Egy év a világ legboldogabb országában

Fejezet 8

Mint kiderült, a személyi igazolvány, amely ellen a britek oly régóta lázadoztak már, mígnem 2010-ben eltörölték, a dánok számára réges-rég a mindennapok része. 1968 óta mindenkit nyilvántartanak a Központi Népesség-nyilvántartóban (Centrale Personregister, CPR), és kap egy egyedi CPR-számot, amely a születési dátumból és négy számjegyből áll. A nőké páros, a férfiaké páratlan számra végződik. A számot egy sárga plasztikkártyára nyomtatják, amelynek „MINDIG NÁLAD KELL LENNIE” (a személyzetis írta így, ordító nagybetűkkel). Ez az egyedi azonosító szám kell mindenhez: a bankszámlanyitáshoz, az egészségügyi ellátáshoz, még az ingatlanbérléshez és a könyvtári kölcsönzéshez is. (Már ha tudnánk dánul olvasni. Vagy tudnánk, hol a könyvtár. Vagy ha tudnánk, mi dánul a könyvtár.) Még egy vonalkódot is kapok, amit ha beolvasnak, megismerhetik a teljes kórtörténetemet. Nagyon hatékonynak hangzik. És mindez biztos rendkívül egyszerű is lett volna, ha tudjuk, mit csinálunk, vagy hogy miként jussunk el a hivatalba, ahol regisztrálnunk kell. Így azonban rámegy az egész délelőttünk. De még így is szerencsésnek mondhatjuk magunkat – az EU-n kívülről érkezőknek hónapokat kell várniuk a kártyájukra, és néhány évente meg is kell újítaniuk. Ha hivatalfóbiád van, ne légy bevándorló.

Ezután bankszámlát kellett nyitnunk. Egy elegáns, rövid hajú, jellegzetesen skandináv szemüveget viselő férfi szívélyesen köszönt minket a helyi (és egyetlen) bankban, és közli, hogy a neve „Alan”, majd a névkitűzőjére mutat, hogy megerősítse. Észreveszem, hogy a kiejtés ellenére két l-lel írják a nevét. Allan, két l-lel, közli, hogy ő fogja gondozni a számlánkat. Ezután kávét tölt nekünk, és csokival kínál egy bonbonosdobozból. Épp azon morfondírozom, mennyivel civilizáltabb ez, mint az otthoni bankok gyakorlata, amikor megjegyzi:

– Tehát úgy látom, még nincs pénzük Dániában.

– Nincs, még csak tegnap érkeztünk – magyarázza Legóember. – Még nem kezdtünk el dolgozni, de itt a szerződésem, a bérmegállapodásom és az első folyósítás esedékessége.

Átnyújtja a dokumentumokat, és Allan tüzetesen átolvassa őket.

– Akkor – jelenti ki végül –, adok önöknek egy Dankortot.

Dankort– Remek, köszönjük!

– Az micsoda? – kérdezem.

– Egy dán betéti kártya, arra az időre, amikor majd lesz pénzük. De természetesen csak Dániában működik. Nem mehet mínuszba. És nincs hitelkártya.

– Nincs hitelkártya?

Az Egyesült Királyságban alig győztem elutasítani a hitelkártya-ajánlatokat, amióta csak – egyetlen fillér nélkül – kiléptem az iskolából. Gazdasági világválság ide vagy oda, az én generációm számára a hitelkártya-birtoklás az alapvető emberi jogok sorába tartozik. Hitelkártyával fizetni életforma. Most pedig elvárnák, hogy fogadjunk hitelkártya-cölibátust?

– Nincs hitelkártya – ismétli Allan egyszerűen. – De ha lesz pénz a számlájukon, tudnak pénzt kivenni… – teszi hozzá nagylelkűen – …ezzel!

Igénytelen kinézetű bankkártyát tesz elénk.

Készpénz! 2004 óta nem hordok magamnál ténylegesen pénzt. Olyan vagyok, mint a királynő, csak kék NatWest bankkártyám van, és különösen vonzódom a hordhatatlan cipőkhöz. Most pedig egy olyan világban kellene boldogulnom, ahol csak készpénzt használnak, vicces zöld, rózsaszín és lila bankjegyeket, amik olyanok, mint a játékpénz, és furcsa ezüstérméket, amelyeknek lyukas a közepük? Még a dán számokat sem ismerem! De Allan, két l-lel, rendíthetetlen.

– Ezzel a kártyával – úgy lóbálja előttünk a műanyag lapkát, mintha hálásnak kellene lennünk, hogy ránk bíz egy ilyen fontos dolgot – bejelentkezhetnek a netbankunkba, és hozzáférést kapnak a kormányzati oldalakhoz!

Ez nagyon menőn hangzik! Már épp azon töprengek, vajon CIA–Snowden típusú információkról beszélünk-e, amikor Allan pontosít:

– Tudják, a közüzemi számlák fizetéséhez, meg hasonlók.

Miután már van bankszámlánk (még ha üres is), most már hivatalosan is bérelhetünk lakást. Egy letelepedési asszisztens segít minket a keresésben, de miután még van néhány óránk, mielőtt találkoznánk vele, Legóember azt javasolja, derítsük fel a legközelebbi normális méretű várost, hátha rájövünk, hogy ez a játékváros nem nekünk való.

Én már rég eldöntöttem, hogy a játékváros nem nekünk való, amint először végighajtottunk Billund egyforma bungalókkal szegélyezett, unalmas utcáin, ezért reménykedtem, hogy a következő hely jobb lesz. Biztatóan indult, helyes, vörös téglás háztömbök, hivatali épületek és macskaköves utcák, ahol érdekes üzletek bújnak meg a megszokott nemzetközi üzletláncok boltjai között. Olyan volt, mint Guildford skandináv változata. De miután tettünk néhány kört, kezdtünk gyanakodni, hogy valamiféle nukleáris apokalipszis tört ki, amit csak dánul mondtak be a hírekben, ezért mi nem értesültünk erről.

– Egyetlen árva lelket nem láttunk úgy… – nézek az órámra – …húsz perce!

húsz perce!– Tényleg?

– Igen – felelem. – Sőt az egyetlen emberszerű, amivel találkoztunk, azok a ló- és macskafejű, meztelen testű, életnagyságú szobrok voltak, amiket néhány sarokra innen láttunk a szökőkútnál.

– Anita Ekberg szökőkútjelenetének pónipornós változatára gondolsz a „városközpontban”?

Legóember a kezével mutatja, hogy nincs túl nagy véleménnyel a virágzó metropoliszról.

– Ja. Arra. A pónipornóra és a csöcsös macskákra.

– Hah.

Mint később megtudjuk, a szóban forgó szobrot tisztelgésnek szánták Franz Kafka előtt. Biztos nagyon büszke rá, gondolom. Több bolt mellett is elmegyünk, amelyek vagy zárva vannak, vagy üresek, és házak mellett, ahol csak az odabent pislákoló gyertyafény jelzi, hogy lakják őket.

Biztos nagyon büszke rá,– Ugye ez nem normális? Hová tűnt mindenki? – kérdezem.

– Nem… nem tudom.

Megnézem a telefonomon a híreket: nem írnak atomtámadásról. Nem tört ki a III. világháború, és veszélyes járványról sem számoltak be. Miután közvetlen életveszély ezek szerint nem fenyeget, Legóember azt ajánlja, üljünk be valahova inni valamit, amíg beindul a városban az élet. Csakhogy sehol sem találunk egy kocsmát. Vagy bárt. Vagy bármit, ami a) nyitva van, és b) nem McDonald’s vagy kebabos. Végre találunk egy pékséget, ahol kávét is árulnak, és azt javaslom Legóembernek, hogy rendeljünk mindenből egyet, hátha a szénhidrát felvidít.

A pékség üres, így hát állunk, várjuk, hogy kiszolgáljanak. De a pult mögött álló nőnek arcizma sem mozdul.

– Helló! – próbálkozom, de a nő rám sem néz, csak szorgalmasan rendezgetni kezd egy rekesz zsömlét. Legóember felvont szemöldökkel mutogat a péksütikre (ez az egyetemes jelzés arra, hogy „kaphatnék egyet abból?”), míg végül a nő feladja, és a szemünkbe néz. Mosolygunk. Ő nem. Helyette egy LED-es kijelzőre mutat a feje fölött, amin egy szám áll: 137. Aztán a hátunk mögé mutat, ahol ránézésre egy sorszám-automata áll, aztán mond valamit dánul, amit nem értünk.

De hát nem sonkát akarok vásárolni a hentesnél az 1980-as években! Csak zsömlét szeretnék. Tőle. Egy üres boltban. Komolyan azt mondja, hogy ehhez sorszámot kell tépnem? Vagy hogy ma már 136 ember fordult meg a boltjában? Vagy hogy egyáltalán lakik a városban 136 ember?