Szeret, nem szeret

1

A hálószobaajtó még mindig nyikorgott, amikor kinyílt. Apa sosem javította meg, amit nem is bántam túlságosan. Ott állt az ajtóban egy olyan öltönyben, amit addig még nem láttam rajta.

Egy hosszú pillanatig egyikünk sem szólalt meg, aztán ő törte meg először a csendet.

– Gyönyörű vagy, Gemma! – A hangja rekedt volt és furcsán fátyolos. – Bárcsak az édesanyád is itt lenne, hogy lásson!

Megfordultam, tüll és flitteres csipkeruhám suhogott, amikor szembeálltam a férfival, akit születésemtől fogva szerettem, vagyis az ő életének a felét együtt töltöttük. Apa szinte felismerhetetlen volt ebben a sötétszürke frakkban. Előző nap vágatta le a haját, de olyan rövidre, hogy úgy nézett ki, mintha a szertartás után be akarna vonulni a hadseregbe. A szokásos őszes borosta eltűnt az arcáról, látszott, hogy remegő kezével itt-ott megvágta magát. A két apró vágás volt az egyetlen szín szokatlanul sápadt arcán.

– Ó, Apa! – kiáltottam fel. Próbáltam összeszedni az erőt, amit erre a pillanatra tettem félre. Mert mindig is tudtam, hogy ma ezek a szavak elhangoznak. Csak abban nem voltam biztos, hogy ő mondja-e ki őket, vagy én.

Kinyújtotta felém munkában megkérgesedett kezét, én pedig beletettem az enyémet, és hirtelen megint nyolcéves lettem, amikor leestem a bicikliről; vagy tizenkettő, amikor meghalt a kisnyuszim; vagy tizennégy, amikor a fiú, akibe szerelmes voltam, valaki mást hívott el az iskolai bálba. Apa mindig mellettem volt ezekben a pillanatokban, de nem egyedül. Láttam, milyen nehéz neki – most, hogy anya nincs – a vállára venni azt a hatalmas terhet, amit ebben a pillanatban az én sorsom és lényem jelentett neki.

– Úgy nézel ki, mint ő! – jegyezte meg halkan. Ezt már számtalanszor hallottam tőle korábban. Kamaszkoromban erre biztosan csak forgattam az anyáméhoz hasonlatos zöld szemem, és megfogadtam, hogy teljesen más színűre festem be a hajam, mint az a vörösesbarna, amivel a természet megáldott. De három évvel korábban elvesztettem anyát, és azóta mohón kaptam a hasonlóság minden apró momentuma után, mintha csak egy gyorsan lecsavarodó kötél lett volna előttem.

A tükör felé fordultam, belekaroltam apába, ahogy majd alig egy óra múlva végigvonulok vele a templomon. Most először tudatosult bennem igazán. Tényleg hasonlítottam arra az ezüstkeretes fényképtartóban lévő nőre a nappaliban. Persze a menyasszonyi ruhánk teljesen másképp nézett ki, az ő haját bonyolult kontyba csavarták fel, míg az enyém kecses, laza hullámokban omlott le a hátamon. Az arckifejezése azonban – ahogy felnézett a mellette álló férfira – pontosan ugyanolyan volt, mint az enyém, amit száz f*******:-fotón láttam már. Én is ugyanígy néztem Finnre.

Tökéletes időzítéssel ekkor kivágódott a régi hálószobám ajtaja, és menyasszonyi csokorral a kezében megjelent a Hannah Peterson nevű szélvész. A tekintete apa és köztem ugrált.

– Nagyon ajánlom, hogy senki ne sírjon! – figyelmeztetett minket csak félig viccelve. – Még öt perc sem telt el, amióta kimentem. – Huszonöt év szoros barátság után Hannah gyakorlatilag testvéri jogokat szerzett magának, és ha úgy tartotta szükségesnek, simán felelősségre vonta apát vagy engem. – Ne felejtsétek el a megállapodásunkat! Nincsenek könnyek, amíg mindenki ki nem mondta az igent. Értve vagyok?

– Hogy tud elviselni téged az a szegény férjed? – ugratta apa, majd átkarolta első számú koszorúslányom vállát, és atyaian megszorította.

– Leginkább egy zajszűrő fülhallgató segítségével – vágott vissza Hannah gonosz mosollyal. – A koszorúslányok autója odalent vár, a sofőr szerint a te autód pár perc múlva követi – mondta, majd visszazökkent a nem hivatalos esküvőszervező szerepébe. Esküszöm, ha meg tudta volna oldani, akkor elrejt egy felírótáblát ciklámenszínű taft ruhája redői közé.

– Hol van Milly? – kérdeztem, és elnéztem a barátnőm mellett, nem látom-e valahol imádnivaló kislányát. A keresztlányom néhány hónap múlva négyéves lesz, körülbelül ugyanolyan korú, mint amikor a mi barátságunk elkezdődött. Nem tudtam volna elképzelni, hogy bárki más szórja a virágokat, mint Milly.

– Jelenleg a macskádat gyötri – felelte Hannah, és bocsánatkérő arccal fordult az apám felé. – Aztán valószínűleg tönkreteszi az álvirágcsokrot, amit neki adtam. Az igazit nem fogja megkapni, amíg ki nem nyílik a templom ajtaja.

Mosolyt villantottam a barátnőmre.

– Te tényleg mindenre gondoltál, igaz?

– Csak szeretném, ha minden tökéletes lenne neked ma – felelte, és rá nem jellemző módon elcsuklott a hangja.

Kiáltás hallatszott odalentről, a lépcső felől, ami jöhetett akár a kislányától, de a macskától is, mire Hannah sarkon fordult elegáns, szatén körömcipőjében, hogy távozzon.

– A templom előtt találkozunk – vetette hátra, majd csókot dobott felénk, és parfümfelhőt hagyva maga után kiment a szobából.

Néhány perccel később hallottam, ahogy a bejárati ajtó hangosan becsapódik, és minden elcsendesedik. A ház megkönnyebbülve sóhajtott fel. A fodrászok, a kozmetikus és a virágosok már régen elmentek, csakúgy mint a családtagok és a barátok, akik mostanra már bizonyára kényelmesen elhelyezkedtek a virággal feldíszített templomi padokban.

Minden és mindenki pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Akkor miért lehetett ez a nyomasztó előérzet a hasamban? Azóta éreztem, amióta aznap reggel felkeltett a telefonom ébresztője. Még félálomban hanyatt feküdtem az ágyamon, pislogva a mennyezetet bámultam, és próbáltam rájönni, hol vagyok. Gondolkodás nélkül oldalra, Finn felé nyújtottam a karom, a régi franciaágyam másik fele azonban üres volt és hideg. Vajon apa is ezt érezte mindennap? Szívfacsaró gondolat volt így korán reggel, éppen azon a napon, amely állítólag „a legboldogabb nap az ember életében”.

Kipattantam az ágyból, és végre el tudtam mosolyodni, mert ránéztem elefántcsontszínű csipkeruhámra, amelyben majd hozzámegyek a férfihoz, akit szeretek.

Nem tudtam ellenállni a csábításnak, a telefonom után nyúltam, és a töltő vezetékénél fogva húztam magam felé, mintha egy halat fognék ki. Vajon túl korai volt még „jó reggelt” üzenetet küldeni Finn-nek? Az is ugyanolyan balszerencsét jelent, mintha láttam volna, vagy a modern technológiára nem vonatkoznak a régi babonák? Úgy döntöttem, hogy egy gyors w******p-üzenet megéri a kockázatot.

Jó reggelt, Mr. D! Boldog esküvőt! Alig várom már, hogy lássalak! Puszi

Öt teljes percig vártam a válaszát kezemben a telefonnal, aztán végül némi csalódottsággal félretettem. Finn már biztosan a zuhany alatt van, vagy még mindig odakint fut, ahogy reggelenként szokott. Vagy másnapos, szólalt meg egy nyugtalanító hang a fejemben. Kikapcsoltam a hangot, mert nem akartam megint arra a bizonyos vitára gondolni.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy manapság már senki sem rendez legénybúcsút közvetlenül az esküvő előtti napon? Hetekkel korábban csinálják, hogy legyen idejük kiheverni.

– Máskorra nem tudtuk tenni – felelte Finn, és átkarolta a derekamat, majd magához húzott. – Nagyon sokat dolgoztam, hogy mindent befejezzek határidőre a nászút előtt. – Lehajolt, és ahogy megcsókolt, attól mindig elgyengült a térdem. – Lehet, hogy nem tudod, de most lesz az esküvőm – súgta a nyakamba.

– Igen, már hallottam. Nagyon szerencsés az a lány.

Finn megrázta a fejét, és mélyen a szemembe nézett.

– Nem. Én vagyok a szerencsés.

*

Apa a lépcső alján várt, amelyen az elmúlt harmincöt évben lecsúsztam, leszökdécseltem, még időnként le is estem. Büszke mosoly ragyogott az arcán, amely sokkal hatékonyabban tudta volna a vesztemet okozni, mint a lépcső. Mögötte a nyitott ajtón keresztül megpillantottam egy vakítóan csillogó, szalagokkal feldíszített, ezüstszínű Bentley-t a járdaszegélynél várakozni.

– Mielőtt elindulunk… – kezdte apa. Az ádámcsutkája olyan vadul járt le-fel az idegességtől, mintha arra készülne, hogy elszökik. Megköszörülte a torkát, ettől egy kicsit megnyugodott. – Szeretnék adni neked valamit – mondta, és idegesen a zakója zsebébe nyúlt. – Ezt anyádtól és tőlem kapod.

Már, amikor a kis bársony ékszerdoboz felé nyúltam, éreztem, hogy könnyek szúrják a szemem. A kozmetikus által gondosan elkészített menyasszonyi smink cunamibiztos szempillaspirállal, hirtelen veszélybe került.

Elvettem a dobozt, és egy hosszú pillanatig saját, remegő kezemben tartottam, mielőtt felnyitottam volna a tetejét. A nyaklánc ezüst volt és vékony, de a medál okozta majdnem a vesztemet.

– Ez anya köve, az eljegyzési gyűrűjéből – leheltem, és azonnal megrohant a rengeteg emlék.

– Azt akarta volna, hogy a tiéd legyen – mondta apa, a hangja hirtelen reszelőssé és rekedtté változott. – Úgy gondoltam, ha nyakláncot csináltatok belőle, akkor olyan lesz, mintha ő is itt lenne velünk ma.

Az előszobai tükör felé fordultam, felemeltem a hajam a nyakamról, hogy bekapcsoljam hátul a kapcsot. A körte alakú gyémánt úgy hullott meztelen bőrömre, mint egy hullócsillag, közvetlenül a dekoltázsom íve fölött állt meg. A szívemen éreztem a súlyát, amikor apa szorosan magához ölelt.

– Imádom. Tényleg. De anya enélkül is itt lenne velünk. Hat lóval sem lehetne távol tartani.

Apa megszorította a kezem, úgy vezetett végig a terméskő járdán a kocsihoz. Óvatosan beült utánam, és elhelyezkedett azon a kis helyen, amelyet nem terített be a ruhám. Olyan érzés volt, mintha elnyelte volna őt a rengeteg tüll, de csak harminc percig tartott az út a templomig.

– Ideges vagy? – kérdezte. Ugyanezt a kérdést tette fel, amikor az első napomon kitett az iskolánál, aztán tizenhárom évvel később az egyetemen.

Ezúttal könnyű volt a válasz:

– Nem. Csak izgatott, hogy elkezdődik életem egy új fejezete – feleltem, és odahajoltam hozzá az elefántcsontszínű ruhám tengere fölött, hogy megpusziljam az arcát.

– Ez a beszéd! – mondta, a hangjából büszkeség és szeretet csendült ki.

*

Az én kívánságlistámon soha nem szerepelt nagyszabású esküvő. Az élet azonban sokszor felülírja a terveket. Megismerkedsz valakivel, akibe beleszeretsz, elveszítesz valakit, akit szerettél, és hirtelen habos, fehér ruhákat kezdesz felpróbálni, aztán helyszínnek lefoglalsz egy templomot. Most az esküvő tiszteletadás anyának, mert ez mindig is az ő álma volt.

– Imádott volna téged – jutott eszembe, hogy ezt mondtam Finn-nek. Magunk mögött hagytuk a városokat, már falvakon keresztül hajtottunk a szülőotthonom felé, hogy Finn végre először találkozzon apámmal.

Finn az egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal pedig melegen megszorította az enyémet.

– Ha egy kicsit is hasonlított rád, akkor én is imádtam volna őt. De az apád miatt parányit jobban aggódom. Van ez a kép a fejemben, hogy a folyosót őrzi éjszaka, nehogy kilépjek a vendégszobából.

Felnevettem, bár a valóság nem állt túl messze ettől az elképzeléstől.

– Nos, tudod milyenek az apák…

– Nem igazán – felelte.

Ha lett volna egy kevés szupererőm, visszatekertem volna az időt, hogy ne tegyek ilyen meggondolatlan megjegyzést.

– Annyira sajnálom, Finn. Én…

– Semmi baj – vágott a szavamba, aztán témát váltott, ahogy mindig tette, valahányszor a szülei kerültek szóba. – Szóval szerinted egy üveg whisky elég lesz ahhoz, hogy levegyem a lábáról, vagy inkább egy rekesszel kellett volna hoznom?

– Apa imádni fog téged – mondtam. – Mindenki imád, amikor először találkozik veled.

Finn az utat nézte, mégis egyértelműen látszott az arcán a fintor.

– Te nem kedveltél.