A gonosz új arca

Egy

1989. február 20. Sank Town, Arizona

Sank Town, a poros, csendes kisváros, álmosan terült el az Mead-tó partján Arizonában. Tőle nyugatra a Colorado folyó hömpölygött.

1989-ben a kisváros lakói boldogan várták a tavaszt, ami csak lassan akart megérkezni. Jóllehet a levegő igencsak lehűlt a téli hónapok idejére, hónak nyoma sem volt. A préri csöndben terült el a város körül. Lágy szél söpörte végig az utcákat, az emberek csak néha dugták ki az orrukat takaros kis házaikból, akkor is rövid időre.

A városi kórház szűk, gyógyszerszagú folyosóján egy férfi idegesen tördelte ujjait, nagyokat sóhajtott, néha felállt, tehetetlenül körbefordult, majd visszaült a műanyag székek egyikére. A poroltó a feje fölött lógott, és amikor először ugrott fel hirtelen, majdnem lefejelte. Dühítette, hogy lehetnek ilyen felelőtlenek az emberek. Egy kórházi váróban a székek fölé tenni a nyavalyás poroltót… Ráadásul egészen alacsonyra. Biztos volt benne, előbb-utóbb valaki tényleg beveri a fejét.

Nyugtalansága és határtalan izgalma valami egészen fenomenális örömmel párosult. Ismét talpra ugrott, de most vigyázott a feje fölött leselkedő veszélyre. Odasétált a sarokban álló automatához, és a zsebéből előkotort aprót beleerőltette. Az automata halkan felmordult, majd egy eldobható műanyag poharat ejtett a tartóvillákra, és zúgva pumpálta bele az erős, cukor nélküli kávét.

A férfi hátrahajtotta fejét, és egy kortyra lezúdította torkán a forrón gőzölgő feketét. Hangosan felszisszent. A fogait kivillantva mély levegőt vett, hogy enyhítse az égető fájdalmat, ami a torkában kapott lángra.

Fáradtság futott végig egész testén, és érezte, hogy az imént elfogyasztott kávé sem fog segíteni. Felemelte tekintetét, és az üvegajtón keresztül kipillantott a hatalmas, kétszárnyú ajtóra.

Azon az ajtón tolták be már legalább négy órája a feleségét, és ő azóta itt rostokol idegesen, izgatottan és fáradtan. Sehol egy árva lélek. A kórház folyosója teljesen kihalt volt, csak néha-néha szaladt keresztül rajta egy-egy fehér köpenyes ápolónő. Ki a kétszárnyú ajtón, be a kétszárnyú ajtón. Legalább egy orvos kidughatná a fejét és megnyugtathatna, gondolta a férfi. De az égvilágon semmi. Szörnyű, hogy mennyire bosszantó tud lenni ilyenkor ez a nagy üresség. Bár abban sem volt biztos, hogy annak jobban örülne-e, ha tömve lenne a váróterem emberekkel. Hogy is lehetne itt tumultus este tíz után? Valószínűleg errefelé napközben sem törik össze magukat az emberek, elvégre elég kicsi városka ez. De azért szerette volna, ha akad legalább egyvalaki, akihez szólhat ilyenkor.

Amióta feleségül vette Agathát, erre a pillanatra várt. Mindig ez a gondolat ötlött fel benne, még a feleségének sem merte nyíltan bevallani. Igen, mindig is várta, hogy Agatha bent feküdjön a szülőszobán, és őt néhány perc válassza el attól a boldog pillanattól, hogy apa legyen. Az soha meg sem fordult a fejében, hogy hosszú órákon keresztül kell majd itt várakoznia, miközben az ideg feszíti.

Lehet, hogy komplikáció adódott? Erre soha nem is gondolt, de most annyira nyilvánvalónak tűnt, hogy majdnem elsírta magát. Nem hagyhatják, hogy Agathának vagy a babának valami baja essen. Hirtelen olyan erővel tört rá a balsejtelem, hogy legszívesebben berontott volna a szülőszobába megmenteni a feleségét.

De ezt nem tehette. Most nagyon bosszantotta, hogy nem az apás szülés mellett döntött, pedig tisztában volt vele, miért maradt az ajtón kívül. Irtózik a vér látványától. Biztosan elájult volna, ugyanúgy, ahogy akkor, amikor megismerte Agathát.

Egyszerűen csak…