LILY
A szívverésem hangjára ébredek. Lassú és egyenletes, és szüntelen gépi csipogás kíséri. Ahogy a mély, súlyos feketeség felszínére jövök, távoli hangok ütik meg a fülemet, de a szavak értelme belevész a messzeségbe, a fejemben pedig pokoli lüktetés kezdődik.
A gyógyszerszagból tudom, hogy hová kerültem. Nehézkesen kinyitom a szemem, és kipislogom a látásomat elhomályosító szemcsés foltokat. Valami eltömíti a torkomat, és nekifeszülök a karjaimat lefogó nehezéknek, és karmolászni kezdem a nyakamat, majd az állkapcsomat. A szívem egyenletes dobogása felgyorsul. Köhögni kezdek, körömmel tépem a tapaszt, amivel rögzítették a csövet, mely az oxigént a tüdőmbe juttatja.
– Setareh, ne!
A hangod… ez a féltés…
Körbepillantok a sötét szobán, a halványkék falakon. Végül megtalálom magas, söt
