Egy év a világ legboldogabb országában

Fejezet 6

A félsziget középső részén található, parányi Billund város lakóinak száma 6100 fő. Vannak, akiknek a Facebookon több ismerősük van ennél. Ez a város ad otthont a Lego központjának és Legolandnak… És amennyire ki tudtam deríteni, ennyi.

– Hova is mész? Bell End? – kérdezték a rokonok és barátok állandóan.

– Billund – pontosítottam. – Három órára van Koppenhágától.

BillundHa egy kicsit is érdeklődőnek tűntek, akkor meséltem nekik egy Ole Kirk Christiansen nevű asztalosról, aki az 1930-as években telepedett le a városban. Mintha csak Hans Christian Andersen egyik meséje lenne: özvegy volt, négy gyereket kellett etetnie, ezért fából készült játékokat kezdett gyártani. Majd áttért a műanyag építőkockák gyártására „Lego” néven, amely a dán leg godt, vagyis „játssz jól” kifejezésből ered. Azt is hozzátettem, hogy a férjem a híres játékgyárnak fog dolgozni. Ez általában csak azokat érdekelte, akiknél volt a családban legórajongó. Azok, akiknek nem volt gyerekük, inkább a téli sportolási lehetőségek felől érdeklődtek.

leg godt,– Dániában hideg van, ugye?

– Igen. Skandináviában hideg szokott lenni. Általában.

Általában.– És tudsz síelni vagy snowboardozni?

– Igen, tudok. Csak nem Dániában.

Aztán kíméletesen tudtukra kellett adnom, hogy az ország legmagasabb pontja 171 méter tengerszint feletti magasságban van, és ha síelni akarsz, át kell menned Svédországba.

– De az is Skandinávia, nem? – kérdeztek vissza azok, akik ingyenszállásban reménykedtek, de ki kellett ábrándítanom őket, hogy sajnos a legközelebbi síparadicsom 250 kilométerre van tőlünk.

Sokan nehezen rakták össze magukban, melyik északi országba is utazunk, kaptunk lapokat „Sok szerencsét Finnországban!” felirattal, anyukám pedig azt terjesztette, hogy Norvégiába költözünk. Sok tekintetben végül is majdnem mindegy. London után a skandináv vidéki élet így is, úgy is sokkoló.

Miután a költöztetők elmentek, nem maradt nálunk más, mint egy bőröndnyi ruha és a bárszekrényünk tartalma, amit a vámtörvények miatt nem vihettünk magunkkal. Így hát úgy döntöttünk, hogy spontán „igyuk szárazra a lakást” partit szervezünk, de mint kiderült, hároméves limoncellót inni műanyag pohárból a hideg, üres szobában hétköznap este nem olyan mókás, mint ahogy hangzik. Mindenkinek állnia kellett, vagy a földre ülni, és a hangok visszhangoztak a bútorozatlan térben. Nem volt benne semmi ünnepélyes, köszönőviszonyban sem volt azokkal a grandiózus, látványos búcsúztatásokkal, amilyeneket a filmekben látni. A legtöbb ember számára az élet ugyanúgy ment tovább. Néhány közeli barátot és családtagot leszámítva senkit nem rendített meg az elutazásunk. Páran készültek. Egy barátunk mini Battenberg sütiket hozott, és termoszban teát (nekünk már kannánk sem volt, nemhogy teafilterünk). Olyan nevetségesen hálás voltam, hogy majdnem sírva fakadtam. Így utólag visszagondolva, talán sírtam is. Egy másik fotómontázst készített a fővárosban együtt töltött időnkről. A harmadiktól kölcsönkaptunk egy felfújható matracot, hogy legyen min aludnunk az utolsó éjszakánkon.

Egy nyirkos, VII. Edward korabeli sorházi lakás bútorok nélkül, télen, az éjszaka közepén igencsak komor tud lenni. Kényelmetlenül feküdtünk a nem kimondottan kétszemélyes matracon, próbáltunk mozdulatlanok maradni, nehogy lelökjük a másikat a fapadlóra. Végül Legóember szuszogása elmélyült, ebből tudtam, hogy alszik. Miután képtelen voltam követni a példáját, a plafonon lévő, kérdőjel alakú repedést bámultam, amit régóta szerettünk volna eltüntetni. Úgy éreztem magam, mintha hirtelen mindenünket elveszítettük volna, vagy illegális házfoglalók lennénk, vagy mintha most estünk volna át egy váláson, annak ellenére, hogy ott feküdtünk egymás mellett. Ezen az egyetlen éjszakán nincstelenek voltunk. Órákig bámulhattam a gipsz kérdőjelet, mígnem odakint elaludtak az utcai lámpák, és teljes sötétség borult ránk.

Másnap egy lakásunkhoz közeli étteremben ebédeltünk a családdal és néhány közeli baráttal. Voltak székek! És tányérok! Maga a mennyország! És persze voltak könnyek is (az enyém, anyukámé és egy volt osztálytársé, akinek az alkoholtűrő képessége lényegében nullára csökkent, amióta ikrei lettek), volt sör, gin, és kaptunk többdoboznyi skandináv krimi-DVD-t, hogy segítsenek ráhangolódni arra, mi vár ránk. Néhány órával később megjött a taxi, hogy kivigyen minket a reptérre. Hirtelen szerettem volna még egy kicsit Londonban időzni, magamba szívni a város minden részletét, ahogy gurultunk a szürkületben, megjegyezni minden pislákoló fényt a folyóparton, hogy kitartson, amíg legközelebb hazalátogathatok. Szerettem volna megélni ezt a szép pillanatot, de a sofőr nem volt szentimentális típus. Bekapcsolt valami kemény, amerikai rapet, és kibontott egy Wunderbaum légfrissítőt.

Némán ültük végig az utat. Azzal foglaltam le magam, hogy újra és újra végiggondoltam a terveimet. „Foglald el magad, akkor nincs időd búslakodni!” Ehhez a közepesen szánalmas filozófiához tartottam magamat az elmúlt 33 évben. Vázlatos tervem a következő volt: amennyire csak lehet, integrálódni, hogy megértsem Dániát, és hogy mi teszi a lakóit boldoggá. Eddig az újévi fogadalmaim olyasmikből álltak, mint hogy „többet jógázom”, „elolvasok valamit Stephen Hawkingtól”, és „leadok három kilót”. De idén csak egy fogadalmam volt: „dán módra fogok élni”. A következő tizenkét hónapban feltárom a dán lét minden aspektusát. Konzultálok a téma szakértőivel, és rimánkodással, fenyegetéssel vagy megvesztegetéssel ráveszem őket, hogy árulják el a dán elégedettség titkát, és mutassák meg, mit csinálnak másképp.

A Londonban töltött utolsó napokban óránként nézegettem Dánia időjárását, ami rögtön magával hozta az első kérdésemet: Hogyan maradnak a dánok olyan feldobottak, ha minden nap mínusz tíz fok van? Az is érdekes felfedezés volt, mennyit viszünk majd haza adózás után. Az 50 százalékos adókulcs mindenkinek megfeküdné a gyomrát. Legóembert még a nyomorgás lehetősége sem tántorította el, inkább a skandináv lakberendezési megoldásokat nézegette a magazinok hétvégi mellékleteiben. Lehet, hogy a sokat dicsért dán esztétika befolyásolja a nemzet kedélyét? – tépelődtem. – Vagy tele vannak dopaminnal attól a sok péksüteménytől?

Hogyan maradnak a dánok olyan feldobottak, ha minden nap mínusz tíz fok van?Az 50 százalékos adókulcs mindenkinek megfeküdné a gyomrát.Lehet, hogy a sokat dicsért dán esztétika befolyásolja a nemzet kedélyét?Vagy tele vannak dopaminnal attól a sok péksüteménytől?Úgy döntöttem, a modern élet minden területén felkutatom a boldogság titkát. Az oktatástól a környezetvédelemig, a genetikától a nőgyógyászati vizsgálószékekig (nem vicc!), a családi élettől a kajákig. De most komolyan, kóstoltak már frissen sütött dán péksüteményt? (Mennyei. Csoda, ha a dánok imádnak élni?) Minden hónapban tanulok valami újat, és annak megfelelően módosítok az életemen. Magánéleti és szakmai küldetésre indulok, hogy kiderítsem, mitől érzik olyan jól magukat a dánok. Azt reméltem, hogy megtalálom az egész életen át tartó elégedettség receptjét. Indul a boldogságprojekt.