És eljön az Ő országa

Fejezet 5

Az Elbeszélő valójában soha, semmilyen körülmények között, évekkel az események után sem gondolta azt, hogy forradalmár lett volna. Csupán beleunt abba, hogy mindenki nevelni akarja, hogy kiskorúnak tekintik, hogy a nap minden órájában tökfilkók magyarázzák neki, hogy osztályszempontból melyik végén helyesebb feltörni a lágytojást, vagy hogyan kell kanalazni a bablevest. Nevelte a párt, a szakszervezet, a „munkahelyi kollektíva”, talán még a Vöröskereszt is. Ezekben a kellemetlen tapasztalatokban nagyon sokan osztoztak vele, és ezek az emberek most kijöttek a térre, hogy ország-világ színe előtt demonstrálják, elegük van abból, hogy kiskorúnak nézik őket. Ilyen pofonegyszerűnek látszott az egész. A rendőrség tétlenül szemlélte az eseményeket, a katonák a laktanyákban maradtak. Az Elbeszélő – eléggé el nem ítélhető módon – azon tűnődött, hogy ezek az emberek bizonyára mind nagyon jó nevelést kaptak, s most nem tesznek mást, mint hogy lecserélik a régi nevelőket újakra, akiktől megint csak azt várják, hogy neveljék őket, legföljebb kissé másképpen; mert a világ természetes rendje az, hogy az egyik oldalon ott vannak a nevelők, a másikon pedig azok, akiket nevelnek. Legyen csak a felelősség terhe továbbra is a nevelőké. Ha majd nem úgy nevelnek, ahogy kell, őket is elkergetik. Ilyesmin töprengett egy keveset, s közben rumos teával melegítette magát a csípős, nyirkos hidegben. De egy idő után kezdett nem ízleni neki a tea.

Eszébe jutott, hogy valamikor régen azt mondta neki egy öreg paraszt rokona, hogy egy napon mindent el kell felejtenie, amit megtanult, azért, hogy a tudása anyaggá változzék, mert enélkül a tudás nem tudás, hanem csak ismeret, dísz vagy cicoma a személyiségén, aminek semmi hasznát sem veszi az életben. Az öreg paraszt kissé habókos ember hírében állt, nem is volt igazi paraszt, jóllehet a földet művelte; inkább filozófus volt, akinek furcsa, kusza gondolatok kavarogtak a fejében, amikor az eke szarvát tartotta, s ha az egyik évben megnősült, felesége a másik évben elvált tőle. Filozofálgató parasztokkal, úgy látszik, nem tudnak mit kezdeni az asszonyok, mondta az öreg az Elbeszélőnek. Az Elbeszélő sem vette komolyan őt, amit pedig a felejtéssel kapcsolatban mondott, badarságnak tartotta. Később azonban gyakran eszébe jutott ez a mondat. Az öreg paraszt néhány éve átköltözött a túlvilágra, a negyedik felesége temette el, aki csak azért nem hagyta ott, mert alig öt hónapja volt a felesége. Az öreg temetése napján az Elbeszélő egyre csak ezen a mondaton rágódott, mintha örökségként hagyta volna rá a megboldogult, vagy a bosszantására, hogy fejtse meg, ha tudja, mit akart vele mondani. Talán olyasmit akart mondani, gondolta az Elbeszélő, hogy az egyik ember gondolkodás nélkül is helyesen cselekszik, amíg a másik a sok tépelődést követően is helytelenül. Minden a belső iránytűtől függ. De egyáltalán nem biztos, hogy erre célzott.

Az Elbeszélőt bosszantotta, hogy az öreg parasztnak ebbe a tudálékos mondatába így belegabalyodott, mert egészen másról készült írni, ezt a mondatot csak bevezetőnek szánta. De mindegy. Végtére is megtanulta már, hogy a valóságban nincs bevezető mondat, se végszó, ott minden mondat összefügg mindegyikkel, legföljebb az egyiknek nagyobb súlya van, a másiknak kisebb. Aztán az is lehet, hogy az öreg paraszt pontatlanul fogalmazott, és fölcserélte a sorrendet. Elfelejteni valamit nem lehet csak úgy, parancsszóra. S mi legyen azokkal, akik soha semmit nem tanultak meg, ezért nincs is mit elfelejteniük? Akik úsznak az árral, mert ár mindig van?

ár Mivel óvakodott attól, hogy tanácsokat osztogasson, az Elbeszélőt sokan önzőnek tartották, közönyösnek és cinikusnak, ő pedig azzal védekezett, hogy aki semmilyen tanácsokat nem ad, az legalább rossz tanácsokat sem adhat. Hasonlóképpen gondolkodott öreg paraszt rokona is – ő viszont nem fogadott el tanácsokat, s amikor a legtöbb munka volt a szövetkezetben, otthon maradt, és a hasát süttette. A lógásból mindenféle kellemetlenségei származtak, de ő nem törődött a kellemetlenségekkel, és bizonyára előbb-utóbb minden feleségét a sírba vitte volna, ha az asszonyok nem kapnak idejében észbe. Ők azt hitték, hogy az öreg lusta.

– Mért nem mész dolgozni? – kérdezte valamelyik (talán mindegyik) asszony az öregtől.

– Ma gondolkodom – felelte az öreg.

Ettől a választól az asszonyok begorombultak, mint mindentől, ami a gondolkodással kapcsolatos, s az öreg néha elmélázott azon a furcsaságon, hogy az asszonyok miért gurulnak dühbe, ha valaki gondolkodik a társaságukban, s miért gondolják azt, hogy a gondolkodás nem munka.

De a gondolkodás miatt az Elbeszélőnek is meggyűlt néha a baja a feletteseivel, s ilyenkor eszébe jutott egyik tanárának az intelme:

– Ne gondolkodj, hanem tanulj!

Ebből az Elbeszélő azt a fanyar igazságot szűrte le, hogy ha a gondolkodás betegség, akkor erre a betegségre a tanulás a legjobb gyógyszer. Az ember tehát vagy gondolkodik, vagy tanul, s e kétféle cselekvés között összeférhetetlenség áll fenn. Következtetései helyességéről egyetemi tanulmányai során győződött meg, az orosz megszállást követő első években, amikor a gondolkodó tanárok zömét eltávolították az egyetemről, hogy megneveljék őket; hogy ezentúl ne gondolkodjanak, hanem inkább tanuljanak, hogy megtanulják végre azt, hogy az ember vagy gondolkodik, vagy tanul. Megmondták nekik azt is, hogy mit kell megtanulniuk. Aki ezek után is makacskodott, arról azt mondták: „Ez semmiből sem tanult.”

Lassan gyarapodó tapasztalatainak a fényében az Elbeszélő számára érthetőbbé vált az asszonyok többségének idegenkedése a gondolkodó férfiaktól. Ha gondolkodni veszélyes, akkor a gondolkodó férfi veszélybe sodorhatja nemcsak magát, hanem a családját is. Ekképpen vélekedhettek az öreg paraszt asszonyai is, akik nem azért mentek férjhez egy mezőgazdasági munkáshoz, hogy az a nászéjszakát és a mézesheteket követően átlényegüljön veszedelmes házi filozófussá, hanem hogy túrja a földet, és tartsa a száját. Ha az asszony türelmesebb volt, még megkérdezte:

– Aztán min gondolkodol?

– Mindenen – mondta az öreg paraszt.

– Azt nem lehet.

– Dehogynem lehet. Mindent lehet.

A mindent lehettől pedig már csak egy lépés távolságra van az önelveszejtés, a nyílt zendülés, a teljes anarchia. Az okosabb, feleségnek termett asszony már ekkor kereket oldott. Pedig az öreg megpróbálta volna kiengesztelni.

– Mindent lehet – ismételte meg konokul, majd mégis így folytatta: – De nem mindent szabad.

Az Elbeszélő élete minden szakaszában a „szabad” és a „nem szabad” dilemmájával küszködött, és finomította, árnyalta a problémát olyan következtetésekre jutva, hogy például „szabad, csak ki ne tudódjék”, meg „nem szabad ugyan, de kell”. Még pelenkás korában megtanulta, hogy az állatokat nem szabad bántani, ezt valahogy nem is kellett megtanítani neki, ez természetes volt. Bántani nem szabad az állatokat, legföljebb elfogyasztani pecsenyének, ami azért más, mondták a nála okosabbak, de hogy miért más, arról hallgattak. Az embert viszont – végső soron – szabad volt bántani, viszont nem illett feltálalni pecsenyének. Az Elbeszélőnek és sorstársainak a nevelése a „szabad” és a „nem szabad” pólusai között húzott egyenes mentén gyakoroltatott igen intenzíven és a nap minden órájában. A játékszabályok sok esetben áttekinthetetlenül bonyolultak voltak, s Elbeszélő legyen a talpán, aki négy-öt éves korában eligazodott rajtuk. Úgynevezett csúnya szavakat, például, nem használhatott az Elbeszélő, s ilyeneket csak nagyon ritkán hallott otthon. Mégis előfordult, hogy valamelyik szülőjét elöntötte az epe olykor, és például ekképpen fakadt ki: „Csak tudnám, hová a valagba tettem az ollót.” Mivel a valag a nemkívánatos szavak csoportjába tartozott, az Elbeszélő azt hitte, hogy ezek szerint most már átsorolták egy másik csoportba, és így megszűnt tilos szó lenni. A valagot rehabilitálták, most már nyakra-főre használható. Az Elbeszélő nem volt rest, és egy közeli alkalommal használta is: „Hová a valagba lett a lapátkám?” – káromkodta el magát a homokozóban, mire kapott egy pofont. Egycsapásra világossá vált a számára, hogy van akinek szabad, másoknak viszont tilos az alacsonyabb rendű szavak használata.