Éjszakai munka

HARMADIK FEJEZET-1

Az iskola utolsó napján, élete egy tizenkét éves fejezetének utolsó lapján, ahogy Harry gondolt rá, hisztérikus nevetést hallott a ház nyitott ablakaiból, ahol a bejárati ajtó mellett festett cserepekben virágok nyíltak.

Anyja mostanában többet nevetett, és sokkal derűsebbnek, boldogabbnak tűnt, így Harry majdnem meg tudta győzni magát, hogy mégiscsak legyőzték a benne lakozó ellenséget.

Virágokat ültetett. Házakat takarított, zenélt, vásárolt. Vett egy új ruhát Harry ballagására.

Azt mondta, hogy minden nap ajándék, és Harry is megpróbálta így látni.

De néha, az éjszaka sötétjében arra gondolt, hogy minden eltelt nappal eggyel kevesebb maradt.

Ma hallotta, ahogy nevetgél… kuncog, gondolta, mint az egyik osztálytársa.

Volt osztálytársa.

Besétált, és látta, hogy anyja és Mags a konyhaasztalnál ülnek, és halálra röhögik magukat.

Mags rövidre nyírt haja zafírkék színben pompázott.

Ez nem igazán lepte meg, de anyja mostanában kinőtt, kurta hajának rágógumi rózsaszínétől hátrahőkölt.

Mindkét nő rávigyorgott.

– Mi a véleményed? – kérdezte Dana.

– Szerintem úgy néztek ki, mint a húsvéti tojások. Ha lenne olyan a Marson.

Válasza még őrültebb nevetést váltott ki.

– Mindkét színből maradt elég a te hajadhoz. Szép lilát tudok belőlük keverni. Olyan George Clooney-s Caesar frizurád van – állapította meg Mags. – A lila jól állna.

– Inkább kihagyom.

Dana felállt, és Harryt megelőzve kivett egy kólát a hűtőből.

– A ballagáson betakarom egy sállal. Ne aggódj.

A fiú elvette a kólát, lehajolt, hogy megcsókolja anyja arcát.

– Nem takarod be. Fogadok, hogy senki másnak nem lesz rózsaszín hajú anyukája… és kék hajú nagynénje.

Dana belesimult fia ölelésébe.

Olyan vékony, annyira sovány! Harry elhessegette a gondolatot, és emlékeztette magát: itt van. Itt van, és boldog.

– Mags csapott le rám az ötlettel, miután befejeztük a Gobble-házat. És arra gondoltam, miért is ne. Aztán a nagy izgalomban elfelejtettem! – simította fia arcára a kezét. – Ma volt az utolsó tanítási nap. Az én kicsikémnek, az én száznyolcvan magas kicsikémnek ma volt az utolsó napja a gimnáziumban.

– Ohó, fel kell tennem egy kis szentimentális zenét.

– Már itt zsong a fejemben – mondta Dana Magsnek. – Most is magam előtt látlak, kisfiam, a piros kabátodban, a Scooby-Doo-s uzsonnás dobozoddal, amikor elkísértelek az első iskolai napodra. És amikor odaértünk, csak annyit mondtál: Szia!, és egyedül besétáltál. Félelmet nem ismerve. Mindig is bátor voltál.

Harry emlékezett rá, mert mindenre emlékezett.

– Az anyámtól örököltem.

– Készítek neked egy kis uzsonnát. Ma este biztosan bulizol. Alysonnal mész? Kedves lány. És okos.

– Kedves lány, okos is, de ma este valaki mással van randim. Igazából két valakivel.

Dana megállt, hátrafordult.

– Nem fogod velem és Magsszel tölteni hátralévő életed első éjszakáját.

– Azt hiszem, én dönthetem el, hogyan akarom eltölteni a pihenés első éjszakáját, és már megvan a tervem is.

– Miféle terv?

– Saját terv. Van még pár óránk, szóval belefér az uzsonna. Készíts annyit, hogy mindannyiunknak jusson elég. Aztán lenyírom a füvet.

– Ami a kert méretét tekintve körülbelül tíz percig fog tartani.

– Ez lesz a meglepetés – folytatta, megelőzve a kérdéseket. – Jó lesz az, ami most rajtad van. Talán szükséged lesz egy pulóverre vagy kabátra, de ennyi.

– Rejtély – mondta Mags. – Egy rejtélyes meglepetés. Máris tetszik.

Még akkor sem sejtették, amikor vonatra szálltak, és Harry nem volt hajlandó tippeket adni. De ahogy közeledtek, és egyre több sapkás és mezes emberrel találkoztak, Mags megpaskolta Harry vállát.

– Wrigley. Esti meccs a Marlins ellen.

– Talán.

– Nem igazán szereted a baseballt – kezdte Dana. – Sohasem értettem, hol rontottam el, de…

– Eléggé kedvelem. A hölgyeim viszont imádják.

– Ez nagyszerű. Ez fantasztikus! Apám, kellene a vérkő medálom az energia miatt. Nem, nem, inkább a fekete ónix. – Mags a táskájában kotorászott. – Kell itt lennie valaminek. A szerencsét hozó Cubs sapkám otthon van, de el tudom képzelni. Ki a dobó? Nem emlékszem, hogy ki dob.

– Mitre – mondta Harry.

– Oké, rendben. Majd erősen vizualizálok.

Harrynek tetszett, ahogyan anyja és nagynénje a játékról beszél a vonaton, a stadionhoz vezető úton és a nagy piros tábla alatt.

Imádta zsongásukat, és a többi emberét is.

– Én fizetem – mondta Dana. – Az utolsó tanítási napon én fizetek.

– Már késő – húzta elő Harry a jegyeket a farzsebéből. – Már megvettem azoknak a nőknek, akik átsegítettek az utolsó tanítási napon.

– Harry, azok ott… azok páholyszékek. Nem lehet…

– Már megtörtént. És mindenki kap egy új kabalasapkát.

– Ne borítsd fel a fiú terveit – szorította meg Mags Dana kezét. – Fogadd el az ajándékot.

– Igen, igazad van. Az előző szezonban egyetlen meccsre sem jutottunk el, erre most? Páholyjegyek. Ó, Mags, nézd! Az első bázisnál, rögtön a kispad mögött!

Harry vett nekik sapkát, és egyet magának is.

Hallotta anyja áhítatos sóhaját, amikor beléptek a stadionba, és a zöld fű, a barna dobódomb, a fehér alapvonalak betöltötték a világot egészen a borostyánnal borított falig.

– Gyakorlatilag a pályán vagyunk. Érzem a fű illatát! Mags, emlékszel, amikor még a tetőről néztük a meccseket? – mutatott a falakon kívül lévő épületek felé.

– Persze hogy emlékszem. Silas bácsi felvitt minket, és hot doggal meg gyömbérsörrel traktált. Meséltem már neked Silas bácsiról, a nagyanyád bátyjáról?

– Utána kaptam a második keresztnevem.

– Hát persze. Beleszeretett egy nőbe, aki nem viszonozta a szerelmét, és Silas bácsi a haláláig epekedett utána. Sohasem nősült meg. Még kisbaba voltál, amikor elvitte egy szívroham.

Harry ismerte a történetet. Mags és Dana apja lelépett, amikor Dana még pelenkás volt. Az anyjuk a bátyja hentesüzletében dolgozott, és felnevelte a két lányt.

Egy eltévedt golyó végzett vele egy autós lövöldözés során, amikor Harry anyja tizenhét éves volt.

Annyi idős, mint ő most, döbbent rá Harry.

– Lehet, hogy rossz szíve volt, de kedves. Azok voltak a szép idők! – Mags megveregette Dana combját. – Igazán szép idők.

– Azok voltak. – Dana nagy lélegzetet vett. – De ez még jobb.

Hot dogot ettek, sört ittak. Bár nem nagyon szerette, Harry kortyolt egy keveset az anyja poharából.

Szolidaritásból.

Éljeneztek, fújoltak, vitatkoztak a bírói döntéseken.

Az anyja ragyogóan nézett ki – ez a szó jutott eszébe róla. Felugrott, hogy kövesse egy hosszú labda röptét, felhördült, amikor a közép külsős alig egy méterrel a fal előtt elkapta, és felnyögött egy ütőjátékos kiesésénél.

A nap lement, a fények felgyulladtak.

Inkább véletlenül, mint szándékosan, elkapott egy kifelé tartó labdát, amely egyenesen felé repült. Ettől az anyja táncra perdült.

– Gyors kéz – mondta Mags, és sokatmondó pillantást vetett rá. – Remek reflexek.

Harry kezét megbizsergette az élmény, de gyorsan úrrá lett rajta, és a labdát átnyújtotta Danának.

– A szuvenírje, asszonyom.

Akár a kabalasapkák tették, akár a vérkő, amelyet Mags előásott a táskájából, akár a Cubsnak volt jó estéje, Mitre shutoutot dobott, és a fiúk tizennégy ponttal sétáltak le a pályáról.

Harryben nem volt meg az anyja szenvedélye a játék iránt, de tudta, hogy egy baseballvaskalapos nem lelkesedne a tizennégy–nullás kilenc inningért.

Dana a fia vállának támasztotta a fejét, ahogy ott ültek, miközben az emberek kivonultak a stadionból.

– Tudod, mi jobb, mint egy nyári este a Wrigley-ben?

– Mi?

– Semmi.

Egy megállóval korábban szálltak le a vonatról, fagyit vettek, és hazakísérték Magset.

Miközben a lakásukig hátralévő néhány háztömböt lesétálták, Harry átkarolta az anyja vállát, ahogy az anyja is átkarolta az övét.

– Fogadok, hogy fáradt vagy.

– Egy kicsit – ismerte el az asszony. – De ez jó fáradtság. Fantasztikus meglepetés volt. Mindig is te voltál a legjobb meglepetésem. Soha nem kérdezel az apádról.

– Mit kérdezzek? – kérdezte Harry, és őszintén is gondolta. – Ő nem számít.

– De számít, mert nélküle te sem lennél nekem. – Dana nekidőlt a fiának, és felsóhajtott. – El kell mondanom, mert tudnod kell. Fiatalok voltunk. Nagyon szomorú voltam, amikor elvesztettük anyámat. Mags dühöngött, de én nem tudtam szabadulni a szomorúságtól. Silas bácsi nagyon igyekezett, de ő is gyászolt. Mindegy, ott volt az a fiú, és engem akart. Én is akartam őt. Nem szerettük egymást. Nem akarom, hogy azt hidd, összetörte a szívemet, mert nem így volt.

Befordultak a házhoz, és az asszony megállt az ajtóban.

– Üljünk le egy percre.

Leereszkedett a lépcsőre, amelynek két oldalán virágok nyíltak.

– Csak néhány hétig voltunk együtt, és már eltávolodtunk egymástól, amikor rájöttem, hogy terhes vagyok. A fiú elkezdte a főiskolát, Mags elment a mutatványosokkal, én pedig a hentesüzletben dolgoztam. Furcsán fog hangzani, de nem estem pánikba, és nem gondolkodtam azon, hogy mit tegyek. Az első pillanattól kezdve el voltam ragadtatva. Fiatal, bolond, de elragadtatott. És minden szomorúságom csak úgy elolvadt. El kellett mondanom a fiúnak, de nem lepett meg a reakciója. Nem hibáztathattam érte, és soha nem is hibáztattam.

Az asszony fáradtan, de nyugodt tekintettel nézett rá.

– Neked sem kellene, ezért mondom el neked. Alig volt tizennyolc éves, épp csak elkezdte az életét, ahogy te is fogod most. Nem szerettük és nem akartuk egymást. Tudom, hogy kényszeríthettem volna, hogy járuljon hozzá a neveltetésedhez, és talán meg is kellett volna tennem. De nem akartam. Az enyém voltál, és miért kellett volna olyasvalaki az életedbe, aki nem akart téged, amikor én akartalak? Csak neheztelt volna rád és rám, ahogyan az apám is neheztelt az anyámra, Magsre és rám. Nem, nem akartam, hogy ezt megtapasztald. Ez egy fájdalmas út.

– Nem szeretném, ha másképp lenne, ha ezt kérdezed tőlem.

– Jó. Ez jó. Egyébként Mags néhány héttel a születésed előtt visszajött, és ott volt a világra jöttödnél. Újra visszatért, amikor Silas bácsi meghalt. Bárcsak emlékeznél rá, Harry, de még csak kisbaba voltál. Imádott téged. Eleget hagyott rám, hogy lefoglalózhassam ezt a házat. Aztán belevágtunk az üzletbe, ami elég jól beindult, miután iskolába mentél. És most itt vagyunk. – Dana a fiához simult. – A legszebb ajándék, a legnagyobb szerelem nőtt ki a szomorúságból. Csak azt akarom, hogy emlékezz erre. És? – Nagy, cuppanós csókot nyomott a fiú arcára. – Ma este nincs szomorúság.

– Igaz, hogy nem emlékszem Silas bácsira, de rajtad és Magsen keresztül ismerem őt. Emlékszem az összes történetre, amit meséltetek nekem.

Dana elmosolyodott, megkocogtatta a fiú halántékát.

– Varázslatos memória.

– Igen.

És tudta, hogy sohasem fogja elfelejteni, ahogy egy nyári estén ott ült vele a bejárati lépcsőn, mellettük a szép virágokkal.

A haja rózsaszín volt, és új ruháját viselte a ballagáson, és Mags segítségével partit rendezett neki és a barátainak.

De ahogy a júniusból július lett, a sötét karikák elmélyültek a szeme alatt. És Harry túl gyakran látott fájdalmat a tekintetében. Amikor az asszony már alig tudott átmenni egy szobán anélkül, hogy ki ne fogyott volna a szuszból, a fiún volt a sor, hogy szóljon neki, üljenek le beszélgetni.

– Döntöttem.

Dana belekortyolt a furcsa teába, amelyről Mags azt állította, hogy gyógyító hatású.

– Mivel kapcsolatban?

– Évet halasztok.

– Harry…

– Nem, figyelj.

Tudta, hogy anyja nem tud vitatkozni vele, és egy része gyűlölte a tudatot, hogy az anyja túl gyenge lett ahhoz, hogy ellenkezzen.

– Sokan csinálják, és én is ezt fogom tenni. Magsnek szüksége van rám, hogy fenntartsa az üzletet. Neked is szükséged van rám. Nekem pedig itt kell lennem. Szükségem van rá, anya. Az egyetem nem megy sehova.

– Az ösztöndíjad. Olyan keményen dolgoztál érte.

– Megvár.

– Sajnálom. – Dana szorosan lehunyta a szemét. – Sajnálom, hogy nem tudok veled vitatkozni. Hogy nem tudlak rávenni, menj el. Szerettem volna végignézni, ahogy besétálsz az egyetemre, ahogyan az általános iskolába sétáltál be. Ezt akartam. Utálom ezt. Gyűlölöm, hogy nem leszek ott neked. Figyelj…

Egy pillanatra meg kellett állnia. Ez a rossz napok egyike volt, és ezt mindketten tudták.

– Ma reggel beszéltem Anitával a hospice-nál. Nagyon rendes volt, és megérti, hogy nem akarok kórházba menni. Itt akarok maradni. Segítségre lesz szükséged.

– Mags és én majd ápolunk.

– Mintha nem tudnám. De ha segítségre van szükséged, ők ott lesznek. Már intézkedtem. Mindent leírtam. Tudom, hogy nehéz neked erről beszélni, de muszáj.

– Oké.

Rosszul volt tőle, meg is ijedt, de csak bólintott.

– Hamvasztást akarok. Semmi nagy szertartás vagy ilyesmi. Magsszel eldönthetitek, hova szórjátok a hamvakat. Amit csak akartok, ahol akarjátok.

Harry gyomra izzó görcsbe rándult, és a forróság második bőrként kúszott végig a testén, de újra bólintott.

– Oké, ne aggódj.

– A nevedre írattam a házat, már hónapokkal ezelőtt megtettem, így a tiéd lesz. El kéne adnod. Jó kis tőkénk van benne. El kéne adnod, hogy segítsen az egyetemen. Az ingatlanok értéke emelkedik, és rengeteg vevő van, aki ilyen házat akar venni, hogy felújítsa.