A gonosz új arca

Kettő

…elájult.

– Elájult! – kiáltotta kétségbeesetten Agatha, miközben azon igyekezett, hogy elállítsa a vérzést a kézfején.

– Mi van magával, jó ember? – kérdezte a másik felszolgálónő, akinek az ügyetlensége miatt tört el a pohár, ami aztán felhasította Agatha kezét. A férfi csak egy pohár üdítőt szeretett volna meginni, de amikor a magas, vörös hajú nő a poharat elé akarta tenni, Agatha, aki éppen a mosókonyha irányába indult, nekiütközött. A pohár a márványpultra esett, és Agatha reflexszerűen utánakapott. Így a széttörött üvegdarabkák felhasították a kezét. Ahogyan a vér vékony patakokban lecsordult kecses ujjain, a férfi, aki az italt rendelte, egyszerűen lecsúszott a bárszékről. A pult alá bukott, akár egy részeg dokkmunkás.

– Jó ég! Meghalt? – kérdezte a vörös hajú nő, rémült tekintettel az arcán.

– Ugyan már! – csillapította Agatha.

– Elájult? – A vörös hajú kétkedve nézett kolléganőjére. – Biztos vagy benne, Agatha?

– Persze – felelte nyugodtan, és megkerülte a pultot. Leguggolt a férfi mellé. Izmos, kívánatos combján megfeszült a rózsaszín szoknya, kivillantva térdét. A vörös hajú is a pulton kívülre merészkedett, de csak kétségbeesve toporgott. Agatha körbepillantott, hátha akad valaki, aki képes lenne segíteni, hogy magához térítsék a földön elterülő férfit, pedig nagyon jól tudta, hogy egy részegen bóbiskoló öregemberen kívül senki sem tartózkodik a helyiségben.

– Jane, hozz egy tiszta törlőruhát, és vizezd be egy kicsit!

– Rohanok – mondta, és sietve eltűnt a pult mögötti részen.

A mosókonyha felől némi zaj hallatszott, majd kipirult arccal ismét megjelent Jane. Kezében egy fehér törlőruhát szorongatott. Odaadta Agathának, aki bal kezével a férfi homlokát kezdte törölgetni. Sötét, göndör haja csapzott lett a rongyról lefolyó víznek köszönhetően.

– Nem kellett volna ennyire bevizezned! – nézett fel Jane-re, és tovább törölgette a férfi homlokát. Egy pillanatra még azon is eltűnődött, hogy milyen jóképű. Igen, kimondottan tetszett neki. Csodálkozott is rajta, hogy nem vette észre markáns arcvonásait, amikor bejött.

– Magához fog térni? – kérdezte Jane.

– Hát persze. Ez csak egy hétköznapi ájulás.

– Hétköznapi ájulás?

– Az.

– És mitől ájulhatott el?

– Jane, az istenért! Elhallgatnál egy percre? – csattant fel Agatha, közben tovább törölgette a férfi homlokát, majd miután a ruhadarabot maga mellé tette, óvatosan elkezdte pofozgatni. – Meglep, hogy még nem hallottál ilyesmiről, de vannak olyan emberek, akik nem bírják a vér látványát.

– Oh! Akkor ez a fickó is olyan.

– Minden bizonnyal.

A férfi lassan kinyitotta a szemét, és ködös tekintettel nézett előbb Agathára, majd Jane-re.

– Mi történt? Hol vagyok? – kérdezte gyanakodva. Mielőtt választ kapott volna, lassan beúszott tudatába egy emlékkép, és a következő pillanatban már világosan emlékezett mindenre. Odapillantott Agatha zsebkendőbe kötött kezére.

– Már emlékszem – nyöszörögte, és megpróbált felülni. A feje zúgott, de azért a művelet elég elfogadható módon sikerült. Megkapaszkodott a bárpult szélében, és egy ügyes, de meglehetősen fáradt mozdulattal felhúzta magát.

Kurtán mosolygott, és visszamászott a székre, amelyről sikeresen lecsusszant. Jane hangosan felnevetett.

– Talán valami nem tetszik, kisasszony? – kérdezte.

– Dehogyis. Minden rendben, csak olyan… olyan…

– Mókásnak találja a helyzetet? – A férfi tekintete megkeményedett, és ettől Jane egy kicsit megszeppent.

– Elnézést! – kért bocsánatot. – Őszintén sajnálom.

– Hát még én – mondta a férfi.

– Egy kicsikét megijesztett minket – jelezte Agatha kedvesen mosolyogva. A férfi egy pillanatra elgyönyörködött a nő mosolyában. Nagyon vonzónak találta a vékony ajak kiszélesedését és az arcán keletkezett bájos bemélyedést. Mélyen belenézett a nő ragyogó zöld szemébe, és érezte, hogy a szíve hevesebben kalapál a mellkasában.

– Akkor én tartozom bocsánatkéréssel – mondta –, nagyon sajnálom, de…

– Nem bírja a vér látványát – fejezte be helyette a mondatot Agatha.

A férfi bólintott.

– De most már rendben van, igaz?

– Jobban vagyok – válaszolta a férfi.

– Akkor… akkor – Agatha szinte a másodperc törtrésze alatt elfelejtette, hogy mit akart mondani. A szavak mintha a torkára szorultak volna, csakhogy sokkal inkább a gondolatai tompultak el.

Tetszett neki a férfi, nagyon is. És mivel nem volt senki az életében az elmúlt négy hónapban, egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy esetleg összejöhetnének. De ahhoz persze valakinek kezdeményeznie kell. Eddigi kapcsolataiban ő volt a kezdeményező, mert a férfiak nagy része nem mert közeledni hozzá. Talán attól féltek, hogy kudarcot vallanak. Ezért is kellett olyan gyakran magához ragadnia az irányítást. Elvégre egy húszéves egyetemista lány, aki szabadidejében az egyetemi tandíját felszolgálóként egy bárban keresi meg, mégsem maradhat facér. Mint minden nőnek, neki is szüksége volt a férfiak határozott, biztonságot nyújtó ölelésére.

Most itt állt előtte egy férfi, aki nagyon szimpatikus volt neki, csakhogy már látta maga előtt: ebből sem lesz semmi, mert ő sem különb a többinél, ugyanis kezdeményezésnek nyoma sincs. A férfiak már csak ilyenek. Ilyenek? Ebben azért nem volt biztos. Talán csak ő fogja ki mindig ilyen szerencsétlen módon. Ilyen az élet.

A férfi kezére pillantott, és nyugtázta magában, hogy nincs az ujján jegygyűrű. Persze attól még barátnője lehet. Úristen! Agatha, mit művelsz? Már-már megpróbálta gondolatban megkörnyékezni ezt a vadidegent. Még csak azt sem tudod, kicsoda! Rengeteg emberrel találkozott ebben a bárban, de mégis nagyon rossz emberismerő volt. És rettenetesen naiv. Ráadásul a férfi öltözéke sem volt valami biztató, legalábbis anyagi értelemben. És ez is igen fontos egy nő számára, elvégre szeretné mindenki anyagi biztonságban érezni magát egy férfi mellett. Az édesapja is mindig mondogatta: „Lányom, gazdag embert is lehet szeretni”. Márpedig a férfi öltözéke elárulta, hogy nem éppen vagyonos fickó, de még csak nem is a középosztályból való. Persze Agatha sem volt az, de ha már egyszer randizgat valakivel, akkor az legyen képes gondoskodni róla.

Még a nevét sem tudta, de máris azon morfondírozott, vajon milyen partner válna belőle. Annyit legalább már tud, hogy a vér látványa a padlóra küldi.

– Akkor? – kérdezte a férfi kíváncsian.

– Tessék? – küldte vissza Agathát a valóság a hétköznapok kegyetlen, rideg dzsungelébe. Azon kapta magát, hogy ott áll a férfi mellett, aki a bárszéken ül, és a tekintetét kíváncsian rászegezi, miközben Jane már a pult mögött törölget, néha felsandítva barátnőjére, mintha tudná, hogy mi jár a fejében. Mintha tudná, hogy levette őt a lábáról ez az idegen.

– Akkor – ismételte a férfi mosolyogva. – Azt mondta, akkor.

– Oh, igen… Akkor mi még tartozunk önnek egy pohár üdítővel.

– Igen. Még nem volt alkalmam meginni. Sajnos valami közbejött.

Mindketten elnevették magukat. Jane felpillantott a törölgetésből, és sokatmondóan elhúzta a száját.

Látta, ahogy vibrál körülöttük a levegő. Agatha, megfogtak, gondolta. A szerelem egy mély verem, és te, drágám, nem szabadulsz a csórikám karjai közül. Ezt kifogtad, bébi.

– A keze… a maga keze jól van? – kérdezte a férfi, és a nő kezére mutatott, ami már egyáltalán nem vérzett. Legalábbis erre utalt, hogy a vérfolt nem terjeszkedett tovább. Agatha megemelte bekötött jobbját, és felvonta a szemöldökét.

– Már rendbe jött. Csak egy kis felületi sérülés. Nem nagy ügy, majd elmúlik. Előfordul az ilyesmi, főleg ha az embernek ilyen kolléganői vannak, mint nekem Jane.

Mosolyogva Jane-re pillantott, aki gúnyosan hahotázott.

– Szerintem ez nem csak Jane hibája volt – mondta a férfi. Agatha bűnbánóan lesütötte a szemét.

– Persze, csak vicceltem – mondta szégyenlősen.

– Tehát ő, Jane. És kiskegyedet hogy szólíthatom?

Kiskegyedet? Agatha szeme tükrözte a meglepettségét. Még soha senki nem szólította „kiskegyednek”. Úgy vélte, ez is csak amolyan álkedvesség. A kedvemben akar járni. De hát ezt szerette volna, nem? A fickó kedveskedik, a jó oldalát mutatja. Ez is valami.

– Agatha – válaszolta –, Agatha Forth a nevem.

– Én Joseph Church vagyok, de szólítson csak Joe-nak! – Kezét a nő felé nyújtotta, majd zavartan visszahúzta, mert eszébe jutott, hogy az ő keze be van kötve. Ekkor Agatha odanyújtotta a balját, és a férfi gyengéden viszonozta a kézfogást.

– Bármelyik kéz jöhet, amolyan kétbalkezes vagyok – mondta mosolyogva Agatha. – És mivel foglalkozik, Joe? – Saját maga is meglepődött, hogy ilyet kérdez, de ha már egyszer kimondta… Hiába, a kíváncsiság, nagy úr.

Jane megcsóválta a fejét, és bement a mosókonyhába, mert jobbnak látta, ha neki valami más, halaszthatatlan elintéznivalója akad, távol a bimbódzó kapcsolattól. Úgyis csak egy részeg, szundikáló fickó tartózkodik a bárban, és ilyenkor amúgy sincs nagy forgalom.

– Hát?! Én amolyan íróféle vagyok.

– Író? – kérdezte, és ismét végignézett a férfi olcsó ruházatán. – Ez izgalmasan hangzik.

– Ne higgye, hogy az. Csak egyszerűen kíváncsivá teszi az embereket, de semmi izgalmas nincs benne. Sokkal inkább unalmas és fárasztó. Mármint egy kívülállónak. Nekem persze nagyon izgalmas és kielégítő, hiszen imádom ezt a világot. Mármint, ahogyan belebújok mások bőrébe és életébe. Elképzelem a szituációkat, és…

– Leírja.

– Igen. Csakhogy én amolyan novellista vagyok. Néhány magazinban megjelennek az írásaim, de semmi több.

– Akkor is izgalmasan hangzik – mondta ismét Agatha, és valóban így is gondolta. Biztos volt benne, van még nő, aki hasonlóképp vélekedik. Talán minden nő izgalmasnak találja, ha egy íróval találkozik, vagy éppen festővel, szobrásszal, amolyan művészfélével. Sokat olvasott már arról, hogy az ilyen emberek mennyire érzékenyek és fogékonyak a külvilágra. Persze arról is hallott, hogy egy idő után éppen ezért lehetetlenség velük együtt élni. Depressziósak lesznek, vagy valami ilyesmi. Aztán a drog, ital, nők…

Buta, közhelyes sztereotípiák jutottak eszébe, de mindez eltörpült amellett, hogy a férfi nagyon bejött neki, ráadásul a munkája sem hétköznapi. Ez olyan izgalmas volt, hogy nem bírt megnyugodni, és igen nagy esélyét látta annak, hogy összejöhet a dolog. Mármint úgy érezte, igenis képes megszerezni magának ezt a palit. Látta a férfi tekintetén, hogy érdeklődik iránta. És ez nagyon tetszett neki. Az esély megvan, Agatha, csak ne baltázd el!

– Tudja, Agatha, most őszinte leszek magához, és bevallom, bár ilyet nem szoktam csak úgy mondogatni, de maga nagyon nagy hatást gyakorolt rám, és most nem az ájulásomra gondolok. Tetszik nekem.

Agatha szeme elkerekedett. Meglepte, hogy a férfi ilyen nyíltan kitárulkozik. Örült annak, amit hallott.

– Oh! – nyögte ki végül. Ennyi tellett tőle ebben a pillanatban. Ott ült vele szemben egy férfi, akit még csak nem is ismert, és mindjárt szerelmi vallomások hullnak az égből, egyenesen az ő fejére.

Ezt azért nem gondolta volna reggel, amikor felébredt, a fényűzőnek kicsit sem nevezhető albérletében.

– Ne értsen félre, könyörgök! – mondta Joseph. – Maga tetszik nekem, és szeretném jobban megismerni, ha… ha lehetséges. Nem akarom lerohanni, ugye elhiszi? Olyan… olyan izgalmasnak találom. Komolyan nagy hatással van rám, semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy esetleg beülünk valahová kávézni, és kötöttségek nélkül elbeszélgetünk, aztán ha többet nem akar velem találkozni, én azt is tudomásul veszem. Na, mit szól hozzá?

Szóhoz sem jutott. Ez a lehengerlően udvarias gesztus minden képzeletet felülmúlt.

– Ön nagyon illedelmesen támad – mondta végül. Maga sem tudta, miért éppen ez csúszott ki a száján, de olyan jól hangzott. Egy picit még hárítani akarta a férfi közeledését, habár egyáltalán nem volt ellenére. Talán éppen erre várt.

– Ez nem támadás – válaszolt a férfi határozottan. Mosolygott.

– Végül is ez egy kedves, baráti meghívás, így hát nem látom akadályát annak, hogy nyélbe üssük.

– Nagyon örülök, hogy így döntött.

– Nézze, Joe! Este hatkor végzek, ha gondolja, visszajöhet addigra, és beülünk oda. – A terem hátsó sarkában lévő bokszok felé mutatott. – Elbeszélgetünk a világ nagy dolgairól. Én mesélek magamról, de figyelmeztetem, nagyon unalmas lesz. És maga is mesélhet.

– Az is unalmas lesz, de nekem megfelel a program.

– Akkor ebben megegyeztünk – jelentette ki Agatha, és kedvesen elmosolyodott, de most már némi csábítást is belevitt az arcjátékába. Megpróbált távolságtartónak mutatkozni, pedig nagyon is vágyott a férfi közelségére.

– Hosszan elbeszélgetünk, és megiszunk egy-két pohárka italt – mondta Joe, és fejét a pultra támasztotta, illusztrálva vele a részegeket, amint teljesen magukon kívül vannak.

– Én nem szoktam inni. Legfeljebb felhörpintünk egy pohár üdítőt és egy kávét.

Joe a lány hajára vetette a tekintetét, figyelve, milyen lágyan omlik a vállára. Gyönyörű, hosszú fekete haja volt, de Joe gondolatban már el is kalandozott.

Arra gondolt, mennyire rászokott az utóbbi években a…