Egy év a világ legboldogabb országában

Fejezet 7

Persze meg kell győződnöm róla, hogy a tanáraim nem csak vizet prédikálnak, ezért meg fogok kérni minden szakértőt, osztályozza egytől tízig, mennyire boldog, ahol nulla a nyomorúságos, a középértékek pedig az „elmegy” kategóriát jelentik. Számomra, aki a dán élet megismerése előtt erős hatosra értékeltem volna magamat, érdekesnek ígérkezett a feladat. Bár az életben és a munkában mindig is Julie Andrews-féle vidámságom miatt dicsértek, hamar megtanultam, hogy játszani a készséges, mindenki kedvében járó lányt nem ugyanaz, mint ténylegesen jól érezni magadat. Christiant is megkértem a telefonbeszélgetésünkkor, hogy értékelje magát. Beismerte, hogy „még egy dán életében sem lehet mindig minden tökéletes”, aztán adott magának egy nyolcast. Nem rossz! Mi tenné a boldogság professzorát boldogabbá? – Ha találnék barátnőt – vágta rá habozás nélkül. Ha valaki szívesen randizna Dánia legfacérabb professzorával, keresse meg a kiadót a részletekért. A többiek pedig most megtudhatják, hogyan kell boldoggá válni – dán módra.

Valami hideg és puha esik, miközben a sötét kifutópályán állunk, és azon töprengünk, mi történik ezután. Mielőtt felszálltunk a gépre, az idő párás volt, sütött a nap, és nagy volt a zaj. Utastársaink tolakodtak, a földi személyzet pedig sürgölődve terelgetett bennünket a buszokra. Felszállás után elegáns egyenruhát viselő légiutas-kísérők gondoskodtak rólunk, mini italokkal halmoztak el minket. De most magunkra maradtunk, itt állunk a fagyos kifutópályán, a semmi közepén. Persze van körülöttünk néhány ember, de egyiküket sem ismerjük, és olyan nyelven beszélnek, amit nem értünk. Minden úgy csillog, mintha sókristályokból lenne, a levegő olyan hideg és ritka, hogy a torkomon akad, amikor megpróbálom teleszívni a tüdőmet.

És most? – mondanám, de a hangomat letompítja a hó. A fülem már fáj a hidegtől, ezért sapka híján megpróbálom a hajammal betakarni. Ez meglepően hatásos, de most még annyit sem hallok, mint eddig. Legóember szája mozog, de nem igazán értem, mit mond, ezért mutogatásra szorítkozunk.

– Erre? – tátogja, az előttünk lévő fehér épületre mutatva.

Felemelem a hüvelykujjamat, ahogy az 1980-as évekbeli tinifilmekben csinálták:

– Oké!

Gurulós bőröndöt húzó nő tűnik fel a hátunk mögül, és határozottan törtet egy kis, négyszögletes fényforrás irányába, ezért követjük, lábunk alatt ropog a letaposott hó. Itt nincs busz vagy fedett járda – úgy látszik, a vikingek így is boldogulnak.

A férjem megszorítja fagyos kezemet. Megpróbálok rámosolyogni, de mivel most már vacogok, ez inkább vigyornak tűnik. Tudtam, hogy hideg lesz, de ez valami egészen más. Még csak 90 másodperce vagyunk kitéve a skandináv levegőnek, és máris csontig fagytam. Félek, hogy elcsöppen az orrom, de aztán megszűnik a csiklandós érzés, és már egyáltalán nem érzem az orrom hegyét. Istenem, hát Dániában még a takony is megfagy? – töprengek. Megkönnyebbülve lépek be az épületbe az útlevél-ellenőrzésre, az ujjaim bizseregnek a viszonylagos melegben.

Istenem, hát Dániában még a takony is megfagy?Elmegyünk egy hatalmas tábla mellett, amely így reklámozza az ország legnépszerűbb sörét: „Üdvözöljük a világ legboldogabb országában!”

Hmm, gondolom, majd meglátjuk.

Hmm,majd meglátjuk.Nem ismerünk senkit, nem tudunk dánul, és nincs hol laknunk. Az újrakezdés körüli eufóriát új érzés váltotta fel: „Basszus, ez nem játék!” Az elhúzódó búcsúztató bulik és alkoholban bővelkedő búcsúebédünk utáni kétnapos másnaposság sem segít.

Az érkezési oldalról jeges, koromsötét semmibe lépünk ki, és elindulunk megkeresni a bérelt autónkat. Ez nem is olyan könnyű: a rendszámtáblákat elhomályosítja a dér, mint amikor a rendőrségi felvételeken kitakarják az autók rendszámát. Miután megtaláltuk a megfelelő szám- és betűkombinációt, az út rossz oldalán hajtva elindulunk Legoland felé. A számunkra ismeretlen közlekedési táblák miatt, amelyeket részben be is lepett a hó, többször eltévedünk, de végül elérjük a helyet, amelyet a következő néhány napban az otthonunknak nevezhetünk.

– Köszöntöm önöket a Legoland Hotelben! – üdvözöl a magas, széles, szőke recepciós mosolyogva, amikor bejelentkezünk.

Tökéletesen beszél angolul, ami nagy megkönnyebbülést jelent. Christian megnyugtatott, hogy a dánok többségének jó nyelvérzéke van, de azért vidéken ne várjak sokat, márpedig mi most pontosan ott vagyunk. De eddig egész jó a helyzet.

– A Hercegnő lakosztályban helyeztük el önöket – folytatja a recepciós.

– Hercegnő lakosztály? – visszhangozza Legóember.

– Az olyan, mint az elnöki lakosztály? – kérdem reménykedve.

– Nem, tematizált. – A recepciós felénk fordítja a monitorját, hogy megmutassa a pasztellszínekben pompázó lakosztályt a rózsaszín ággyal, amelynek a háttámlája két sarkán fröccsöntött műanyag vártornyok magasodnak. – Látják?

– Azta…! Igen, látom…

A recepciós folytatja:

– A lakosztályt 11 960 legókockából építették…

– Remek. Csak tudja…

– …és van benne emeletes ágy is – teszi hozzá büszkén.

– Ez csodás. Csak tudja, nekünk nincs gyerekünk…

A recepciós furcsán néz ránk, mint aki nem érti, hogy jön ez ide.

– A falakat pillangók díszítik!

Már komolyan arra számítok, hogy mindjárt megkínál egy kupa egyszarvúkönnyel, ezért udvariasan leállítom:

– Tényleg csodásan hangzik, de nincs szükségünk ennyire… puccos szobára. Nincs valami más?

A homlokát ráncolva írogat a számítógépén, aztán felnéz, és elvigyorodik: – Ajánlhatom a Kalóz lakosztályt?

Az első éjszakát az új hazánkban egy hatalmas halálfejes zászló alatt töltjük. Van egy doboz is jelmezekkel, plüsspapagájokkal és játék ezüstpénzekkel. Reggel Legóember szemkötővel a szemén bukkan elő a fürdőszobából. De napfényben minden jobban fest. Ez mindig így van. A függönyöket elhúzva ragyogó, fehér, új világ tárul elénk, pislognom kell, hogy megszokjam. A kiadós reggelivel megtámogatva – amelynek során először találkozunk az ország híres-neves pácolt heringjével – úgy érezzük, készen állunk, hogy szembenézzünk mindazokkal a teendőkkel, amelyek ahhoz szükségesek, hogy új életet kezdjünk egy idegen országban. Aztán kilépünk a hotelből.

A havazás felerősödött, már nem úgy szállingóznak a hópelyhek, mint egy Richard Curtis-filmben, sokkal inkább olyan, mint egy hógömbben, amit egy dühös kisgyerek ráz. Az ég gyors ütemben ontja ránk terhét minden irányból. Úgyhogy visszamegyünk, felvesszük a létező összes ruhánkat, majd egy óra múlva ismét kilépünk a hotelből: úgy nézünk ki, mint a Michelin kabalafigurája, de jobban fel vagyunk vértezve az előttünk álló napra.

A bérelt autóban igyekszem emlékeztetni magam, hogy a sebességváltó nem a bal kezemnél van, és hogy a jobb oldalon kell hajtanom, miközben Legóember a teendők listáját olvassa, amit az új személyzeti vezetője előrelátóan elküldött nekünk e-mailben. Ez az összefoglaló tíz oldalból állt, és mint megtudom, csupán „az első fázist” fedi le.

– Először is – közli Legóember –, személyi igazolványra van szükségünk… Amíg nincs, addig itt gyakorlatilag nem is létezünk.