Egy év a világ legboldogabb országában

Fejezet 2

Minden olyan egyszerűen kezdődött. Egyszer néhány nap szabadság után a férjemmel sehogy sem tudtunk visszarázódni a mókuskerékbe. Szürke, esős idő telepedett Londonra, a város piszkos volt és elnyűtt – akárcsak én. „Nem igaz, hogy ennyiről szól az élet…”, tépelődtem nap mint nap magamban, miközben bemetróztam a munkahelyemre, majd tizenkét órával később hazafelé igyekeztem a lerágott csirkecsontokkal teledobált londoni utcákon, hogy otthon még túlórázzam egy kicsit, vagy a munkámmal összefüggő rendezvényekre járjak. Egy női magazin szerkesztőjeként gyakran éreztem úgy, hogy egy szélhámos vagyok. Azzal töltöttem a napjaimat, hogy megírtam az olvasóknak, hogyan lehetnek „tökéletesek”: miként hozhatják egyensúlyba a munkájukat és a magánéletüket, lehetnek sikeresek anélkül, hogy begolyóznának, és őrizhetik meg a józan eszüket anélkül, hogy alkoholistává válnának – és mindezt ráadásul úgy, hogy közben követik a legújabb divatot, és ragyogóan szépek. A valóságban még mindig fizettem a diákhitelemet, ipari mennyiségű koffeint fogyasztottam, hogy túléljem a napot, majd a sauvignon blanc nevű házi gyógymód segítségével próbáltam elaludni.

Vasárnap esténként ismerős szorítást éreztem a mellkasomban, ha az előttem álló hétre gondoltam, és egyre nehezebben bírtam ki reggelente, hogy ne nyomjam le újra és újra a szundi gombot. Keményen megdolgoztam a mostani állásomért a szakmámban, amelyben több mint egy évtizede gályáztam már. Ám miután megkaptam az áhított pozíciót, rádöbbentem, hogy nem lettem boldogabb – csak elfoglaltabb. Kiderült, hogy amire vágyom, az valójában mozgó célpont. Ha el is értem a célomat, rögtön úgy éreztem, hogy valami még hiányzik. Mindig volt még valami, amit akartam, amire szükségem volt, vagy amit úgy éreztem, meg kell tennem. Sosem merültek ki az igények. Én viszont állandóan kimerült voltam. Az életem feszültséggel teli és zaklatott volt. Mindig túl sok mindent próbáltam csinálni egyszerre, és mindig úgy éreztem, nem tudok mindennel lépést tartani.

33 éves voltam – krisztusi kor, azzal a különbséggel, hogy Jézus ennyi idősen állítólag vízen járt, leprásokat gyógyított és halottakat támasztott föl. De legalábbis inspirált néhány követőt, megátkozott egy fügefát, és csinált valami hókuszpókuszt a borral egy lagziban. Na és én? Volt állásom, lakásom, férjem és jó fej barátaim. És egy új kutyám – egy meghatározhatatlan fajtájú korcs, akitől azt reméltük, hogy idillikus egyensúlyt hoz zaklatott városi létünkbe. Szóval az életem jó volt. Persze leszámítva a fejfájást, a gyakori álmatlanságot, a vissza-visszatérő mandulagyulladást, amely a rengeteg antibiotikum ellenére sem múlt el, és azt, hogy minden második héten megfáztam. De hát ez normális, nem?

Régebben a városi élettel járó adrenalin éltetett, és a munkatársaim lelkes, okos csapata gondoskodott róla, hogy sose unatkozzam. A naptáram tele volt, segítőkész barátok serege vett körül, akiket nagyon szerettem, és a világ egyik legizgalmasabb helyén éltem. Csakhogy miután tizenkét éven át hajtottam a fővárosban, és tizenkét hónap alatt már a második késelés történt észak-londoni lakóhelyem közelében, belefásultam az egészbe.

És volt még valami. Két éve szurkáltak, vizsgálgattak és nyomták belém a hormonokat, csak hogy minden hónapban újra és újra összetörjön a szívem. Babát szerettünk volna, de sehogy sem sikerült. Így hát minden alkalommal összeszorult a gyomrom, amikor az irodában kollektív üdvözlőlapot írtunk egy-egy szülési szabadságra menő kollégának. Könnyű besokallni a cuki ajándék rugdalózók látványától, amikor másra sem vágytam évek óta, és hetente háromszor jártam a kórházba, csak hogy sikerüljön. Az emberek viccelődni kezdtek velem, hogy „igyekezzek”, mert „már nem vagyok annyira fiatal”, és „nem akarhatom, hogy elmenjen ez a hajó”. Ilyenkor olyan kényszeredetten mosolyogtam, hogy belefájdult az állkapcsom, miközben úgy kellett visszafognom magam, nehogy behúzzak nekik, és azt mondjam: „Kapjátok be!” Már beletörődtem, hogy a jövőm a munkaidő mellé bepréselt lombikkezelésekről fog szólni, a fennmaradó szabadidőmben pedig még többet fogok dolgozni, hogy tartsam a lépést. Folyamatosan hajtanom kellett, hogy ne gondolkozzak túl sokat, és hogy fenntartsam azt az életstílust, amiről azt hittem, akarom. Amiről azt hittem, szükségünk van rá. A párom is érezte a feszültséget, és majdnem minden este úgy jött haza, hogy haragudott az egész világra. Szidta a béna sofőröket vagy a délutáni dugót, amin a napi kétszer másfél órás ingázása során kellett átverekednie magát, aztán lerogyott a kanapéra, és Top Geart vagy valóságshow-kat bámult lefekvésig.

annyiramég többetTop GearA férjem komoly kinézetű, szőke fickó, akiben van valami fizikatanáros, és aki kiskorában elment a Milky Bar Kölyök reklámszereplő-válogatására. Gyerekkorában nem volt tévéjük, így nem tudta pontosan, mi az a Milky Bar, de a szülei láttak egy hirdetést a The Guardianben, ami jól hangzott.

The GuardianVégül egy másik albínószerűen szőke gyerek kapta meg a szerepet, a férjem számára mégis kedves emlék maradt a válogatás, mert aznap játszhatott először Nintendóval, amit egy másik jelentkező hozott magával. Na és annyi csokit ehetett, amennyit akart – amit amúgy nem engedtek neki. A szülei nem szerették a modern kütyüket és az új keletű élelmiszereket, így hát a férjem gyerekkora klasszikus zenével, múzeumlátogatással és hosszú, immunerősítő sétákkal telt. El tudom képzelni anyósomék csalódottságát, amikor a fiuk nyolcévesen közölte, hogy kedvenc könyve az Argos áruház katalógusa. Órákon keresztül boldogan lefoglalta magát a vaskos kötettel, bekarikázta azokat az elektronikai cikkeket és legókészleteket, amelyekre vágyott. Ez már némileg előrevetítette mindazt, ami később történt.

Akkor lépett be az életembe, amikor már majdnem feladtam minden reményt. 2008-ban, hogy egészen pontos legyek. Az előző barátom egy esküvőn dobott ki (komolyan), az utolsó randim pedig egy olyan férfival volt, aki áthívott magához vacsorázni, de aztán annyira belemerült a meccsnézésbe, hogy elfelejtett bevásárolni. Közölte, hogy rendel nekem pizzát. Mondtam neki, hogy ne fáradjon. Úgyhogy amikor megismertem a leendő férjemet, és ő felajánlotta, hogy főz, nem reméltem sokat, de a vacsora meglepően jól sikerült. A pasas okos volt, vicces, kedves, és még felfújtsütő formát is használt. Az anyukámra nagyon mély benyomást tett, amikor ez utóbbi tényről értesült.

– A jólneveltség jele, ha vannak saját felfújtsütő formái – mondta. – Pláne, ha még használni is tudja őket!

Három évvel később hozzámentem feleségül. Elsősorban azért, mert megnevettetett, megette az ételkísérleteimet, és egy rossz szót sem szólt, amikor felzabáltam a lakásban az összes édességet. Tud persze bosszantó is lenni – napi rendszerességgel veszti el a kulcsát, a pénztárcáját, a telefonját, vagy mindhármat egyszerre, úgy tűnik, képtelen bárhova időben odaérni, de a legdühítőbb, hogy félórákat tölt a vécén („ki is meszeled?”). De jól megvoltunk. Szépen éltünk. És a kórházi látogatások, az enyhe kétségbeesés/kimerültség/hó végi anyagi gondok (mivel a hó elején mindig túl sokat költöttünk) ellenére szerettük egymást.

meszeled?