Sikerült átkarolnia a vállam anélkül, hogy elejtette volna az italokat, így megvédett a tömegtől, mert lassan úgy tűnt, mintha mindenkivel szembemennénk. A tér széléhez vezetett, aztán letette a négy poharat egy alacsony kőfalra. Kettőről levette a tetejét, az egyiket nekem nyújtotta.
– Egészségedre! – mondta, majd finoman az én poharamhoz koccintotta az övét. – A régi barátokra és a második esélyekre! – Felnéztem rá. A köszöntője zavarba ejtő volt. Nem voltunk igazán régi barátok, csak két ember, akinek az élete néhány pillanatra közös úton haladt előre. Vajon így akarta közölni, hogy szeretné, ha plátói maradna a kapcsolatunk? Nem tudtam megállapítani, ezért nem vettem tudomást a köszöntő első részéről, inkább csak a másodikra összpontosítottam.
– A második esélyekre! – mondtam halkan.
