Szeret, nem szeret

2

A MEGISMERKEDÉS

Hét évvel korábban

– Feltűzzem a hajam vagy hagyjam leengedve? – kérdeztem, amikor beléptem a lakás apró konyhájába, ahol Hannah bőszen görgetett a telefonján. Letette a mobilt, és nemcsak a hajamat, hanem az öltözékemet is alaposan szemügyre vette. Az elegáns, fekete nadrág és a fehér blúz két perccel korábban nagyon jól nézett ki a hálószobai tükörben, most azonban nem azt a hatást váltotta ki, amire számítottam.

– Ugye pincérnőnek jelentkezel?

Elfintorodtam pimasz megjegyzésén, aztán leengedtem az ideiglenes kontyot fogó kezem a fejem tetejéről. A hajam leomlott a vállam mögé, és finomított az összképen.

– Így már jobb – jelentette ki.

– Én csak szeretnék… profinak és intelligensnek tűnni.

– Azt másképp is el lehet érni, nemcsak egy régimódi frizurával – válaszolta Hannah vigyorogva, aztán végighúzta a kezét rózsaszín végű, tüskés haján. Százharminc fölötti IQ-jával neki nem okozott problémát, hogy komolyan vegyék, még úgy sem, hogy a haja felvette a versenyt egy paradicsommadár tollazatával.

– Jogos – ismertem el –, de túl sok múlik most ezen az interjún ahhoz, hogy kizárólag a nem megfelelő a megjelenésem miatt szúrjam el.

– Gyanítom, hogy az írásod minősége alapján kellene megkapnod a munkát, nem pedig azért, mert úgy nézel ki, mint egy könyvtáros az ötvenes évekből, vagy tévedek? – cukkolt, majd megfogott egy szelet pirítóst, és két hatalmas harapással eltüntette. Ahhoz képest, milyen apró termetű volt, hatalmas étvággyal rendelkezett. Elképzelni sem tudtam, hová megy az a sok kalória, de nagyon kevés látszott meg törékeny alakján. – Én imádom az írói stílusodat – jelentette ki hűségesen.

Hálásan rámosolyogtam, azután a kávéskancsóért nyúltam. Sikerült egy csészényit kitöltenem belőle, aztán lassan kortyolgattam, miközben újra átfutottam az iPademre feltöltött cikkeket, amelyek alatt az én nevem állt.

– Nehéz megállapítani, melyik fogja legjobban lenyűgözni őket: a fáról megmentett kiscica vagy az izgalmas lekvárfőzőverseny.

– Egyértelműen a kiscica – felelte Hannah ökölbe zárt kezét a szívére szorítva. – Abból szinte sugárzik, hogy Pulitzer-díjra jelölhetnék.

Felhorkantam, és egy pillanatra kétesélyes volt, hogy lenyelem-e a korty kávét, vagy kiprüszkölöm magamra és az egész konyhára.

– Nagyon unalmas lesz itt, miután elköltözöl – jegyeztem meg, és így hangosan kimondva sokkal bánatosabban hangzott, mint ahogy a gondolataimban megfogalmazódott. Nem akartam sem szomorúságot, sem bűntudatot kelteni benne, bár mindkét érzelmet láttam felvillanni ibolyakék szemében. Miután éveken keresztül borzalmas lakásokat béreltünk együtt, vettük a bátorságot, és vásároltunk egyet közösen. Arról persze megfeledkeztünk, mi lesz, ha majd az egyikünk el akar költözni, a másik viszont nem.

Még élénken emlékeztem arra az éjszakára, amikor korán hazajött a Williammel töltött randija után, akivel akkor már hat hónapja járt. Aggodalmas tekintettel belépett a nappaliba, az arcára volt írva a gyötrelem, én pedig automatikusan fogtam egy üveg bort, két poharat, egy doboz zsebkendőt, és felkészültem a legrosszabbra. Csakhogy tévedtem: William nem szakított vele…, ami azt illeti, épp ellenkezőleg.

– Megkért, hogy költözzem hozzá – mondta olyan hangon, mintha valami illegális dologra kényszerítették volna.

– A gazember! – feleltem szenvtelenül. Annyira megkönnyebbültem, amiért nem törte össze a szívét, hogy eltartott néhány pillanatig, mire rájöttem, ebben a helyzetben alighanem az én szívem fog összetörni. – És mit feleltél?

Az ajkába harapott, mintha próbálná visszafojtani a mosolygását, de nem sikerült. A boldogság ott ragyogott a szemében.

– Igent mondtam!

Kitöltöttem a bort, mindketten sírtunk, átöleltük egymást, és a Jóbarátokat idéztük, hogy „lezárult egy korszak”. A kemény valóság azonban csak később tudatosult bennem. Nemcsak a lakótársamat fogom elveszíteni, hanem talán a lakást is.

– Mi lenne, ha továbbra is fizetném a törlesztőrészlet felét? Biztos vagyok benne, hogy William megértené – javasolta Hannah bátran.

– Szó sem lehet róla! Az nagyon igazságtalan lenne – válaszoltam határozottan. – Különben is, itt van ez a cikkírói állás egy magazinnál, azon gondolkodtam, hogy megpályázom. Ha megkapom, egyedül is ki tudom fizetni a törlesztőrészletet. – Feltéve, hogy lecsökkentek minden felesleges kiadást, például az evést, tettem hozzá magamban.

Egyébként igencsak kétesélyes volt, hogy megkapom-e azt az állást, ugyanis nagy lépés lett volna a szamárlétrán egy helyi újság egyszerű kis riporteréből egy közismert, szórakoztató magazin cikkírójává válni. Ennek ellenére meg kellett próbálnom.

*

A reggeli csúcsforgalomnak ekkorra már el kellett volna oszlania, az utak azonban még mindig meglepően zsúfoltak voltak. A menetidőre ráhagyott negyvenöt perc szétolvadt a késések, elromlott jelzőlámpák és egy keresztbe fordult teherautó forgatagában. Mindezek tetejében a kocsim légkondija nem vette figyelembe: ez a nap a legalkalmatlanabb arra, hogy elromoljon.

– Szeptemberi kánikula – jelentette ki a rádióbemondó elégedetten. Még be sem fejezte a mondatot, máris kikapcsoltam.

Mire feltűntek az üzleti parkra utaló első jelek, már vékony verejtékréteg ült ki a homlokomra, amely módszeresen pusztította az alapozómat. Befordultam a parkolóba, és pánikba estem, amikor rápillantottam a műszerfalon lévő órára. Az interjúm tizenöt perc múlva kezdődik.

A Glow irodái egy magas, kék üvegfalú toronyházban voltak. Úgy nézett ki, mint egy eltévedt, gigantikus gleccser, ami véletlenül egy város közepébe ömlött.

Minden rendben lesz, ha gyorsan találok parkolóhelyet, mondtam magamban, és elkezdtem a sikertelen körözéseket. Hirtelen megpillantottam magam előtt egy autót, amely éppen ki akart állni. Lefékeztem, és kitettem az indexet. A sofőr egy örökkévalóságig tolatott ki a helyéről, a körömcipőmet a gázpedál fölött tartottam a levegőben, amikor egy másik autó a semmiből érkezve hirtelen bevágódott a megüresedett helyre. Nemcsak ellopta a helyet, amelyre én türelmesen vártam, hanem még rossz irányból is hajtott be a parkolóba.

Nem volt jellemző rám, hogy dührohamot kapjak az utakon, vagy legalábbis addig még nem, most azonban egy pillanat alatt elhatalmasodott rajtam az érzés.

– Ez most valami vicc? – kiáltottam fel, és rátenyereltem a dudára. Hangos tülkölésem belehasított a csendes, reggeli levegőbe. Láttam, hogy a sofőr megáll, és a fejét forgatva körülnéz a parkolóban. Mivel én voltam az egyetlen, parkolóhelyet kereső jármű, nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy rájöjjön, ki nyomhatta meg a dudát. A sofőr tekintete összekapcsolódott az enyémmel a két szélvédőn keresztül, én pedig a nem hivatalos „Mi a fasz?” KRESZ-kézjelet mutatva felkaptam a kezem a levegőbe.

Elvakult dühömben egy fehér fogsort láttam megvillanni. Ez a férfi rám mosolygott? Biztosra vettem, hogy láttam, amint az ajka egy szót formál, valószínűleg azt, hogy „bocsánat”. Ha tényleg így volt, akkor csak az idejét vesztegette, mert nem voltam megbocsátó kedvemben. Aztán, hogy fokozza a sértéseket, lehúzta az ablakát.

– Ne haragudjon, de késésben vagyok! – Egy újabb, ragyogó mosolyt villantott rám, valószínűleg azt, amivel a múltban sokféle szabályszegést megúszott már. Csak nem ma és nem nálam.

Én is lehúztam az ablakot.

– Az az én helyem volt! – kiáltottam, és kidugtam a fejem az ablakon, mint egy kutya a hosszú autózás közben.

Az ő hangja jobban terjedt a levegőben, mint az enyém, így neki nem kellett kicsavarnia magát, hogy halljam.

– Nos, a szó szoros értelmében addig nem a maga helye, amíg ott nem áll – érvelt nyugodt hangon, mintha nem most tenné tönkre minden esélyemet arra, hogy megkapjak egy állást, amelyre nagyon nagy szükségem volt. – Ahogy már mondtam, elnézést kérek, de késésben vagyok, és – lenézett az órájára, aztán vissza rám – bármilyen kellemes is így a parkolón keresztül kiabálni egymásnak, most már tényleg mennem kell.

Nem tudtam eldönteni, hogy eltátsam-e a szám a pimaszságán, vagy dühösen összeszorítsam. Még mindig haboztam, amikor kiszállt a kocsiból, és elindult az üvegborítású épület felé. Útban a bejárathoz majdnem közvetlenül előttem ment el, nekem pedig minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne bőgessem fel fenyegetően a motort. Annyira nem voltam dühös, hogy igaziból is elgázoljam, de jó érzés lett volna csak egy kicsit megijeszteni, hogy letöröljem azt az önelégült vigyort a képéről.

Még egyszer utoljára rám nézett, aztán eltűnt a parkoló autók labirintusában. Volt képe sietve integetni is nekem. Még soha nem utáltam meg ennyire hirtelen egy emberi lényt.