoz nem értek – tárta szét a karját az író, s csipetnyi gőg érződött a hangjában.

Ezt a gőgöt más alkalmakkor nem mutatta ki az író, Richard Wagner azonban így is megütközött rajta, hogyan lehet büszke arra valaki, hogy semmihez sem ért. Mert az irodalomhoz érteni annyi, mint semmihez sem érteni. Azt persze belátta, hogy nem lehet mindenki ügynök vagy besúgó – ezek már amúgy is sokan voltak a pályán –, de lehet más tisztességes kenyérkereset után is nézni. Abból, hogy valaki nem ügynök vagy spicli, még nem következik, hogy feltétlenül írónak kell lennie. Bizonyára azért szomorú és azért ír regényeket, gondolta hát, mert haragszik a világra. De bizony, megint csak melléfogott.

– Nem haragszom a világra – mondta az író. – Elfogadom a világot olyannak, amilyen. Alapjában véve semmi közöm hozzá, ámbár a része vagyok.

Az író vallomása, melynek őszinteségéhez kétség nem férhetett, fölháborította az ügynököt. Olyannyira, hogy értetlenkedésének ekkor is, ezután is többször hangot adott. A világot igenis szeretni kell, vagy gyűlölni, vagy szeretni is meg gyűlölni is egyszerre, mert csak így lehet megváltoztatni s kiküszöbölni belőle, ami rossz. Akinek a világ sorsa közömbös, meg sem érdemli, hogy éljen, és részesüljön a javaiból. Richard Wagner tudta, hogy kissé kemény szavakat használ, ám az írót nem volt képes jobb belátásra bírni. Az úgy nézett rá, és olyan bárgyún hallgatott, mintha még sosem tette volna ki a lábát a lyukból, ahol mások idétlen kézirataival piszmog. Tehát kedélybeteg, állapította meg Richard Wagner.

– Dehogy vagyok kedélybeteg – tiltakozott az író. – Ha kedélybeteg lennék, egy sort sem tudnék leírni. Csak feküdnék otthon a díványon, és koplalnék.

S ebben volt is valami igazság, talán még a valaminél is több. Az írón nehéz lett volna felfedezni a koplalás vagy az álmatlanság tüneteit. Éppen ellenkezőleg: jó bőrben volt, a szeme alatt nem látszottak karikák, s a járása is peckes volt, mint egy katonatiszté. Sohasem panaszkodott, nem csúfolódott mások balfogásain, nem irigyelte kollégái sikereit. Egészen közönséges civil volt, akár a többi civil a városban, s úgy járt-kelt az emberek között, mintha valami határozott célja lenne a világban. Nem vetette meg az élet apróbb örömeit, de az élvezeteket sem hajszolta mindenáron. Senki sem mondta volna róla, hogy író, ámbár Richard Wagnernak nem volt egészen letisztult képe arról, milyennek is kellene egy írónak lennie. Csak annyit tudott, hogy másmilyennek.

Egyszer aztán sikerült leitatnia az írót, s akkor végre használható vallomást csikart ki belőle.

– Eladtam a lelkemet az ördögnek – mondta az író komoran.

– Csakugyan? Ez nagyon különös. Hogy történt? – kérdezte Richard Wagner, és majd kibújt a bőréből izgalmában.

– Ifjúkoromban elszerettem az egyik barátom kedvesét. A barátom utána öngyilkos lett. Pedig én nem is voltam igazán szerelmes a lányba. Csak azt hittem akkor, hogy szerelmes vagyok.

– Ó – mondta Richard Wagner. – Hát ez bizony szomorú történet. Tehát ön azért ír, hogy visszaváltsa a lelkét az ördögtől?

– Dehogyis – mondta az író. – Azt úgysem lehet. Ez még soha senkinek sem sikerült.

Richard Wagner türelme most már végképp elfogyni látszott. Az volt az érzése, hogy az író a bolondját járatja vele. Úgy döntött, ettől kezdve nyílt lapokkal játszik.

– Akkor mégis miért ír? Bizonyára van valami oka? – kérdezte.

– Pénzért – vágta rá az író.

S ekkor különös dolog történt. Richard Wagner megnémult. Mivel nem szólalt meg, nem lehetett tudni, a felháborodástól pirosodott ki és fúvódott fel az arca, vagy mérgében, hogy így rászedték. Akkorára dagadt a feje, mint egy léggömb, amely mindjárt szétpukkan. Nagy dérrel-dúrral, köszönés nélkül távozott, történelmi nevéhez nem éppen méltó módon, csak egy füstcsík s valami kellemetlen, csípős bűz maradt utána. Az író törhette a fejét, ki volt ez a furcsa alak. De hogy nem képzelődött, tanúsíthatta a pincér is, aki fancsali ábrázattal állapította meg nem sokkal később:

– Igen furcsa szaga volt az úrnak, aki az imént távozott.

– Romlott gondolatok járhatnak a fejében – vélte az író.

Párás, nyirkos novemberi délután volt, az Elbeszélő a sebtében ácsolt tribün mögött didergett a sorára várva, hogy elharsogjon néhány lázító mondatot a tömegnek, amely szinte betöltötte a hatalmas teret, de még a térbe torkolló mellékutcákat is, és olyan áhítatos csöndben hallgatta a szónokokat, mintha valami párját ritkító, nagy szabadtéri istentiszteleten venne részt. Nem sokkal előbb egy idős író, a rendszer egyik oszlopa, azt mondta az Elbeszélőnek: „Marhaság novemberben forradalmat csinálni. Mindenki fázik majd, és hazamegy. Egyébként is, mióta vagy te forradalmár?”