Egy év a világ legboldogabb országában

Fejezet 3

Úgy gondoltam, hogy néhány év múlva talán elköltözünk Londonból, dolgozunk, barátokkal találkozunk, nyaralni járunk és nyugdíjba megyünk. Elképzeltem, hogy úgy élem majd az életemet, mint a Gyilkos sorok (Murder, She wrote) főszereplőjének, Jessica Fletchernek a brit kiadása: írogatok, tökéletes bűntényeket oldok meg, aztán megiszom egy teát, és a vége főcím után elsütök még egy poént. Úgy gondoltam, a nyugdíjas éveim nagyon menők lesznek. De amikor megosztottam az elképzeléseimet a férjemmel, ő korántsem volt olyan lelkes.

Gyilkos sorok (Murder, She wrote)– Ennyi? – kérdezte. – Mindenki ezt csinálja!

– Nem figyeltél a Jessica Fletcher-ös résznél? – próbálkoztam újra.

Erre magyarázni kezdte, hogy a Gyilkos sorok csak kitalált történet, mire gúnyosan felnevettem, és azt feleltem, legközelebb majd azt próbálja beadni, hogy nem léteznek egyszarvúk. Aztán a legnagyobb megdöbbenésemre közölte, hogy ő egy nap inkább külföldön szeretne élni.

Gyilkos sorok– Külföldön? – próbáltam meggyőződni róla, hogy nem értettem félre. – Úgy értve, hogy nem ebben az országban? Egy másikban?

másikban?– Igen.

– Ó.

A magam részéről nem vagyok oda a kalandokért, épp elég volt belőlük gyerekkoromban és a húszas éveim elején. Manapság állandóságra vágyom. Bármilyen kicsit is merészebb felvetéstől hajlamos vagyok visszahúzódni a komfortzónámba. Még egy étlap esetében sem szívesen térek le a járt útról. De úgy tűnt, a férjem többre vágyik. Ez megijesztett, aggódni kezdtem, hogy kevés vagyok neki, elültette benne a kétkedés magját. Aztán egy szerda este közölte, hogy megkeresték egy új munkalehetőséggel. Egy egészen más országban.

– Tessék? Mégis mikor történt ez? – kérdeztem, arra gyanakodva, hogy egy ideje titokban állásajánlatokra jelentkezett.

– Ma reggel – mondta, és megmutatta az e-mailt, amely valóban derült égből villámcsapásként érkezett aznap. Az írója szerette volna felvenni a kapcsolatot a férjemmel, és érdeklődött, volna-e kedve átköltözni – Dániába. A péksütemények, a bacon, az erős irodalmi nőalakok és a férjem kedvenc gyermekkori játékának országába. Mi több, maga a kis műanyag téglácskák gyártója szerette volna igénybe venni a férjem szolgálatait.

– Lego? – kérdeztem hitetlenkedve, amikor elolvastam a levelezést. – Azt akarod, költözzünk Dániába, hogy a Legónál dolgozhass?

Lego?Ugye csak ugrat? Mi ez? Valami bizarr folytatása annak a Tom Hanks-filmnek, ahol a felnőtteknek teljesülnek a gyerekkori álmaik? Mi lesz a következő? Álomerdő lakói megválasztanak királynőjüknek? Meghívnak, hogy legyek az Én Kicsi Pónim lovacskák uralkodója?

– Hogy lehet ez? Csak nem egy kívánságokat teljesítő dzsinn vagy vidámparki játékgép intézte el?

A férjem a fejét rázta, és azt mondta, a mai napig ő sem tudott semmiről – valószínűleg egy olyan munkaközvetítő ajánlotta be, akivel régebben volt kapcsolatban. Nem ő kereste a lehetőséget, de most, hogy kínálkozott, szeretné, ha legalább fontolóra vennénk.

– Légyszi! – kérlelt. – A kedvemért! Én megtenném érted. Legközelebb oda költözünk, ahová a te munkád miatt kell.

Úgy éreztem, ez nem teljesen tisztességes csere: nagyon jól tudja, hogy én boldogan eléldegélnék egy kisvárosban valahol a londoni körgyűrűn kívül, hogy megvalósítsam a Jessica Fletcher-projektet. Dánia sosem szerepelt a terveimben. Ugyanakkor ez az állás olyasmi volt, amire a férjem mindig is vágyott. A következő héten másról sem beszéltünk odahaza, és minél jobban átrágtuk, annál inkább megértettem, mit jelent ez neki, mennyire fontos. Ha megtagadom tőle most, egy év házasság után, hogy hat az a jövőnkre? Tényleg azt akarom, hogy ez is azon dolgok egyike legyen, amit örökre bánhatunk? Vagy ami még rosszabb, amiért neheztelni fog rám? Szerettem a férjemet. Ezért megígértem, hogy gondolkozom rajta.

Az egyik hétvégén terepszemlére mentünk Dániába, és ellátogattunk a Legolandba is. Nevettünk, hogy milyen lassan hajt mindenki, és hápogtunk, amikor láttuk, mennyibe kerül egy sima szendvics. Ugyanakkor volt néhány egyértelműen vonzó körülmény is: mindenütt tisztaság volt, a dán péksütemények felülmúlták a várakozásainkat, és bár a látvány nem vetekedhetett a norvég fjordok drámaiságával, akkor is felemelő volt.

Új lehetőségek bontakoztak ki előttünk. Felvillant egy új életstílus lehetősége, és feltűnt, hogy Dániában mások az emberek, mint otthon, Londonban. Mind keménykötésű vikingek voltak, simán lepipálták az én 160 és a férjem 180 centijét, de a dánok ezt leszámítva is másmilyenek voltak. Nyugodtabbnak tűntek. Lassabban jártak. Ráérősen meg-megálltak, hogy szemügyre vegyék a környezetüket. Vagy csak levegőt vegyenek.

másmilyenekAztán hazajöttünk, vissza a taposómalomba. Bármennyire is igyekeztem, sehogy sem tudtam kiverni a dolgot a fejemből, olyan volt, mintha egy izgalmas bűntényt göngyölítenék fel lépésről lépésre. A gondolat, hogy változtathatnánk az életmódunkon, felcsiholta a lázadás szikráját ott, ahol korábban csak sztoikus belenyugvás lakozott. A Jessica Fletcher-projekt egyszeriben nagyon távolinak tűnt, és kétségeim voltak afelől, hogy képes leszek-e tartani ugyanezt a tempót még harminc évig. Ráébredtem, milyen középkori gondolkodásra vall, ha a fél életemet azzal töltöm, hogy a nyugdíjas éveimet várom (még akkor is, ha azok csodálatosak lesznek). Nem vagyok jobbágy, hogy addig húzzam az igát, amíg holtan nem rogyok össze a kimerültségtől. Londonban dolgozom, a 21. században. Jól kellene élnem. Boldogan. Könnyen. Az, hogy 33 évesen a nyugdíjról álmodozom, talán annak a jele, hogy valamin változtatni kell.

Nem is emlékeztem, mikor voltam utoljára nyugodt. Igazán nyugodt, nyugtatók és alkohol segítsége nélkül. Ha Dániába költözünk – álmodoztam –, talán megtanulhatjuk, hogy ne stresszeljünk állandóan… Lakhatnánk a tengernél. Mindennap kutyát sétáltathatnánk a tengerparton. Nem kellene metróznunk. Ott nincs is metró, ahová költöznénk.

Ha Dániába költözünktalán megtanulhatjuk, hogy ne stresszeljünk állandóan… Lakhatnánk a tengernél. Mindennap kutyát sétáltathatnánk a tengerparton. Nem kellene metróznunk. Ott nincs is metró, ahová költöznénk.Miután megcsillant előttünk egy másfajta élet lehetősége, választás elé kerültünk. Maradunk a megszokottnál, vagy lépünk, mielőtt az élet megnyomorít minket. Ha szeretnénk teljesebb életet élni, változtatnunk kell. Most.

A férjemet, a nagy skandinávmániást nem kellett győzködni Dániával kapcsolatban. De nekem, aki természettől fogva óvatosabb voltam, kellett még egy kis idő. Újságíróként muszáj volt egy kis előzetes kutatást végeznem.

Az Egy gyilkos ügy (The Killing) című krimin és a Borgen (Polgárok) című politikai drámán kívül nem sok mindent tudtam Dániáról. A skandináv krimik két dologra tanítottak meg: hogy Dániában állandóan esik, és sok a gyilkosság. De mint kiderült, emellett népszerű turistacélpont is, a Visit Denmark oldal szerint az elmúlt években 26 százalékkal nőtt az odalátogatók száma. Azt is megtudtam, hogy az apró skandináv ország méretét meghazudtolva teljesít gazdaságilag, innen származik többek között a Carlsberg sör (a világ talán legjobb lagere), az Arla (a világ hetedik legnagyobb tejipari vállalata, a Lurpak vaj gyártója), a Danish Crown (az Egyesült Királyságba a bacon zöme innen jön) és persze a Lego, a világ legnagyobb játékgyártója. Nem rossz egy 5,5 milliós országtól (ez körülbelül Dél-London lélekszámának felel meg).

Egy gyilkos ügy (The Killing)Borgen