Egy év a világ legboldogabb országában

Fejezet 5

Az ország közismerten progresszív, elsőként iktatták törvénybe a melegházasságot, és az első európai ország, amely sterilizálás nélkül engedélyezi a nemváltást.

– Ez nem skandináv sajátosság – folytatta Christian. – Svédországban ugyanis sok élettel kapcsolatos döntés a mai napig tabunak számít, például melegnek lenni, vagy ha nőként úgy döntesz, nem vállalsz gyereket. De Dániában teljesen rendben van, ha a harmincas éveidben úgy határozol, nem akarsz kölyköket. Senki nem néz rád furcsán. Nincs akkora társadalmi konformizmus, mint másutt.

Nem mintha az átlag dán ne lenne sok tekintetben konformista, figyelmeztetett Christian.

– Meglehetősen egyformák vagyunk – magyarázta. – Minden kornak és nemnek megvan a maga „egyenruhája”.

A 40 alatti nők ezek alapján szűk farmert hordanak, bő pólót, bőrdzsekit, művészien megkötött sálat, kontyba fogott vagy egyenes szőke frizurát. A 30 év alatti férfiak szűk farmert, bokacipőt, szlogenes vagy zenekaros pólót viselnek az 1990-es éveket idéző bomberdzsekivel és kefefrizurával. Az idősebb férfiak és nők a pólóinget részesítik előnyben elegánsan visszafogott cipővel, nadrággal és kabáttal. És mindenkinek fekete keretes szemüvege van.

– Ha viszont megkérdezi a dánokat az érzéseikről, és hogy mit tartanak elfogadhatónak, akkor változatosabb válaszokat kap – mondta Christian. – Dániában nem lepődnek meg egykönnyen az emberek.

Elmesélte, hogy a társadalmi különbségeket nem veszik túl komolyan, példaként a teniszklubot említette, amelynek ő is a tagja. Ettől azonnal fehér, angolszász protestánsokra, Long Island jegesteára és rossz Woody Allen-filmekre asszociáltam, de Christian kijavított.

– Dániában nem kell a társadalmi elithez tartoznod, hogy sportklubokba járhass – elég, ha sportolni szeretnél. Nálunk nagyon sokféle ember lép be klubokba, rendszeresen együtt teniszezek egy tanárral, egy bolti eladóval, egy asztalossal és egy könyvelővel. Mind egyenlőek vagyunk. A hierarchia nem számít.

Mint Christian mondta, a dánoknak a bizalom a legfontosabb.

– Dániában nemcsak a családtagokban és barátokban bízunk, hanem az utcai járókelőkben is, ez pedig nagyban kihat az életünkre és a boldogságszintünkre. Valahányszor megkérdezik a dánokat a közvélemény-kutatásokban, hogy szerintük megbízhatóak-e az emberek, mindig magas bizalomszintről tesznek tanúbizonyságot. A dánok több mint 70 százaléka azt mondja: „Igen, az emberek többsége megbízható.” Európa összes többi lakójának alig több mint egyharmada gondolja így.

Ez hihetetlen számomra – én még a tágabb családom 70 százalékában sem bízom. Megdöbbenésem csak fokozódott, amikor megtudtam: a dán szülők annyira biztonságban érzik a gyerekeiket, hogy simán kint hagyják felügyelet nélkül a babakocsikat a lakások, kávézók és éttermek előtt. A bicikliket nem lakatolják le, az ablakokat nyitva hagyják, mert annyira bíznak az emberekben, a kormányban és a rendszerben.

rendszerben.Dánia honvédelmi büdzséje minimális, és bár kötelező a sorkatonaság, az ország gyakorlatilag képtelen lenne megvédeni magát egy támadás esetén. De miután Dániának nagyon jó a kapcsolata a szomszédaival, nincs oka félni tőlük. Ahogy Christian fogalmazott:

– Sokkal könnyebb az életed, ha bízol az emberekben.

– Ugye a dán jóléti rendszer is elősegíti ezt? – kérdeztem.

– Igen, valamennyire. Kevesebb okod van bizalmatlankodni, amikor mindenki egyenrangú, és mindenkiről gondoskodik az állam.

De mi történne, ha jobboldali párt jutna hatalomra, vagy a kormány kifogyna a pénzből? Mi lenne a híres-neves dán boldogsággal, ha az állam már nem gondoskodna mindenkiről?

– A dánok boldogsága nem kizárólag a jóléti államtól, a szociáldemokrata kormányzástól vagy az ország boldogulásától függ – magyarázta Christian. – A dánok azt szeretnék, hogy Dániát toleráns, egyenlő, boldog társadalomként ismerjék. Dánia volt az első európai ország, amely eltörölte a rabszolgaságot, és a nemek közötti egyenlőség egyik legrégebbi élharcosa, először 1918-ban választottunk nőket a parlamentbe. Mindig is büszkék voltunk a jó hírünkre, és keményen dolgozunk, hogy megtartsuk. A boldogság tudat alatti folyamat Dániában, áthatja a kultúra minden területét.

kizárólagA telefonbeszélgetés végére (már-már) kezdett csábítóan hatni, hogy Dániában töltsünk egy évet. Jó lenne végre hallani a saját gondolataimat. Ha végre élhetnék egy kicsit. Legalább egy rövid ideig. Amikor a férjem hazaért, azon kaptam magam, hogy nagyon halkan, mintha nem is az én számból jönnének a szavak, valami ilyesmit mormogok neki:

– Ö, oké, jó… Azt hiszem… költözhetünk.

Legóember – ahogy mostantól hívni fogom – igen látványos robottáncot mutatott be a konyhában a hírre. Aztán felhívta a közvetítőt, és hallottam, hogy nagyot kurjant. Másnap egy üveg pezsgővel és egy arany Lego minifigura kulcstartóval jött haza, amit szertartásosan átnyújtott nekem. Olyan lelkesen köszöntem meg, amennyire csak tőlem tellett, pezsgőt ittunk, és koccintottunk a jövőre.

– Dániára!

Így hát egy elvont, nem e világinak, vagy legalábbis nagyon távolinak tűnő elképzelésből tervezgetés lett. Űrlapokat töltöttünk ki, letelepedési asszisztensekkel beszéltünk, és mindenkinek elmondtuk, hogy költözünk. Meglepő reakciókat kaptunk. Voltak, akik biztattak. Sokan mondták, milyen bátor vagyok (pedig nem). Egy házaspár azt mondta, irigyel minket. Sokan egyszerűen megdöbbentek. Egy régi barátom Samuel Johnsont idézte, miszerint ha unom Londont, akkor alighanem unom az életet. Egy másik halál komolyan azt tanácsolta:

nem)– Mondjátok mindenkinek azt, hogy csak kilenc hónapra mentek. Ha azt mondjátok, elmentek egy évre, az emberek megszakítják veletek a kapcsolatot, mert azt gondolják, sokáig nem jöttök vissza.

Remek. Kösz.

Amikor felmondtam a jó kis – időnként káprázatos – állásomat, hasonlóan vegyes reakciókat kaptam. A három leggyakoribb kérdés: „Megőrültél?”, „Kirúgtak?” és „Háztartásbeli leszel?” A válaszaim: „Lehet”, „Nem” és „Dehogy”. A kollégáimnak elmagyaráztam, hogy szabadúszóként szeretnék dolgozni, egészség, életmód és boldogság témában írok majd cikkeket, és beszámolókat készítek Skandináviáról a brit lapoknak. Néhányan suttogva bevallották, hogy ők is gondolkodnak a szabadúszóvá váláson. Mások képtelenek voltak megérteni, egyvalaki pedig a „szakmai öngyilkosság” kifejezést használta. Ha eddig nem rémültem volna meg, most itt volt az ideje.

– Mit tettem? – bömböltem napjában többször. – Mi lesz, ha nem jön be?

– Ha nem jön be, hát nem jön be – hangzott Legóember pragmatikus válasza. – Adunk magunknak egy évet, és ha nem tetszik, hazajövünk.

Olyan egyszerűen hangzott. Mintha bolondok lennénk meg sem próbálni.

Miután könnyes búcsút vettem a munkahelyemtől, hazajöttem, gondosan becsomagoltam a ruhákat, blézereket és a tízcentis sarkú cipőimet, amelyeket több mint egy évtizeden át hordtam egyenruhaként. Ott, ahová megyünk, nem lesz ezekre szükségem.

Egy szombati napon hat költöztető érkezett apró, alagsori lakásunkba, kávét és csokis kekszet követelve. Együtt 132 dobozba pakoltuk minden ingóságunkat, amiket aztán hajókonténerekben szállítottak Dánia egy távoli, vidéki részére. Megtörtént. Költözünk. De nem ám valami kényelmes koppenhágai bevándorlóenklávéba! Ahogy London sem igazán Anglia, éppúgy – mint azt megbízható forrásból megtudtam – Koppenhága sem igazán Dánia. Ahová mi megyünk, ott nem lesz szükségem a metróbérletemre vagy a Kurt Geiger törzsvásárlói kártyámra. Ahová mi megyünk, elegendő lesz egy gumicsizma és egy esőkabát. A skandináv vadnyugatra igyekeztünk: a rusztikus Jylland (Jütland) félszigetre.